– Királyom – szólított meg bizonytalanul a tanácsadóm. – Lassan kezdődik a temetés. El kell indulnunk.
Marcus magas, vékony mégis izmos, afro-egani férfi. A haját szinte teljesen lenyírta. Ez a fiatal férfi volt a jobb kezem a Farkasok klubjában, mielőtt feloszlattam volna. Mivel Cessilly visszautasította kérésemet, hogy legyen ő a második ember az ország vezetésében, őt kértem meg a posztra. Marcus örömmel elfogadta. Mindig is szerettünk együtt dolgozni, mivel egy azon ügy volt fontos számunkra.
– Nem vagyok képes rá – jelentettem ki lehajtott fejjel.
– Nem hagyhatod ki a nővéred temetését. Már minden készen áll. Csak rád várnak.
– Hogy lehet az, hogy mindig is egy testvérre vágytam, és mikor megkaptam, szinte azonnal el is veszítettem?
– Sajnálom uram, az élet elég gyakran igazságtalan.
Pár perc néma csend után folytatta.
– Ha a nevelőanyád temetésén ott voltál, akkor illene a testvéredén is megjelenni.
Cinikusan elmosolyodtam.
– Margaret nevelt fel, egész életemben ismertem, mégsem fáj annyira a halála, mint Cessillyé. Miért van ez? – akkor fordultam meg. Az nap először néztem a szemébe.
– Azt mondják az ikertestvérek között különleges a kötelék. Nekem is van testvérem. Nem tudom mit tennék, ha elveszíteném. Pedig nem vagyunk ikrek.
– Ennél egy kicsit bonyolultabb... – kezdtem bele, de időben abbahagytam.
Marcus beismerte, hogy tovább fog tartani a beszélgetés, mint azt ő eltervezte. Úgyhogy belépett az ajtón, és becsukta maga mögött.
– Akárhogy is próbálod feldolgozni a történteket, a temetésre el kell jönnöd. Utána beszélgethetünk. Vagy ha velem nem akarsz, akkor egy szakemberrel.
Igaza volt. Milyen testvér lennék, ha még a temetésére sem megyek el. Erőt vettem magamon, felálltam az asztalomtól és elindultam a férfival együtt. A palotának volt saját temetője. Ott helyezték örök nyugalomra a szüleinket is, és a nagybátyánkat is. A testvérem mellettük kapott helyet. A szertartás gyönyörű volt, és végig úgy bőgtem, mint egy kislány. Sokan eljöttek, sőt rengetegen. De csak egyetlen egy embert ismertem közülük, Marcust. Miután véget ért, az emberek szétszéledtek. Csak én maradtam ott és a barátom. Ott ültem a füvön. A friss síremlék előtt, és sírtam. Csendben, csak a könnyeim folytak, mint a vízesés.
– Szeretnél egyedül maradni? – kérdezte meg a férfi, miután mellém lépett.
Alig észrevehetően bólintottam. Vártam pár percet, hogy biztosan ne legyen a közelemben senki, csak utána szólaltam meg.
– Hihetetlen, hogy itt hagytál. Azt az embert védted meg... – elcsukló hangon nyeltem a könnyeimet. – Neki kellett volna megvédenie téged, és nem fordítva. Miatta haltál meg... és miattam. Ha nem engedtem volna, hogy az orromnál fogva vezessen Margaret... Scota – javítottam ki saját magam. – Bárkit is hibáztatok, a helyzet nem változik. Te meghaltál, én pedig itt maradtam egyedül. Most mihez kezdjek? Vajon te mit tennél a helyemben? – tettem fel a költői kérdéseket. De ahogy az utolsó mondat elhagyta a számat, valami eszembe jutott. – Te mit tennél a helyemben? Biztos, hogy nem csak ücsörögnél pityeregve. Hiszen, ha igaz volt, amit mondtál, akkor szegről-végről isten vagyok, ha nem is teljesen... Ha pedig van egy kevés hatalmam, márpedig az van, ez bizonyított tény, akkor csak tehetek valamit.
Azonnal abbahagytam a sírást. Felkeltem a földről és elindultam a palota felé. Az út gyalog hosszabb volt, mint gondoltam. Odafele autóval mentünk. Marcus vezetett, de mivel ő elment, nem volt más választásom.
