Nicolas egy temetőben sétált, virágcsokorral a kezében. Megállt a legdíszesebb síremlék előtt és leült a földre vele szemben. A márványon az állt „Cessilly Phelan élt 1999-2020-ig. Testvéred örökké emlékezni fog rád!” Letette elé a virágot és elkezdett beszélni.

– Már több mint egy éve, hogy itt hagytál. Nagyon hiányzol. Mondhatnám, hogy minden rendben megy, de akkor hazudnék. Nehezebb ráncba szedni az országot, mint gondolnád. De a jó hír az, hogy Carden nagyra nőtt és állandóan felfordulást csinál a palotában. Mindig mindent lelök. Még mindig szereti a konzerv kaját. Én megvagyok azon kívül, hogy állandóan történik velem valami. Múlt hónapban vették le a kezemről a gipszet, mert eltört, mikor elestem. Apróságok, de nagyon kellemetlenek. Leforrázom magam kávéval, állandóan eltörik a telefonom. Három hónapja az ágyam tört el, pedig nem csináltam semmit. Csak feküdtem rajta és egyszer csak beszakadt alattam. Újat kellett venni. Tele vagyok vágással. Félek ezeknek a balszerencsés eseteknek köze lehet ahhoz, hogy fél éve megátkozott egy öregember. Tényleg nagyon öreg volt, féllábbal a sírban. Nem vettem komolyan. Csak egy vén bugrisnak tartottam, de azt hiszem több van a dolog mögött. Bárcsak itt lennél. Te tudnád, hogy mihez kezdjünk a dologgal. Azóta persze sehol nem találom, pedig gőzerővel kerestettem.

Ezután csendben maradt. Úgy tűnt befejezte, de csak a könnyeivel küzdött.

– Nagyon hiányzol – ismételte meg.

Gyönyörű kék szemét vörös karikák szegélyezték. Látszott rajta, hogy ideje nagy részét sírással tölti, annyi idő után is. A bőre sápadt volt, és az arckifejezése kínzó fáradtságra utalt. Hirtelen a semmiből megjelent valami mögötte. Ott lebegett rátelepedve. Jobb szó híján egy sötét árny. Könnyen lehet, hogy az a valami állandóan követte. Rá volt ragadva. Nem eresztette. Engem is olyan fojtogató érzés fogott el, hogy úgy éreztem azonnal megfulladok. De ehelyett felébredtem.

*

Sötét volt, de az ablakon beszűrődött a hold fénye. Will is felriadt arra, hogy hirtelen ültem fel az ágyban.

– Mi történt? – felhúzta magát mellém.

– Nicolas bajban van – jelentettem ki tényként. – Szüksége van ránk. Haza kell mennünk!

– Megőrültél? – Will reakciója teljesen meglepett. Abban a hitben voltam, hogy ebben az ötletemben támogatni fog. – Mégis, hogyan jutottál erre a döntésre, így az éjszaka közepén?

– Látomásom volt.

– Nekünk már nincsenek látomásaink! Csak egy rossz álom volt! – még mindig bosszús volt amiatt, hogy elvesztettük az erőnket.

– Biztos vagyok benne, hogy látomás – ragaszkodtam az igazamhoz indulatosan.

Türelmetlenül vett egy nagy levegőt. Szorosan magához ölelt. Próbált megnyugtatni.

– Mit álmodtál? – kérdezte lassan és csendesen.

– Nem álom volt. Ott voltam Nick mellett. Éreztem a jelenlétét, és másnak a jelenlétét is.

– Kinek?

– Valami sötétnek és gonosznak – próbáltam felidézni a látottakat. – Sűrű fekete füst, vagy köd vette körül.

A férfi tekintete elveszett. A sötétbe révedt. Nem mozdult, és nem szólalt meg. A hirtelen jött viselkedése teljesen megijesztett.

– Will – szólítottam meg, de mikor nem válaszolt löktem rajta egyet.

A lökés túl nagynak bizonyult, és leborult az ágyról. Aprócska házunk aprócska tölgyfa padlóján landolt és hatalmasat koppant a feje.

– Te jó ég Will! Jól vagy? – ugrottam utána.

– Ha igaz is, amit mondasz, akkor sem tudnánk segíteni neki! Elveszett minden erőnk. Én már nem vagyok isten, te pedig nem vagy már druida!

