Egy erdő közepén kötöttem ki. Az emberek világában, a föld fölött pár méterre nyílt meg az átjáró. Zuhantam pár métert és egy kikoptatott ösvényen landoltam. Miután felálltam, körül néztem. Leporolgattam a ruhám és kinyújtóztam. Megpróbáltam beazonosítani, hogy hol vagyok, de mikor nem ismertem fel semmit át teleportáltam a palotába. Az időzítésem tökéletes volt. Nicolas éppen belépett a lakosztályába. Ahogy meglátott teljesen megdermedt.

– Nyugodj meg Nick! Én vagyok! Itt vagyok, és ezúttal itt is maradok.

Nem mondott semmit, csak gyanakodva nézett rám.

– Visszajöttem. Most már végleg – próbáltam meggyőzni, hogy nem csak délibáb vagyok.

– Honnan tudhatom, hogy tényleg te vagy az? – kérdezte kimérten.

– Múltkor azt mondtad, hiszel nekem – érveltem.

– Mert hinni akartam – reagált elcsukló hangon.

– Nem haltam meg. Csak visszakerültem arra a szigetre, ahol éltem – győzködtem. – Most végre vissza tudtam jönni.

Nem tudtam, hogy valóban hitt-e nekem, de a nyakamba ugrott, úgy üdvözölt.

Ezalatt Marcus visszament a palotába és egyenesen a királyi lakosztály felé vette az útját.

– Nick – kopogtatott a hatalmas, ódon ajtón.

– Nem jöhet be – suttogtam olyan halkan, hogy csak a testvérem hallja.

– Felség – váltott a hangnemén, mikor megjelent egy szolgáló lány. – Jól vagy? Azt mondták, odabent talállak!

Nicolas nem neki, hanem nekem válaszolt alig hallhatóan, szinte némán.

– Ő a tanácsadóm, bízok benne.

Szigorú tekintettel néztem rá, majd folytatta.

– Tudja – utalt Nick a családi titkunkra.

– Nicolas – ismét inkább baráti hangot ütött meg, mintsem alkalmazottit. – Kezdek aggódni.

– Mit tud? – kérdeztem meg aggódva.

– Mindent. Azt, mi vagyok, hogy mi, mik vagyunk. Azt, hogy élsz!

Nem Marcustól tartottam, de Nick nem tudta, hogy rajtunk kívül van még más is a szobában. Én is csak sejtettem. Finoman félretoltam a testvérem, kinyitottam az ajtót, berángattam Nick barátját, majd miután megfogtam mind a kettőjüket a déli faházba teleportáltam magunkat.

– Ohh! Te jó ég – kiáltott fel a férfi. – Mi a fene volt ez? Hol a francba vagyunk?

– Nyugodj meg Marcus, minden rendben – Nicknek egyszer volt része ilyen jellegű varázslatban, akkor amikor Scota elrabolta őt. Most kevésbé lepődött meg, mint akkor, de őt is felkészületlenül érte.

– Rég láttalak – köszöntem Marcusnak csevegő hangon.

– Cessilly! Azt hittem már nem látlak többet – mondta óvatosa, kerülve a kényes témákat. Végül mégis felhozta a dolgot. Nem bírta magában tartani. – Én… azt hittem halott vagy – a helyzet abszurditása egy kis időre lényegtelenné vált.

Marcusék voltak az egyetlenek, akiket gyerekkoromban barátomnak nevezhettem. Ő és a testvére, Bernadett. Ahogy idősödtünk egyre inkább eltávolodtunk egymástól, sosem tudtam volna megmondani, hogy miért. Miután a nagybátyám meghalt, már egyáltalán nem álltunk szóba egymással.

– Szóval te lettél végül Nicolas tanácsadója – állapítottam meg. – Hogyhogy?

– Ő a legjobb barátom – vette át a szót Nick. – Rá bíznám az életemet is. Ami azt illeti rá is bíztam. Egymás oldalán harcoltunk a farkasok klubjában, ö...

– Ellenem – fejeztem be helyette – Gondolhattam volna. Mindig is olyan rebellis voltál.

Legalább fél percig álltunk csendben egymás mellett. Marcust ismét leterítette a döbbenet, mikor elkezdett körül nézni.

– Hol van az a könyv, amit múltkor az asztalodon láttam? – fordultam a testvéremhez, témát váltva.