– Uram – biccentett a fejével az őr, aki a hatalmas bejáratnál szobrozott. – A tor már elkezdődött, a bálteremben találja az embereket – közölte velem. A tekintete arról árulkodott, hogy megleptem őt azzal, hogy egyedül és gyalogszerrel érkeztem.
A bálterem. Azóta nem léptem be abba a helyiségbe, mióta megzavartam a koronázási bált. Marcus is ott volt velem, és egy kölyök. Őt alig ismertem. Fogalmam sincs hol lehet azóta. Rossz érzéseket hozott felszínre, annak ellenére, hogy eleve elég nyomott voltam. A sok ismeretlen arcon nem látszott, hogy megviselték volna őket a történtek. Akkor és ott úgy éreztem, hogy Sziszit senki sem szerette rajtam kívül.
– Aki szerette őt, az vele halt – szólalt meg egy férfi mögülem. Mintha gondolatolvasó lett volna.
– Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül. Oda fordultam felé.
Egy tányért tartott a kezében. Rajta rákfalatokkal. A másik kezével megfogott egyet, és a szájába tette. Miután megrágta és lenyelte, ismét megszólalt.
– Ezek az ételek isteniek – a férfi talpig bordóban volt. Teljesen kitűnt a tömegből. Rajta kívül mindenki feketébe öltözött. – A hercegnő egy valakit szeretett igazán, de ő vele együtt halt. Persze önön kívül, felség – mutatott rám hosszú, csontos ujjával.
– Én... hangosan kimondtam? – kérdeztem zavarodottan.
– Másképp, hogy hallhattam volna meg uram? – a férfi kedvesen mosolygott. – Elnézést, nem akartam udvariatlan lenni.
– Semmi baj – eleinte öreg bugrisnak tartottam.
El is indultam, hogy távozzak a teremből, de egy valami nem hagyott nyugodni. Vajon az a férfi honnan tudott ennyi mindent? Úgyhogy visszafordultam hozzá.
– Ön ismerte a hercegnőt és a tanácsadóját?- kérdeztem reménykedve.
– Nos, ha úgy vesszük igen – válaszolta sejtelmesen.
– Sosem beszélt magáról.
– Mert ő nem ismert engem.
– Az hogyan lehetséges? – meg akartam tudni kicsoda ő, de Marcus elvonta a figyelmemet.
– Jobban vagy királyom?
– Nem szeretem mikor így szólítasz – mordultam rá.
Egy pillanatra vettem el a tekintetem, de mire visszanéztem az öreg már sehol sem volt.
– Tehetek érted valamit? – kérdezte óvatosan.
– Egyedül akarok maradni.
– Tartom a frontot – bólintott. Igyekezett a kedvembe járni.
Már ott sem voltam. Azonban nem a lakosztályba mentem, hanem egyenesen a könyvtárba. Elhatároztam, hogy teszek valamit, de mielőtt bármit is tudnék tenni, jobban meg kell ismernem a körülményeket. Amint megtudtam, hogy a felmenőim istenek voltak, azonnal a történelem részévé váltam. Bele kellett vetnem magam, a mitológia világába. Úgyhogy elkezdtem olvasni. Scotáról, Pwyllről, és mindenről, aminek köze lehetett hozzám, vagy Cessillyhez.
Éjt nappallá téve olvastam. Nagy részt a könyvtárban töltöttem minden időm. Pár héttel később, mikor bementem a hatalmas, és szemet gyönyörködtető teremebe, egy férfi ült annál az asztalnál, ahol én szoktam. Messziről megismertem a ruhája alapján. A bordó öltöny sziluettje kitűnt a barna, régi könyvek közül. Egy ősöreg példányt lapozgatott. Mikor közelebb léptem, láttam, hogy nem angolul írtak bele. Sőt az írásjelek is teljesen ismeretlenek voltak számomra. A férfi mégis úgy nézte, mintha éppen olvasgatná. Nem nézett rám, talán észre sem vett. Érdeklődve leültem mellé, de nem vett rólam tudomást. Köhhintettem egyet, de arra sem reagált.