A sziget időszámítása szerint már több év telt el, de még mindig nem mondtam el neki, hogy valójában mi is vagyok, illetve voltam. Nem is állt szándékomban. Már úgyis mindegy volt.

– Mi az a valami? – kérdeztem gyanakodva.

– Nem tudom – láttam rajta, hogy hazudik.

– Nem hiszek neked. Szabályosan leblokkoltál, miután elmeséltem a látomásom.

Mind a ketten a földön ültünk és próbáltam kivenni, hogy mi rejtőzik a férfi óceán kék szemében.

– Sejtem – válaszolta végül, miután belátta, nincs esélye a vitában velem szemben.

– Sejted?

– De nem mondom el.

– Mi az, hogy nem mondod el? – háborodtam fel.

– Ha vissza is tudnánk menni... akkor sem segíthetünk rajta. Tündérek vagyunk. Picik és erőtlenek. Az a lény pedig borzalmas és hatalmas.

Felkeltem a padlóról, az asztalhoz sétáltam és meggyújtottam egy gyertyát, amit egy magányos kis tündér készít pár lombkoronával arrébb. A gyertyaláng fénye bevilágította az egész szobát.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy nem érdekel a véleményed? Veled, vagy nélküled, de megyek, mindenképp. A testvérem bajban van és nem kérdés, hogy segíteni fogok neki.

– Van terved? – húzta fel a bal szemöldökét kíváncsian. – Persze azon kívül, hogy megöleted magad.

Nem volt tervem. Azt sem tudtam, hogyan jussunk ki a szigetről.

– Mi volt az a valami, ami Nicolast követte? – kérdeztem rá újra, remélve, hogy választ kapok.

Will felkelt a padlóról és visszaült az ágyra. Leültem mellé és a szemébe néztem. A tekintete olyan ijedt volt, mint még soha.

– Ahogy leírtad, csak egyetlen egy lény lehet – szünetet tartott. Talán arra várt, hogy leállítsam, mert nagyon nem akarta kimondani. – Szerintem egy lidércet láttál.

– Lidércet?

– Sötét egy teremtmény. Mindent elpusztít maga körül.

– Ezt úgy mondod, mintha találkoztál már volna velük.

– Találkoztam. Minden isten találkozott velük. Ők a legnagyobb ellenségeink. És nem lehet őket megölni. Vagy legalábbis nagyon nehéz.

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak, vagy kérdezzek. Úgy nézett ki, mintha gyászolna és nem akartam érzékeny pontra tapintani. Pár végtelennek tűnő percig ültünk csendben egymás mellett. Kis gondolkodás után, mégis csak úgy döntöttem, hogy tudnom kell.

– Mi történt?

– Minden elveszett – válaszolta teljesen komoran.

Ismertem Willt már egy ideje. Szerettem volna hinni, hogy őt nem töri meg semmi. Az érzéketlensége, és önzése jó védelem volt a támadások ellen. Azonban akkor, abban a pillanatban be kellett látnom, hogy ő is legalább annyira törékeny, mint én. Nem mertem tovább faggatni.

– Nem szeretném, hogy egyedül menj – mondta végül hosszas hallgatás után.

– Ha nem találjuk ki hogyan, akkor egyikünk sem megy – hajtottam le a fejem.

Nem tudtam, hogy mi célja volt a titokzatos idegennek azzal, hogy visszahozott minket a halálból, de az biztos, hogy felfoghatatlan ereje van. És azt is, hogyha valaki tud segíteni, akkor ő biztos.

– Ha megtalálnánk azt, aki... – kezdtem bele, de bizonytalanságomban félbe hagytam a mondatot.

– Kit?

– Gondolkodtál már azon, hogy hogyan kerültünk ide? Hogyan élhettük túl a... halálunkat?

– Nem! És nem is akarok! Az ilyet jobb nem bolygatni! – a hangja szigorú volt. Ebből is érződött, hogy félt. És ha ő félt, akkor tényleg nagy bajban volt Nicolas.

– Ő vissza tudna vinni minket. Talán az erőnket is visszaadná. Ha tényleg létezik, akkor Nicolast is ő hozta vissza. Fontos neki, hogy éljen, szóval biztos segítene.