– Marcus elvitte – nézett a barátjára, majd vissza rám. – Miért hoztál ide minket?

– Figyelnek téged – válaszoltam, de nem érdekelt a reakciója. Csak az, hogy hol van a könyv. – Miért vitte el, és hova? – faggattam tovább.

– Ki figyel? – úgy tűnt elbeszélünk egymás mellett. Egyikünk sem törődött a másik kérdéseivel.

A tanácsadó amellett a hatalmas ablak mellett állt meg, ahonnan olyan káprázatos a kilátás a tengerre.

Nem törődtem az öcsémmel, a másik férfihoz siettem.

– Hova vitted? – talán a kelleténél ingerültebb voltam, de nem volt időnk finomkodni.

– Ne aggódj! Biztonságban van – nyugtatgatott, de a szemeit nem vette le a kilátásról.

– Hova?! – ismételtem meg a kérdést sokkal agresszívebben.

– A nővéremnél van. Megpróbálja lefordítani. Miért olyan fontos az neked?

– Nem nekem – mondtam sejtelmesen. – Amiatt a könyv miatt figyelik már jó ideje Nicket. Ha most a nővérednél van, akkor...

Nem fejeztem be, mert én sem lehettem benne biztos. Sajnos hús vér alakomban nem láthattam, hogy van-e lidérc közöttünk.

– Akkor? – kérdezett vissza türelmetlenül.

– Nem tudom – ismertem be lehajtott fejjel. – Reméljük nincsen semmi baja – talán kicsit vészjóslóbb voltam a kelleténél. Nem akartam Marcust megijeszteni, de én magam is féltem. – De támadt egy ötletem – folytattam. Már nem rá néztem, hanem elindultam a házacska középpontja felé.

Arra gondoltam, ha a másik világból sikerült az asztrális kivetítés, akkor világon belül is menni fog.

– Hol van a nővéred? – amíg ezt kérdeztem visszamentem a középső szobába és leültem arra a kanapéra, ahol annak idején elaludtam, és nagyon furcsa álmaim, látomásaim voltak.

– Keganban, az antikvitásában – a férfi alig tudott megszólalni. Rettegett attól, hogy akaratlanul veszélybe sodorta a nővérét.

– Berninek van egy boltja? – lepődtem meg. – Azt hittem a múzeumban dolgozik.

– A múzeumot bezárták – jelentette ki. – Még a... halálod előtt. Meg lep, hogy nem tudsz róla.

Felhúztam a lábaim, hogy törökülésbe üljek. Becsuktam a szemem és megpróbáltam koncentrálni. Az első célom nem a bolt volt. Meg kellett bizonyosodnom a felől, hogy a faházban egyedül vagyunk és nem követett egy lidérc sem. Ezt csak úgy tudhattam meg, ha elsőként a testem mellett jelenek meg.

– Ohh! – Marcus félórán belül másodjára döbbent le, mikor a szellemem megjelent mellette. – Ezt meg hogy a francba...? Hiszen ott vagy, de itt is!

– Nyugodj meg! – csitítgattam.

– Én akarnék, de te folyton olyan dolgokat csinálsz...

– Sss! – pisszegtem le. – Csendre van szükségem.

Egy pillanatra a saját testemre néztem. Nyugodtan ültem a kanapén, becsukott szemmel, mintha csak pusztán meditálnék. Abban az állapotomban nem tudtam irányítani. Mintha nem én lennék. Miután túljutottam a bizarr látványon elkezdtem körbe sétálni a házban. Úgy mindenképp látnom kellett, ha lidérc volt közöttünk. Reményeim szerint nem tudtak követni minket és abban a pillanatban úgy tűnt igazam van.

– Mindjárt jövök – fordultam a srácokhoz.

Nem vártam meg a fiúk válaszát. Abban bíztam, hogy képes vagyok anélkül megjelenni Bernadett boltjában, hogy ő észrevegyen. A nő az asztalánál ült és úgy tűnt nem lát engem. Valószínű azt a könyvet bújta, amit még Nicolas asztalán láttam. Elég réginek látszott. Más volt, mint bármilyen könyv, amit valaha láttam.