– Elnézést, uram – szólítottam meg. – Kicsoda maga? – kérdeztem rá, miután már semmi reakciót nem tudtam kiváltani belőle. Mintha ott sem lettem volna.
– Nem csak te akarod viszont látni a testvéredet, királyom – a hangja vészjósló volt, és csak akkor tekintett rám, miután kimondta az utolsó szót. Olyan hangsúllyal, ahogy Marcus szokta.
– Hát? – kérdeztem teljesen értetlenül.
– Te is hiányzol neki.
– De hát… – a férfi teljesen zavarba hozott. – ő meghalt – közöltem vele elcsukló hangon.
– Hmmm – morgott halkan. – A halálnak sok válfaja van. De egyikkel sem érünk véget teljesen – az utolsó mondata teljesen felborzolta az idegeimet.
Borsódzott a hátam attól, amit mondott, és ahogy mondta. Hosszú, csontos, hegyes mutatóujjával megkocogtatta a lapot, ahol nyitva volt a könyv, és folytatta.
– Ha követed az utasításokat, akkor viszont láthatod a nővéred – azzal felállt és kisétált a könyvtárból.
Óvatosan, két ujjal megfogtam a tárgy szélét, és lassan magamhoz húztam. Egy darab angol szó nem volt benne, de ahhoz nem is kellett. A képek magukért beszéltek. Mielőtt jobban belemerülhettem volna a jelentésébe, Marcus szólalt meg mögülem.
– Már megint itt vagy? – a kérdés félig szemrehányó volt, félig aggódó.
A hangja hallatára, ijedtemben becsuktam a könyvet.
– Szeretek itt lenni. Megnyugtat.
– Emlékeztetnem kéne rá téged, hogy egy egész országot kéne vezetned?
– A miniszterelnökség intézi az országvezetést. Én nem kellek másra, csak dísznek.
– Cessilly halála előtt más volt a véleményed erről. Rengeteget dolgoztál azon, hogy a vezetés kellőképpen megváltozzon. Emlékeztetnem kell rá, hogy mennyi áldozatot is hoztál érte?
Tudtam, hogy ezzel Sziszire gondol.
– Nem – hajtottam le a fejem szomorúan.
– Gondolod, hogy a nővéred azt akarná, hogy az országgal együtt, te is összeomolj?
– Egan nem jelentett számára semmit – emeltem fel a hangom.
– De te annál többet – a férfi tekintete rengeteget elárult.
Nem válaszoltam, csak sértetten a lakosztályomba rohantam. Magammal vittem a könyvet és ott folytattam a kutatást. Miután Marcus megzavart a könyvtárban, meggondolatlanul becsuktam a titokzatos könyvet, amit az idegentől kaptam. Hiába kerestem azt az oldalt. Rengetegszer végig lapoztam, mégsem találtam meg. Amikor éppen nem voltam a szobámban, az asztalom fiókjába rejtettem, és kulcsra zártam. A kulcsot pedig a nyakamba akasztottam, egy lánc segítségével. Ahogy felvettem, hogy eltegyem, egy cetlit találtam alatta, ami addig biztosan nem volt ott. Csak annyi állt rajta, hogy “Látogass meg!” Nem voltam benne biztos, de úgy értelmeztem az üzenetet, hogy menjek ki Cessilly sírjához. Gyalog mentem, mert nem akartam, hogy bárki is megtudja hol vagyok. Még Marcusnak sem mondtam el. Egy pad várt rám, az emlékkővel szemben, ami addig nem állt ott. Óvatosan leültem rá, és pár perc várakozás után, megjelent a bordó öltönyös férfi, és leült mellém.
– Elmondanád ki vagy? – kérdeztem felháborodottan.
– A nevem Lugus – válaszolta türelmesen.
– Mit akarsz tőlem? – folytattam a faggatózást.
– Segíteni szeretnék – a hangja halk volt, megnyugtató és kedves.
A szemébe néztem, hátha meglátom valódi szándékát. De nem láttam benne mást, csak ürességet.
– Miért? – gyanakodva összehúztam a szemeim.
– Hol van a könyv?
– Biztos helyen.
– A segítségem nélkül nem tudod visszahozni a testvéredet – jelentette ki tárgyilagosan.