Elérkezett a hajnal. Ahogy az ablakon beszűrődő fény erősödött, úgy a gyertya fénye kezdett jelentéktelenné válni. Will olyan sokáig nem szólalt meg, hogy teljesen kivilágosodott. Egyre türelmetlenebb voltam, de a férfi tekintete azt sugallta, hogy erősen gondolkodik. Végül nem bírtam tovább.

– Mondj már valamit! – üvöltöttem rá olyan hirtelen, hogy ugrott egyet, mintha álmából riadt volna fel.

– Nem tudom ki ez a te nagy megmentőd, de én nem bíznék benne ennyire.

– A te megmentőd is – vetettem fel bizonytalanul. – De ha van más lehetőségünk, akkor szólj!

– Ez mennyire számít lehetőségnek? – kérdezte szkeptikusan.

Nem tudtuk ki/mi volt, hogy hol van, vagy hogy létezik-e egyáltalán. A nagy hatalom csak egy elmélet volt, ami nagy eséllyel bedőlni látszott.

– Van egy hely, ahol választ kaphatsz a kérdéseidre. És talán oda könnyebben el is jutunk, mint Eganba.

– Hogyan? – kérdeztem reménykedve.

– Úgy, hogy ebben a világban van.

Ahogy kimondta izgatottság fogott el. Nem voltam még a szigeten kívül, a varázslények világában.

– Akkor mire várunk? Induljunk! – álltam fel nagy lendülettel.

Will szemei kikerekedtek. Talán nem arra számított, hogy azonnal bele akarok vágni.

– Máris?

– Nem hiszem, hogy sok időnk lenne. Azt mondtad, ezek a lények veszélyesek.

– Kelleni fog a barátod segítsége – jelentette ki titokzatosan.

A férfi mintha új erőre kapott volna. Felpattant az ágyról, kézen fogott és kirángatott az épületből. Az utat repülve folytattuk, mivel több méter magasan volt a házunk. Egyenesen a teknős fejéhez mentünk, de Will hátul maradt. Nuireadhach nem volt hajlandó mással beszélni a szigeten rajtam kívül. Leültem a páncélja szélére, ahol mindig kiöntöttem a szívem az öreg teknősnek, akárhányszor valami bántotta a lelkem.

– Mi szél hozott aprócska tünemény? Ilyen korán sosem látogattál még meg.

– Szeretek sokáig aludni. De most baj van.

– Mi történt? – kérdezte türelmesen.

– A testvéremet veszély fenyegeti. Kell a segítséged. Will szerint el tudsz vinni egy helyre, amit úgy hívnak Abenzio – a város nevét Will még az előtt súgta a fülembe, hogy a teknős mellé léptem volna.

Ijesztő mikor egy ilyen gigászi lény vesz egy hatalmas levegőt és sóhajtva ereszti ki.

– Rosszat mondtam?

– Abenzioban ezer éve nem járt senki. Nem találsz ott megoldást a problémádra.

– Nem ezt kérdeztem – talán meggondolatlanul reagáltam le a teknős jóindulatú válaszát, mikor mérgesen szóltam hozzá, de szorított az idő. – El tudsz oda vinni, vagy nem? Hajlandó vagy egyáltalán segíteni nekem?

– Segíteni szeretnék! Pont ezért nem foglak elvinni!

Úgy tűnt a teknős lezárta a témát. Vártam egy darabig, hátha van folytatás, de nem kaptam más magyarázatot a titokzatos, homályos válaszon kívül.

– Jó – húztam fel az orrom – Akkor megoldom máshogy!

– Nincs más megoldás – suttogta a mögöttem ülő bokor.

Will hallgatózott, és talán már jóval előttem felfogta, hogy az életre kelt sziget nem lesz a segítségünkre. Felálltam és megkapaszkodtam a páncélt borító föld szélében, hogy felhúzzam magam. Nem tudom miért nem használtam a szárnyam. Akkor abban a pillanatban mindenről megfeledkeztem. Hogy ki vagyok, hogy hol vagyok. Mikor az ösvényre léptem elindultam az erdőbe, otthagyva a társam a sziget szélén. Mióta visszakerültünk már nem számoltam a napokat és az éveket. Nem tudtam mennyi idő telt el a halálunk óta. Mondanám, hogy azért, mert élveztem az ott töltött időt Willel az oldalamon, de ez nem volt igaz. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna a fivéremre, akit épp, hogy megismertem, mégis ott kellett hagynom egyedül. Hitegettem magam, hogy erős, meglesz nélkülem, de mikor megtudtam, hogy veszélyben van nem éreztem a szükségét annak, hogy hazudjak magamnak. Ugyan a férfi utánam sietett és szólongatott, de nem válaszoltam neki. Csak mentem, egyre mélyebbre az erdőben, mint aki meglett igézve.