Ahogy sejtettem. Sűrű, ocsmány fekete füst szerű köd lebegett a lány háta mögött. Féltem, hogy bántani fogja. Bár, ha csak a könyv kellett neki, már rég megszerezhette volna Nicolastól. Vártak valamire. Valahogy el kellett zavarnom, és ugyan nem ismertem az új képességemet teljesen, bíztam benne, hogy ha akarom, nem látnak az emberek. Nem volt más hátra, előléptem a fal mögül, ahol bujkáltam. Bernadett nem reagált, így megszólaltam.

– Tűnés! – kiáltottam rá.

A füst kezdett koncentráltabbá válni. Lassan egy alak rajzolódott ki. A szemei jelentek meg elsőként, majd az arca körvonala, a szája és a teste.

– Már megint te? – a férfi dühös volt és meglepett. Ugyan az volt, akit múltkor is követtem.

– Mi a célod? – kezdtem el faggatni, nem törődve a kérdésével. – Mit akarok tőlünk?

– Tőled semmit? – ellépett a nő mellől és elindult felém. – Azt hiszed egy magad megakadályozhatsz egy egész fajt? – a hangja fenyegető volt, de nem hagytam, hogy megijesszen.

– Miért jöttél ide? – folytattam a kérdezősködést. – Miért most?

– Az a könyv, nem a tiétek – kaptam meg a választ. Bár a hangja kissé erőszakos volt.

– Szóval a könyv miatt jöttél? – állapítottam meg.

– Az ereje túl mutat rajtatok.

A beszélgetésünkből Bernadett semmit sem vett észre, meg sem mozdult, csak akkor, amikor lapozott.

– Miért nem viszed el? Csak úgy, egyszerűen, fogd és vidd!

A lidérc nem válaszolt, csak nézett rám bosszúsan.

– Szóval nem tudod elvinni. Talán hozzá sem tudsz nyúlni. Nem a mién, de nem is a tiétek, igaz?

– Ez a könyv minket illet – húzta fel gőgösen a szemöldökét.

– Ahogy Abenzió is? – nem támadni akartam, de mivel Will utálta őket, akaratlanul is ellenszenvesnek tartottam.

– Honnan tudsz ennyi mindent? Ki vagy?

– Azt hittem érzitek az istenek jelenlétét – ahogy ő is ellépett a nőtől és az asztal mögül, úgy én is közelítettem felé.

– Te más vagy – jelentette ki. – Nem ismerlek. Te nem éltél még ezer évvel ezelőtt. De az erőd, mégis hatalmas. Talán hatalmasabb, mint az övék.

– Hagyd békén a lányt – hagytam figyelmen kívül azt, amit mondott. Nem akartam elfogadni a dolgot. Megijesztett a gondolat. – Neki semmi köze az egészhez – folytattam. – Nem tud rólunk, azt sem tudja, hogy mit fog a kezében.

– Tévedsz! Véleményem szerint a lehető legjobb helyen van a könyv. Ő az egyetlen, akinek esélye van lefordítani. Istenek vagytok, de ő sokkal okosabb nálatok.

Belenéztem a könyvbe. A betűk, amiket láttam benne, olyanok voltak, mint amilyen Abenzió utca tábláin.

– Vele akarjátok elvégeztetni a munkát? – jött a felismerés. – Nem értitek az istenek nyelvét, és arra vártok, hogy valaki lefordítsa. Az ember azt hinné, hogy ezer év elég ahhoz, hogy megtanuljatok egy-két dolgot.

– Te sem érted a szöveget – szűkült össze a szeme.

– Nem – ismertem be. – Mint már említetted fiatal vagyok.

Már elég közel álltunk egymáshoz, talán túl közel is.

– Menj innen! – utasítottam ismét.

– Nem bántom a lányt – mondta már jóval kedvesebben. – Ígérem.

Az utolsó szava teljesen meglepett. De nem hagytam, hogy kizökkentsen.

– Persze – válaszoltam gúnyosan.

– Nem esik baja. A szavamat adom.

– A szavadat? Mégis miért hinnék neked?

– Nekünk a tudása kell. Nincs értelme bántani.

– Ha ez a helyzet miért vagy itt? Egy darabig úgy sem lesz kész, felesleges itt szobroznod.

– A parancs az volt, hogy figyeljem.

A véget nem érő vitánk felbosszantott.

– Most miért nem menekülsz? – dühömben felé nyúltam és megfogtam a karját. Azt már kitapasztaltam, hogy asztrális formámban a tárgyakat nem, de az embereket meg tudtam érinteni.