– Azt mondtad, a könyv segít.
– Ahogy észrevettem, a könyvet nem tudod használni nélkülem.
– És mit kérsz cserébe? – kérdeztem óvatosan.
– A szabadságomat.
A válasza után csend lett. Nem mertem rákérdezni, hogy milyen szabadságról beszél. Attól féltem belekerülök egy olyan helyzetbe, amiből Cessilly is holtan kerül ki. De az ő életéért érdemes volt kockáztatni.
– Kifejtenéd bővebben?
– Rab vagyok egy olyan helyen, ahonnan csak a te ígéreted hozhat ki.
– Ott, ahol a testvérem is volt? – kérdeztem meg tudatlanul.
A férfi elmosolyodott, ami nagyon megijesztett.
– Nem – válaszolt hosszan elnyújtott sóhajjal. – Ahol én vagyok, az a hely sokkal kegyetlenebb és jobban őrzött.
– De ha most ott vagy, akkor hogyan lehetsz itt? – tettem fel a nagy kérdést, amire azt hittem, hogy nem kapok épkézláb választ. – Most megfogtalak – húztam fel a szemöldököm.
– Én nem vagyok itt. Asztrális kivetítés. Be tudtak zárni, de a képességeimet, nem vehették el – kezdett bele a magyarázatba.
– Te is egy isten vagy?
– Olyasmi – válaszolt titokzatosan és fintorogva. – De most kicsit sem ez számít. Segítségre van szükséged, ahogy nekem is. Hát segítsünk egymásnak!
– Én... én... én... – dadogtam hezitálva.
– Ne válaszolj! – vágott a szavamba. – Még ne! Gondold át az ajánlatot. Majd megkereslek.
Eltűnt, rám pedig hosszú út várt a palotába, és a lakosztályomba. Elkezdtem idegesen járkálni a szobában. Pár lépés után tudtam, hogy kávéra lesz szükségem ahhoz, hogy megfelelően át tudjam gondolni a történteket. Az eszembe sem jutott, hogy lefeküdjek aludni. Átmentem a konyhába, és leültem oda, ahonnan annak idején elraboltam a tulajdon testvéremet. A drága nedű ott várt rám, mivel a szolgálók minden este odakészítették, hogy reggel csak meg kelljen melegítenem. A szakács szerint a legtöbb szokásom teljesen megegyezik Cessillyével, annak ellenére, hogy sosem volt alkalmunk együtt élni. Akkor kezdtem igazán magamhoz térni, mikor már lenyeltem az első kortyot. Akárhogy is gondolkodtam, teljesen tanácstalan maradtam. Addig ücsörögtem a konyhapult mellett, amíg rám nem reggeledett.
– Jól van uram? – zökkentett ki mélázásomból a szakács.
A szemébe néztem és halkan válaszoltam.
– Igen, csak nem sokat aludtam az éjjel.
– Főzhetek még egy kávét?
Alig észrevehetően bólintottam.
– A reggelijét itt kívánja elfogyasztani?
– Nem – ráztam meg a fejem. – A tanácsadóval reggelizem.
A férfi kedvesen mosolygott. Elindította a kávéfőzőt, majd mikor kész lett, elém tette a friss italt. Ő halkan csinálta a dolgát, amíg én megittam azt is. Utána felálltam, elköszöntem tőle és elhagytam a helyiséget.
Hosszan álltam a zuhany alatt, úgy próbáltam meg magamhoz térni, de még fürdés közben is csak egy valamin járt az eszem. El kell fogadnom az ajánlatot. Másképp sosem láthatom többet a nővéremet. Miután kész lettem, felöltöztem és egyenesen az étkezőbe mentem.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva a velem szemben ülő Marcus.
– Nem – feleltem kurtán.
A reggelihez hozzá sem nyúltam, csak felálltam az asztaltól és elmentem.
– Várj már! – szólt utánam a férfi. – Elmagyaráznád, hogy mi van veled?
– Nem elég az, hogy meghalt a testvérem? – nem fordultam meg, csak a vállam fölött kiabáltam, amíg távolodtam tőle.
Marcus felpattant és utánam rohant. Megragadta a karom, hogy megállítson. A tekintetemmel ölni is tudtam volna, de őt ez nem riasztotta vissza.