– Sziszi várj! Hova mész? – mikor utolért megragadta a vállam és maga felé fordított. – Mi ütött beléd?

– Hagyj magamra!

– Nem – a válasza annyira hangos volt, hogy felverte a madarakat, akik azonnal felreppentek a körülöttünk lévő fák lombkoronájából. – Addig nem, amíg el nem mondod, hogy mire készülsz!

– Semmire – teljesen közönyösen néztem a szemébe. Hitehagyottként álltam előtte, ami szemmel láthatóan megijesztette. – Csak egyedül akarok lenni egy kicsit – lelöktem a vállamról a kezét, megfordultam és tovább indultam.

Az erdő nagy volt. A fák óriásként nyújtózkodtak az ég felé, mintha el akarnának érni valamit, ami folyamatosan menekül előlük. Apró tündér voltam egy olyan világban, ahol minden hatalmas. Az ösvény, amin végig sétáltam sztrádának hatott, hiszen olyan lények hozták létre, akik egy átlagember számára is nagyok voltak és ijesztőek. Nem figyeltem merre megyek. A szívem vezetett egy olyan helyre, ahol visszaérkezésem óta nem voltam. Sosem mertem belegondolni mivel járt az, hogy megszöktem a szigetről. A tagadás tökéletes terápia volt, de hirtelen minden fájdalom előkerült. Mikor a sziget közepére értem, a pipaccsal teli tisztáson nem volt egy lélek sem. Végig gyalogoltam az élénk vörös “tenger” alatt egészen a mező széléig, ahol elkülönítve árválkodott a réten élő legöregebb virág. Leültem előtte törökülésbe és elkezdtem beszélni hozzá.

– Tudom, hogy elhanyagoltalak, de egyszerűen nem volt erőm meglátogatni téged – legördült egy könnycsepp az arcomon, ahogy Gweneth fájdalomtól ittas, kimerült arcára gondoltam. – Legutóbb te húztál ki a csávából, de most nem tudsz segíteni. Hiába mondom azt, hogy jó itt, nagyon hiányzik Egan és Nicolas. Bárcsak itt lennél, hogy megmond mit tegyek.

Ezután már nem mondtam semmit. Csak becsuktam a szemem és koncentráltam, hátha eszembe jut egy használható terv. Újra és újra Nicolas jelent meg a lelki szemeim előtt és már-már azt hittem elaludtam, mivel a szemhéjam mögötti sötétség eltűnt és a kegani palota királyi lakosztálya jelent meg előttem. Pontosabban, mintha én jelentem volna meg ott. A helyiség közepén álló asztalnál pedig ott ült a testvérem. Háttal volt nekem. Odaléptem hozzá és a vállaira tettem mindkét kezem. Ahogy hozzáértem mintha megfeszült volna.

– Mi a baj öcskös? – kérdeztem kedvesen.

– Áhhhh! – a férfi ijedtében felállt, felém fordult és majdhogy nem az asztalra ugrott. – Te jó ég! – a tekintetében végtelen rémület ült. – De hát te meghaltál!

Zavaromban kettőt hátra léptem.

– Én... Igen tudom, de... Jobban lettem! – próbáltam poénnal oldani a hirtelen jött rémületet, de Nick szemében láttam, hogy nem használt.

Akkor tudatosult bennem, hogy minden kellő szemmagasságban van számomra. Lenéztem a kezeimre, amik emberiek voltak. A ruháim a kedvenceim voltak rajtam. Tettem még egy lépést hátra. Le akartam ülni egy székre, ami pont mögöttem volt, de mintha mellé ültem volna a földre estem. A szék továbbra is ott volt, ott, ahol én is ültem a földön. Abban a pillanatban én rémültem meg, és azonnal magamhoz is tértem. Hanyatt feküdtem a fűben. Ismét a szigeten voltam, azon a bizonyos tisztáson. Eleinte azt hittem, hogy csak álmodtam, de olyan valóságos volt.