Magamhoz rántottam és a következő pillanatban már nem ott voltunk. Egy erdőben jelentünk meg, ami láthatóan meglepte, de nem csak őt, engem is.

– Ezt, hogy csináltad? – a férfi nem meglepődött, hanem inkább megijedt.

– Ha visszamész, nem úszod meg ennyivel – fenyegettem meg azzal el is tűntem.

Visszakerültem a saját testembe. Nem tudtam, hogy én csináltam-e, vagy szerencsés véletlen volt, de bíztam benne, hogy hatással voltam rá. Mikor magamhoz tértem ott várt rám a két srác.

– Mit csináltál? – kérdezték a fiúk türelmetlenül.

Marcus nyugtalanabbnak tűnt, de kíváncsibbnak is, mint Nick.

– Ideje elmagyaráznotok, hogy mi történik – folytatta ingerülten.

Vettem egy nagy levegőt, igyekeztem teljesen összeszedni magam. Egyelőre nem válaszoltam, csak kinyújtottam az elgémberedett lábaim. Felálltam és csak az után kezdtem bele.

– Mennyit tudsz? – elsőként fel kellett mérnem a helyzetet.

– Azon kívül, hogy valami féle magasabb rendű lények vagytok? – kérdezte bizonytalanul. – Mit is mondott Nick? Istenek?

Lassan bólintottam.

– Semmit – fejezte be.

A testvéremre néztem.

– Én sem tudok sokkal többet. Még nem teljesen tértem magamhoz, azóta, hogy... – ezt elég bizonytalanul mondta.

– … visszajöttem?

– Igen – bólintott.

– Azt hiszem egy háború előtt állunk – vallottam be félve a szomorú helyzetünket.

– Ez nevetséges – fakadt ki Marcus. – Mégis kivel háborúznánk?

– Remélem tévedek, de a könyv, amit találtatok kell valakiknek. Nem az övék, nem is a miénk. De ha jól sejtem, nekünk is szükségünk lesz rá.

A férfiak némán álltak előttem. Több magyarázattal nem tudtam szolgálni én sem.

– Sajnálom, ezen a téren én is tudatlan vagyok. Ha Will itt lenne...

– Ki az a Will? – riasztott fel a srác hirtelen jött ábrándozásomból.

Erre nem válaszoltam. Nicolas tudta, más nem számított.

– Hol van? – kérdezte a testvérem.

– Nem tudom. Eltűnt. Elment és azóta nem láttam.

– Nem azt mondtad, hogy együtt kerültetek arra a helyre?

– De, de azóta elvesztettük egymást. Vagyis.... elhagyott. Összevesztünk.

Will utolsó szavai hozzám elég bántóak voltak. A benyomásom az volt, hogy csalódott bennem, mivel nem mondtam el neki az igazságot. Azóta nem találtam és csak remélni tudtam, hogy jól van. A testvérem láthatóan nem tudott reagálni arra, amit mondtam, csak együttérzőn nézett rám.

– Akkor most mi lesz? – tette fel az egyértelmű kérdést Marcus.

– Ismerek valakit, aki tud választ adni a kérdéseinkre. Van egy faj, akik ezer éve leigázták az isteneket. Hatalmas, erős lények, és sokan vannak. A mi világunkba üldözték az isteneket, és minket is fenyeget a veszély, hogy megtámadnak. De van közöttük egy valaki, aki nem ért egyet a társaikkal. Ő segíthet.

– Bízol benne? – kérdezte Nick kissé aggódva.

– Megmentette az életem, kétszer is.

– Ez még nem egyértelmű válasz – ingatta a fejét.

– Bízom benne.

Két lehetőségem is volt átmenni a másik világba, ahol Vorgena várt rám. Az átjáró megnyitása több energiát vett ki belőlem, de a nő egymagában talán nem képes átjönni. Azonban féltem, hogy nem tudom ismét megnyitni az átjárót, ezért úgy döntöttem vissza ülök a kanapéra. A művelet hatalmas koncentrálást igényelt. A lelkemnek rengeteget kellett utaznia, hogy megjelenhessek újdonsült barátom előtt. Összekulcsoltam a lábaim. A térdeim már fájtak. Emberként nem voltak annyira rugalmasak az ízületeim, mint tündérként. Mégis jobb szerettem törökülésben ülni, és jobban is tudtam koncentrálni. Becsuktam a szemem és a lidércre gondoltam.