– Nem elég! – rivallt rám határozottan. – Értem, gyászolsz. De már hetek óta. Nem vagy átlagos ember, nem teheted meg, hogy leszarod a munkádat. Nem vagy már az a valaki, aki mellett harcoltam annak idején.
– Nem. Valóban nem vagyok az – fordultam felé. – Azóta lett egy testvérem, és el is veszítettem. Jelenleg csak azt akarom, hogy hagyjon békén mindenki.
– Hát... Ha az segítene abban, hogy összeszedd magad... – vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta. – Utazz el, pihenj, gyászold ki magad, és gyere vissza, amikor jobban leszel.
– És mégis hova menjek? – az ötlet tetszett, de nem tudtam, hogy hogyan kivitelezzem.
– A királyi családnak van egy nyaralója a nyugati parton. Ott van egy kis kikötőváros. Elég szép hely.
– Hogyhogy én nem tudok róla?
– Utoljára 18 éve voltak ott... A szüleid...
– …értem – szóltam közbe. – Ne folytasd!
– Oda vigyelek?
Amíg csomagoltam, addig nem gondoltam a történtekre, de az út az borzasztóan hosszú és kínzó volt. Az előnye az volt annak, hogy Marcus vitt, hogy nem kellett hátul ülnöm, mintha sofőrrel mennék. Ülhettem az anyósülésen, és a férfi próbálta elterelni a figyelmem.
– Nem értem miért ragaszkodtál ahhoz, hogy a macskát is hozzuk.
– Gondoskodnál róla hetekig? – kérdeztem, bár már előre tudtam, hogy mit válaszol.
– Remélem nem maradsz olyan sokáig.
Carden az ölemben ült és szorgalmasan dorombolt.
– Egyelőre azt sem tudom, hogy mit fogok ott csinálni.
– Szerintem próbálj megnyugodni. Meditálj, pihenj – tanácsolta.
Kérdőn tekintettem rá. Ő egy pillanatra rám nézett, majd visszafordította fejét az útra. Mikor rájött, hogy nem válaszolok folytatta.
– Találj rá a belső békédre, meg az ehhez hasonló dolgok – egy kicsit várt, azután folytatta. – Három nap múlva visszajövök érted. Addigra remélem összeszeded magad.
– Nem kedved velem maradni? – kérdeztem meg, de csak udvariasságból. Egyedül akartam lenni.
Fintorogva rázta meg a fejét.
A ház a sziklás part mellett helyezkedett el. Látszott rajta, hogy két évtizede nem látogatta meg senki. Miután bementünk ledöbbenve dermedtünk le az előtérben. Ott álltunk ketten az épület aulájában. Marcus kezében volt a táskám, és miután körülnézett elkezdett nevetni.
– Van egy ötletem. Takaríts ki. Három nap pont elég lesz rá. Az majd helyre hoz téged.
Minden poros és pókhálós volt. Az ablakokon nem lehetett kilátni, annyira belepte a kosz. Pár üveg be is tört. A fából készült bútorok kezdtek már elrohadni. Marcus letette a táskám és elindult kifelé. Még az ajtóban megállt és visszafordult.
– Azért vigyázz magadra, és ha begolyóznál még mielőtt jönnék, hívj nyugodtan.
Magamra hagyott. A nappaliból egy hatalmas lépcső vezetett az emeletre. Carden kiugrott a kezemből és elindult felfelé. Az ötlet jó volt, már csak azt kellett kiderítene, hogy hol találok takarítóeszközöket. Az összes szobába benéztem, kihúzogattam a függönyöket, hogy bejöjjön egy kis fény. Végül találtam egy aprócska kamrát, amiben volt pár seprű, felmosó, portörlő és egy kevés lejárt takarító szer. Számomra nem ismeretlen a takarítás. Margaret mindenre megtanított, de egy ilyen hatalmas hodály igazi kihívásnak számított. Nem tudtam eldönteni, hogy hol kezdjem. Neki vetkőztem, és megfogtam a seprűt. Eleinte elég furcsának éreztem, de pár perc után kezdtem megfeledkezni magamról. Jóérzéssel töltött el felszedni a vastag port a padlóról. Egyre nagyobb helyen kezdett kirajzolódni a járólap mintázata. Eltelt fél óra és azon kaptam magam, hogy fütyörésztem. Valóban jót tett a munkaterápia. Könnyűnek éreztem magam, és persze mire az utolsó szobához értem fáradtnak is. Beléptem az ajtón. A helyiség kicsi volt, az ágy az egyik falhoz tolva állt. Mikor felfogtam, hogy ül rajta valaki, teljesen ledermedtem. Carden hangosan dorombolt a férfi ölében. A bordó ruháját semmivel sem lehetett összetéveszteni.