– Nem hittem, hogy valaha itt foglak látni, de örülök, hogy jöttél – Carden mély, zengő hangja zökkentett ki teljesen abból a meghatározhatatlan világból, ahol a lelkem rekedt egy pillanatra.

Felültem, de így csak a patáját láttam magam előtt. Felreppentem egészen az arca elé. Kinyújtotta a kezét, tenyerét az ég felé tartotta, én pedig engedelmesen leültem a tündéri leszállópályára.

– Elmeséled mi nyomja a lelked? – kérdezte mosolyogva.

– Ennyire egyértelmű?

– Ismerlek már egy ideje. Látom az arcodon, ha valami aggaszt.

– A testvérem bajban van.

– Nem mintha nem hinnék neked, de mégis honnan veszed, hogy egy másik világban élő embernek a segítségedre van szüksége?

– Azt nem mondtam, hogy szüksége van... – kezdtem bele, de a faun közbeszólt.

– Mint már mondtam Cessilly, ismerlek! Valami oknál fogva úgy érzed, hogyha valakinek gondja van azt neked kellene megoldanod.

Ez a kijelentése feldühített.

– Miért ne segítenék a testvéremnek, ha szüksége van rám?

– Szüksége van rád? – kérdezte sokatmondó hangsúllyal a faun.

– Múlt éjjel vele álmodtam. Egy sötét, depresszív lény követte. Úgy nézett ki, mintha fekete, sűrű füstből állna. Mikor Willnek elmeséltem azt mondta lidércet láttam.

– Biztos vagy benne, hogy a valóságot láttad? Nem egyszer fordult már elő veled, hogy hamis látomást élsz át – Carden kételkedett bennem, és talán teljesen jogosan.

– Nem kockáztathatom meg, hogy nem csinálok semmit. Talán nem volt valós, amit láttam, de ha még is az, és nem tudja mivel áll szemben, akkor igenis szüksége van rám.

– Nem benned kételkedek, hanem abban, hogy egy lidérc átmenne oda.

– Ismered őket?

– Csak hallomásból. Szerencsére nem találkoztam egyel sem. Viszont, legjobb tudomásom szerint nem képesek világ határokon átlépni.

Nem volt okom kételkedni benne, és ha igaza volt, akkor nem kellett aggódnom. Talán hagytam is volna az egészet, ha az előtte lévő percekben nem éltem volna át azt az eszméletlenül furcsa élményt. Hihetetlenül valóságos volt, mintha valóban ott álltam volna, abban a szobában Nick háta mögött. A tenyeremben éreztem a vállát. Éreztem az illatát, de a székre mégsem tudtam leülni. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán igaza volt és tényleg szellemként jelentem meg előtte.

– Egyet viszont biztosan tudok! Rettentő veszélyesek. Anno teljesen ellepték Abenziot és elüldözték az isteneket a saját városukból.

Azonnal megütötte a fülemet a város neve, amit azon a napon már a harmadig személytől hallottam. Régóta nem öntötte el az agyamat úgy a lila köd, ahogyan abban a pillanatban. Szegény férfinak nem mondtam semmit, csak felreppentem a tenyeréből és messzire szálltam. Még nem tudtam pontosan mit fogok mondani annak a szélhámosnak, de biztos voltam benne, hogy nem teszi zsebre. Először a tündér városban keresetem, a házunkban, de látszólag azóta nem ment vissza oda. Körbe jártam az erdőt, de sehol sem találtam. Sehol sem, ahol számítottam volna rá. Aztán a teknős hátsó felénél néztem meg, a sziklák utáni homokos parton, de nem volt ott. Át repültem az ösvény fölött és a fák között, de sehol sem volt. Végül leszálltam a legszélesebb út közepére, a magasba emeltem a fejem és amilyen hangosan csak bírtam, elkezdtem üvölteni.

– Will!!! – nem érkezett válasz.

Várhattam is volna, hiszen előbb-utóbb megkerül, nem volt annyira nagy az a sziget. De olyan eszméletlenül dühös voltam, hogy azonnal le akartam tépni a fejét. Egy valaki tudott segíteni, aki folyamatosan látta, hogy mi zajlik a helyen. A teknős minden pillanatban tudta pontosan, hogy ki hol van.