– Most mit csinál megint? – súgta oda Marcus a barátjának.

– Én se tudok többet nálad – válaszolt halkan, mégis zavaróan.

– Csendre lenne szükségem – szóltam közbe. – ez most komolyabb feladat lesz.

A fiuk elhallgattak, én pedig igyekeztem olyan nyugalmi állapotba kerülni, mint a szigeten. Ott könnyebb volt. Az ottani hely kisugárzása, az ismeretlen állatok zaja sikeresen álomba ringattak. A fiúk jelenléte pedig nem könnyített a dolgomon.

– Kérlek hagyjatok magamra – szólaltam meg ismét, mikor már biztos voltam benne, hogy nem sikerül.

– Mégis hova menjünk?

– Járjatok egyet – a szemem nem nyitottam ki mikor válaszoltam. Tudtam, hogy nagyon szép táj vár rájuk. – A sziklák gyönyörű látványt nyújtanak. Kezd lemenni a nap, ilyenkor káprázatos.

Nem tudom mennyi időbe telt, de végre sikerült elmélyülnöm a gondolataimban. Will arca újra és újra megjelent előttem. Nem hagyhattam, hogy az érzéseim eltereljék a figyelmemet a feladattól. Ahhoz, hogy száz százalékosan Vorgenára tudjak koncentrálni, elkezdtem halkan kántálni a nevét. Végül a hangját is elkezdtem hallani.

– Végre! Azt hittem már nem jössz vissza!

Mikor kinyitottam a szemem, már előttem állt a nő. Kedves tekintete mosolyt csalt az arcomra.

– Megígértem – válaszoltam mosolyogva.

– Hova mentél? – kíváncsiskodott.

– Haza., Eganba.

– Megtaláltad a testvéred?

Bólintottam, majd körül néztem. Ott voltunk, amit az otthonának nevezett.

– Át tudnál jönni a mi világunkban egyedül? – kérdeztem reménykedve.

– Csak ha elmegyek Abenzióba. De a hely most hemzseg a lidércektől. Féltik az amulettet. Tőled. Híre ment, hogy megjelentél a városban.

– Akkor talán el tudom terelni a figyelmüket.

– Mindnek nem. Nem is beszélve arról, hogy túl veszélyes. Múltkor is majdnem elbántak veled. Ha nem lépek közbe…– egy pillanatra megállt a mondat közepén, borzongott, majd folytatta. –… kitudja mi lett volna.

– Annyira elég lesz, hogy a város közepébe juss és nyiss egy átjárót.

Látszott az arcán, hogy nem tetszik neki a terv.

– Őszinte leszek hozzád – kezdtem bele óvatosan. – Szükségünk van rád. Te ismered a legjobban a háborút, ami ezer éve dúlt a lidércek és az istenek között. Attól félek, hogy rossz dolgok közelednek. Fekete felhők gyűlnek Egan fölött. Segíts, kérlek.

– Ezért jöttél vissza? – gyanúsított meg.

– Részben – igyekeztem őszinte lenni hozzá, a nélkül, hogy megbántsam. – Mindenképp visszajöttem volna hozzád. Érted – javítottam ki magam.

– Nem akarom, hogy megint háború legyen – a hangja békés volt, mégis fájdalom bujkált benne.

– Olyan emberek kerülhetnek bajba, akik nem tudnak tenni ellene. Az, hogy két hatalmas faj között gyerekes harc dúl teljesen más horderejű, mint megtámadni védtelen halandó embereket. Attól félek, hogy a társaid visszafordíthatatlan kárt tesznek a népemben.

– Te nem az istenek közé tartozol? – lepődött meg teljesen.

– Isten vagyok, de nem tartozom közéjük – hajtottam le a fejem. – Anyám félisten volt, én annál is kevesebb – vallottam be neki az igazat, ha már úgyis elszóltam magam.

Vorgena az ágyához sétált és leült, majd fejével maga mellé bökött. Követtem és én is leültem.

– Az, hogy lehet, hogy származásod ellenére ennyire erős vagy? – tért a lényegre. Mintha tartott volna tőlem.

– Nem tudom. Nem sokat tudok arról a világról... erről – helyesbítettem az utolsó szavammal.