– Nagyszerű – kiáltottam fel. – Kezdtem kicsit jól érezni magam, erre megjelensz.
– Beszélni akarok veled – kezdett bele komolyan.
– Még nem döntöttem – vágtam rá a választ, a fel nem tett kérdésére.
– Ülj le mellém! – utasított.
Bizonytalanul megráztam a fejem.
– Nem bántalak. A macskád tudja. Ő kedvel.
– Nem az én macskám – ráztam meg a fejem.
– Neki is hiányzik Cessilly.
– Szóval te vissza tudod hozni? – tértem a lényegre.
– Te hoznád vissza, az én közreműködésemmel.
– Hogyan? – ültem le mellé kíváncsian.
– A könyv segítségével – ismételte magát.
– De a könyvet csak a te segítségeddel tudom használni… igaz? – kérdeztem türelmetlenül.
– Igen – bólintott lassan – De előbb hozz ki a börtönömből.
– És azt miként tudnám megtenni?
– A véreddel.
– Mégis hogyan szabadíthatnálak ki a véremmel?
– Adsz a véredből vagy nem? Csak ennyi. Pár csepp vér, és a nővéred újra élni fog.
– Miért zártak be? – kérdeztem gyanakodva.
– Mert féltek tőlem. Sokkal öregebb és hatalmasabb vagyok náluk. Biztonságosabbnak tartották, hogy megszabaduljanak tőlem.
– Nem hiszek neked – makacsoltam meg magam.
– Nem hiszed el, hogy féltek tőlem?
– Azt elhiszem. De tuti nem ezért zártak be. Azonban nem érdekel. Hozd vissza a nővérem, és majd utána megkapod a vérem. Előtte nem.
– Hmmm – hümmögött halkan, bólogatva. – Rendben. Menj haza, és vedd elő a könyvet. A hetvenharmadik oldalon megtalálod, amit keresel. A hozzávalók az asztalon várnak majd rád. Sok sikert!
Teljesen kótyagos voltam, úgy próbáltam megkeresni a zsebemben a telefontomat. Közben folyamatosan a könyvre gondoltam. Mire megtaláltam a mobilom, és felnéztem már nem a nyaralóban álltam, hanem a palotában, az asztalom mögött.
– Áhhh! – üvöltöttem fel. – Hogy a francba kerültem ide? - kérdeztem meg fennhangon az üres szobától.
Hála az égnek nem jött válasz. Miután sikerült nagyjából megnyugodnom levettem a nyakamból a láncot, amin a kulcs lógott, és kinyitottam vele az asztalomban lévő fiókot. Kivettem a könyvet, és leültem az asztalhoz. Le akartam tenni a tárgyat, de nem tudtam, mert tele volt különös dologgal. Kicsit félrelökdöstem az üvegcséket, és ismeretlen növényeket. Utána nyitottam ki. Akkor döbbentem rá, hogy meg kell számolnom a lapokat, mert nincsenek megszámozva az oldalak. Csak remélni tudtam, hogy helyesen értelmeztem a képeket, amit az ősöreg könyv tartalmazott.
– Hogyan jutottál vissza? – Marcus lépett be az ajtón pár órával azután, hogy visszakerültem a szobámba.
– Öööö – néztem rá zavarodottan. Teljesen benne voltam abban, amit épp csináltam. – Taxival – hazudtam. Csak sejtettem azt, hogy valahogy én idéztem elő a jelenséget.
– Nem jutott eszedbe, hogy szólj? – szinte kiabált. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Mire odaértem sehol sem voltál. Már azt hittem elraboltak. Vagy még rosszabb... megszöktél!