Mikor oda értem, teljesen ledöbbentem, hiszen a szokásos helyemet valaki elfoglalta. Szerencsére se Will, se Nuireadhach nem vett észre, így kihallgathattam a beszélgetésüket, ami eleinte eléggé egy oldalú volt.

– Makacskodhatsz akárhogy, de én tudom, hogy beszélsz. Többször is kihallgattam, ahogy Sziszivel társalogtatok – a hangja ingerült volt és türelmetlen. Várt egy kicsit, hátha kap választ, de hiába. – Nekem így is jó. Nem fogok tovább könyörögni neked, csak hallgass végig! Sziszinek szüksége lenne a segítségedre. Erős lány, tud magára vigyázni, ráadásul én is mellette leszek. El kell vinned minket Abenzioba! – a férfi csendbe maradt a válaszra várva, de a teknős továbbra is néma maradt. – Nem értem. Miért nem válaszolsz? – láttam már Willt kimérten, ingerülten, sőt volt, hogy kiabált velem, de az akkor mutatott viselkedése teljesen új volt számomra. Szabályosan hisztizett. Felállt és dühöngve folytatta. – Én mutattalak meg neki téged, nekem köszönheted, hogy ismered. Az ég szerelmére, isten vagyok, szóba kellene állnod velem! – látszólag nagyon dühítette az állat állhatatossága.

Pár pillanatig állt ott, már ő is csendben volt. Nézte a kéklő óceánt, ami előttünk hullámzott és várta, hogy átszeljük. Majd mindkettőnk legnagyobb meglepettségére a mély túlvilági hang megszólalt.

– Voltál!

– Tessék? - kérdezett vissza meglepetten.

– Csak voltál isten! Most egy aprócska, jelentéktelen, mihaszna tündér vagy – úgy tűnt Will kijelentés kellőképp felbőszítette a hatalmas lényt. Ő pedig a férfi legérzékenyebb pontjára tapintott.

– Istenként parancsolom, hogy vigyél Abenzióba! – rátalált az eredeti hangjára. Ismét az az ember lett, akit annak idején megismertem. Rideg, kimért és kegyetlen. Felöltötte rég nem látott széles vigyorát, vett egy nagy levegőt és folytatta. – Az istened vagyok, és ezen nem változtat semmi – annyira kihúzta magát, talán még nőtt is egy centit, de lelkesedését hamar letörték. Nem azt a reakciót kapta, amit várt.

– Talán isten vagy, de nem az enyém! Most pedig távozz, ne gyere vissza és üzenem a barátnődnek, hogy innentől kezdve ő sem szívesen látott vendég!

Will igyekezete, hogy meggyőzze Nuireadhachot küldetésünk fontosságáról elhalványította haragomat. Azonban a gőgössége mindent elrontott. Ha nem lettem volna annyira dühös akkor lehet máshogy cselekszem, de sosem voltam híres a megfontolt viselkedésről.

– Nem kellene annyira fenn hordanod az orrod – mikor közelebb léptem hozzájuk, mind a ketten azt hitték, hogy Willhez beszélek. De mind ketten tévedtek. – Csak segíteni akart a maga módján. Nem muszáj kedvelned, de attól még nem beszélhetsz vele így! Igen is ő egy isten, akármi is történt velünk, akárhogy nézünk ki most, isten marad örökre.

– Nem viselkedik ahhoz méltón. Sosem volt elég a saját népéhez – nem hallottam még annyira szigorú hangon beszélni. – Benned is csalódnom kellett.

– Nem te vagy az egyetlen, aki csalódott – a szárnyaim segítségével leereszkedtem a férfi mellé és mikor már elértem a karját, csuklón ragadtam. – Nélküled is megoldjuk. Nem kell a segítséged – olyan erővel rántottam el onnan Willt, hogy fájdalmában nyekkent egyet.

Addig húztam, amíg biztos nem voltam abban, hogy a teknős feje halló távolságon kívülre került. Mikor megálltunk az erdő határ után jó pár méterre, akkor jutott eszembe, hogy hiába vonszolom el bárhova, Nuireadhach állítólag mindent lát, és mindent hall, ami a páncélja területén zajlik.

– Rendesen beolvastál neki – az önelégült vigyor ismét ki ült az arcára. – El sem hiszem, hogy megvédtél.

– Nehogy azt hidd, hogy rád nem vagyok mérges!

– Mit csináltam?

– Mit NEM csináltál!? – a lendület vitt tovább és egyre hangosabban kiabáltam. – Hogy jut eszedbe így beszélni egy ilyen fenséges és méltóság teljes lénnyel? Lehet, hogy isten vagy és megéltél pár évezredet, de ő létezik mióta világ a világ. Az őseid ősei teremtették azért, hogy a jót szolgálja te meg lekezeled, mintha a szolgád lenne.

Az istenből lett tündér nem talált szavakat, talán életében először. Nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem tudta mit mondjon.

– Hazudtál – ezt már olyan halkan mondtam, hogy talán ő sem hallotta. – Ismét.

Pár percig meg sem szólalt, talán tényleg nem hallotta, de végül válaszolt.

– Sosem hazudtam neked. Nem mindig mondtam el a teljes igazságot, de sosem hazudtam – ő is ugyan olyan halkan beszélt, ahogy én.

– Miért akarsz olyan helyre vinni, ami tele van lidércekkel?

– Mert csak ott tudsz segíteni a testvérednek!

– Nem hiszek neked. Megannyiszor kerültem már miattad veszélyes helyzetbe. Semmi okod nem volt beküldeni az erdő legsötétebb részébe, mégis megtetted. Akkor is hazudtál. Azt mondtad ott talállak téged, letagadva, hogy te.... te vagy.

– Nem mondhattam el.

– Oh tényleg? Miért nem? Valaki megtiltotta? – kérdeztem gúnyosan. – Megöltek volna valakit, ha elmondod? Kétlem- Tudod mit...!? Elegem van belőled. – ismét elkezdtem egyre hangosabban beszélni, majd finoman emelve a hangerőmet átváltottam halk beszédből madarakat felbolygató kiabálásba. – Nincs rád szükségem.

– Oh tényleg! Javíts ki, ha rosszul emlékeznék, de nem miattam haltunk meg – ő nem emelte fel a hangját, sőt, a beszélgetés témájához képest meglehetősen halk volt és nyugodt. – Én mondtam, hogy hagyjuk, de te erősködtél és oda rángattál engem is.

– Mert Nicolas bajban volt.

– Mond csak, hányszor akarod még kihúzni a pácból. Felnőtt ember, tud magára vigyázni.

– Ahányszor csak kell – üvöltöttem. Lehajtottam a fejem. Azt kívántam bár ne emlékeznék arra az érzésre, de tudtam, mindig kísérteni fog. – Azok után, amit tettem vele – fejeztem be elcsukló hangon.

Álltunk az ösvény közepén. Néztünk egymás szemébe. Valamit láttam a tekintetében, de nem tudtam kivenni mire gondol. Az a nap jutott eszembe mikor megismerkedtünk. Arra gondoltam, hogy azóta mennyit változtam, és arra, hogy Will változott-e valamit. Azóta sem sikerült kiismernem talán semennyire. Állandóan titkolózott, és erre kellett a jövőben is számítanom. Nem bízhattam meg benne.

– Igazad van – törtem meg a csendet. – Túl gyakran rángattalak veszélyes helyzetbe. Egyedül megyek.

– Mi? – kérdezte megrökönyödve.

– Neked semmi közöd Nicolashoz, ahogy ehhez az ügyhöz sincs. Nem kell jönnöd. Egyedül is képes vagyok rá.

– Dehogy vagy képes. Azt sem tudod hol van Abenzio.

– Erről nem nyitok vitát. Egyedül megyek.

Ki akartam kerülni és elsétálni mellette, de elállta az utam. Vállon löktem. Esküszöm nem toltam nagyot rajta, mégis három métert repült, és egy fa törzsének csapódott. Olyan lökés hullámot generáltam, hogy a körülöttünk lévő bokrok, mind nyugtalanul mozogni kezdtek a széltől. Will az ütközés után a földre esett. Miután sikerült levegőt vennie, a kezeire támaszkodva lassan felállt.