– Sajnálom – suttogtam, de oda sem figyeltem rá.
– Mit csinálsz? – kérdezte, miután látta, hogy nem igazán törődök vele.
– Semmit – egy pillanatra sem nézte rá
– Te jó ég, még lököttebb lettél – emelte az égnek a szemét.
– Nem érek rá – végre ránéztem, hogy ő is megértse. – Menj ki!
– Kezd fogyni a türelmem – jelentette ki halkan, és szigorúan.
– Az nem számít. Azonban az enyém annál inkább. Én vagyok a király, azt csinálok, amit akarok!
– Tudod, sokkal jobban hasonlítasz a testvéredre, mint gondolnád.
Nem igazán voltam magamnál. Nem tudtam mit teszek, csak felemeltem valamit az asztalról és eldobtam. A tárgy az ajtót találta el, miután kiment és becsukta maga után. Napokon keresztül dolgoztam. Eláztattam, és felgyújtottam dolgokat. Néha direkt, néha véletlenül. De mire kész lettem a munkával nem történt semmi. Egy hét várakozás után Lugus ismét megjelent. Addigra már 3 napja nem keltem ki az ágyamból.
– Szomorú, hogy egy apró veszteség ennyire tönkre teheti az ország uralkodóját – kommentálta csípősen az állapotomat.
– Azt hittem már nem jössz – mondtam bele élettelenül a párnámba.
– Miért ne jöttem volna. Én betartottam a szavam, most te jössz.
Dühösen ültem fel.
– Nem tartottál be semmit – kiabáltam.
– Elvégezted a varázslatot?
– Igen.
– Akkor te rontottál el valamit. Nem én tehetek róla. Én betartottam a szavam, most te jössz! – ismételte meg. – Kell a véred.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Nincs itt Cessilly. Nem kapsz tőlem semmit.
– Te szerencsétlen, dilettáns ifjú! Azt hiszed tiéd a világ, és bármit megtehetsz következmények nélkül? Látszik, hogy az istenek utódja vagy. Arrogáns vagy, mint ők!
– Nem dőlök be neked. Át akartál verni. Hülyét csináltál belőlem. Nem fogok segíteni neked!
– Ezt meg fogod bánni. Mindig nézz a lábad elé, és persze magad mögé. A végén bajod esik – fenyegetett meg, majd eltűnt.
Nem sokkal később Marcus egy vödör vízzel lépett be és leöntött vele. Akkor még mindig az ágyamon ültem, magam elé meredve.
– Vagy összeszeded magad... – kezdett bele, mikor végre kaptam egy kis levegőt. – … vagy engem kivégeznek az uralkodó párnába fojtása miatt. Kezd elegem lenni abból, hogy aggódok a legjobb barátomért.
– Higgadj le! – álltam fel dühösen. Csurgott rólam a víz.
– Nem! Nem higgadok le! Meg fogod ölni magad. Nem tudnálak téged is eltemetni.
Akkor döbbentem rá, hogy nem csak én gyászolok.
– Te ismerted Cessillyt? – kérdeztem meg halkan.
– Gyerekkorunk óta – válaszolta lesütött tekintettel. – Szinte együtt nőttünk fel. A nővéremmel rengeteg időt töltöttünk a palotában. Mondhatni ő volt a legjobb barátja. Bár állandóan marták egymást, mégis... – egy kicsit csendben maradt, majd folytatta. –...én pedig... – elmélázva vonta meg a vállát.
– Értem – vágtam a szavába. Nem akartam hallani, amit mondani készült. Úgy is tudtam, hogy mire gondol.
– Mikor a király meghalt, bezárkózott, nem állt többet szóba velünk. Sokan utálták, akik ismerték, mert önző volt és akaratos. Én viszont tudtam, hogy miért olyan. Amikor megtudtam, hogy testvérek vagytok, meg sem lepődtem. A halála óta őt látom benned.
– Ezért aggódsz ennyire értem?
– Nem. Az azért van, mert a legjobb barátom vagy. Szinte a testvérem. Kérlek szedd össze magad!
Igaza volt. A remény, hogy viszont látom Sziszit, végleg elveszett. De ott volt ő, és az ország, akik számítottak rám.