– Mi volt ez? – kérdezte két fájdalom ittas nyögés között.

– Nem tudom.

– Ezt tuti nem izomból csináltad.

– Én csak arrébb akartalak tolni.

– Tudod mit jelent ez? – kérdezte vigyorogva.

– Mit?

– Hogy nem veszett el az erőnk, csak bujkál.

– Én nem lennék annyira biztos benne. Lehet, hogy csak pont elkapott egy nagyobb szellökés és az vitt el a fáig.

– Az erdőben?

Nem akartam elmondani neki, hogy van esély az elméletére. Mi más lenne a magyarázata annak, hogy meg tudtam jelenni Eganban, Nicolas szobájában. Talán az álom sem álom volt. Csak akkor valamiért nem látott engem.

– Mire készülsz? – láttam a szemében az őrültséget, ami mindig megjelent mielőtt tett valami megkérdőjelezhetőt.

– Ha meg van még az erőnk, akkor csak elő kell csalogatni – jelentette ki titokzatosan.

– És azt hogyan tervezed?

– Egyszerű. Veszélyhelyzetekben az ember sok mindenre képes.

– Bármit is tervezel, inkább ne tedd!

Erre már Will nem válaszolt. Az ütéstől kissé ingatag volt, ennek ellenére felreppent a fák fölé és olyan sebességgel indult el a sziget másik végéhez, hogy alig tudtam követni. Csak akkor állt meg mikor elértük a vizet. Az óceán igazi monstrumként ostromolta a teknős hátsó felét. A páncélja szélét homok borította, a farka pedig mélyen a felszín alatt volt. Így aki nem tudta, hogy valójában mi, elhitte, hogy csak egy szimpla szigeten él. A férfi egy darabig csak lebegett 30 méter magasan, majd legyőzte a félelmét és elkezdett zuhanni. Fejjel lefelé, torpedóként csapódott a mély vízbe. Utána lódultam, de nem értem utol időben. Vettem egy nagy levegőt és én is alámerültem. A sós víz égette a szemem, de nem csukhattam be mert meg kellett találnom. Eleinte nem láttam sehol, aztán rádöbbentem, hogy sokkal mélyebbre süllyedt, mint amire számítottam. A levegőm fogyott, de elszántan úsztam lefelé. Végül sikerült elkapnom a csuklóját és ugyan, egyre gyengébb lettem, mégis sikerült felhúznom a felszínre. A gond csak az volt, hogy mire felértünk a teknős már messze járt. És a börtönt körülvevő pajzs sehol sem volt. Nem tartott minket a szigeten.

– Nagyszerű! Mond csak, mi ütött beléd? – vártam a választ, de mikor ránéztem, akkor döbbentem rá, hogy Will eszméletlen. – Nagyszerű! – ismételtem meg dühösen.

Egyedül kellett tempóznom a lábammal, hogy ne süllyedjünk el ismét. Próbáltam kiugrani a vízből, hogy fel tudjak szállni, de Will súlya lehúzott. Egyre fáradtabb voltam. A hab a tortán az volt, hogy mielőtt a vízbe vetettem magam nem csuktam össze a szárnyam, nem húztam be a védő tokba, ami ilyen esetekben gátolja a sérülést. Így teljesen elázott, használhatatlanná vált.

– Will! Ébredj! Szükség van rád! Kérlek!

Fél kézzel elengedtem, hogy a másikkal tudjam pofozgatni, de ez csak azt eredményezte, hogy elkezdtünk ismét süllyedni.

– Ó, hogy az a.…! – elkezdtem rázni. – Ébredj már fel! Térj magadhoz!

Körbe néztem, de nem volt semmi, amiben megkapaszkodhattunk volna. A lábam elfáradt és kezdtünk egyre lejjebb ereszkedni. Fel-fel emeltem a fejem, hogy időnkét levegőt is kapjak. Willt próbáltam fent tartani, hogy ne fulladjon meg. Nem tudtam eldönteni, hogy a nap ment le, vagy én is már az ájulás szélén voltam, de sötétedett. Az ezután történt dolgok kiestek. Nem emlékeztem arra, hogy hogyan kerültünk a szárazföldre. Talán partra mostak minket a hullámok, vagy valaki elvitt minket oda, de az biztos volt, hogy egy homokos parton tértem magamhoz.