– Minket mégis felismertél?

Vettem egy nagy levegőt. Egy picit bent tartottam, majd úgy döntöttem, hogy megkapja az igazat. Legalábbis egy részét.

– Megismertem valakit – ismét eszembe jutott Will, és elszomorodtam. – Ő sem tudta, hogy mi vagyok, egészen mostanáig. Ha ő nem lép az életembe sosem ismerem meg a valódi énemet.

– És most hol van? – tette fel a nagy kérdést, amire én is tudni akartam a választ. – Ő is nyilván tudna neked segíteni.

Keserűen elmosolyodtam.

– Nem tudom. Összevesztünk és lelépett – ismertem be.

– Ez a valaki fontos neked, igaz? – mintha kicsit csalódottan kérdezte volna.

– Szükségem van rád, Vorgena – váltottam témát hirtelen. – Amit a segítségedért tudnék ajánlani, mindössze csak egy ígéret. A hűségem és a barátságom. Megmentetted az életem. Tartozom neked, nem egyel, de most nem csak rólam van szó. Tudom, hogy a néped ellen fordulni nehéz, de van egy olyan érzésem, hogy nem csak te gondolkodsz úgy, ahogy. Talán egyszer a lidércek és az istenek békében élhetnek egymás mellett, ugyan abban a világban.

– Az a célod, hogy visszaszerezzétek Abenziót? – nem tudtam eldönteni, hogy ez tetszik e neki, vagy sem.

– Nem – felálltam és szembe fordultam vele. – Az a célom, hogy eltűnjenek az istenek az én világomból – válaszoltam kissé indulatosan.

– Ebből arra utalok, hogy eleged van belőlük – húzta fel a szemöldökét. Még mindig azon gondolkodott, hogy mi járhat a fejemben. Pontosan hova is tartozom. De ezt akkor még én sem tudtam.

– Elsősorban ember vagyok – válaszoltam a fel nem tett kérdésére. – A közeljövőben választanom kell, és ha így van, akkor tudom, hogy kiket választok.

– Azt mondod minden visszaáll? Úgy ahogy volt? Úgy ahogy kell? – mintha reménykedve kérdezte volna.

– Nem muszáj segítened, ha nem akarsz. Nem fogok olyat erőltetni, ami nem a te ügyed.

Ő is felállt az ágyról. Így már fel kellett emelni a fejem, hogy belenézhessek a szemébe.

– Tévedsz. Ez ugyanúgy az én ügyem is – jelentette ki az álláspontját. – De nem azért segítek neked, mert érdekemben áll.

– Nem?

– Megkedveltek.

Ismét elmosolyodtam. Kissé cinikusan.

– Veszélyes engem kedvelni – figyelmeztettem.

Felhúzta az egyik szemöldökét és kérdőn tekintett rám.

– Akik közel állnak hozzám, azok legalább egyszer meghaltak. – magyaráztam.

Ezt a kijelentésemet válaszra sem méltatta, csak feltett egy kérdést.

– Mi a terved? Már arra, hogy átjussak a másik világba.

– Hát... – kezdtem bele homlok ráncolva. – Mivel valójában nem vagyok itt, csak annyit tudok segíteni, hogy elterelem a figyelmüket. Egyedül kell átmenned és egy kis időbe fog tellni, míg kijutok a rúnavarázslatok hatásából. Nem tudom meg mutatni, hogy hova menj és nem tudom, hogy ha visszaértem megfoglak-e találni.

– Szóval nem túl jók az esélyeink – ingatta a fejét.

– Nem – ráztam meg lassan a fejem.

Mind a ketten sóhajtoztunk pár percig. Nem igazán tudtuk, hogyan tovább.

– Köszönöm – törtem meg végül a csendet. – Elindulok. Várj pár percet, amíg magamra terelem a figyelmet. Aztán indulj! – utasítottam.

Miután eltűntem az istenek városának szélén jelentem meg.

– Francba – szitkozódtam. – Ezzel nem számoltam!

A rúnák nem engedtek be. Így gyalog kellett tovább mennem. Futva indultam és reméltem, hogy odaérek még Vorgena előtt. Mivel a testem nem volt velem, fáradtságot nem éreztem. Végül ott kötöttem ki, ahol legelsőnek, mikor azt a lidércet követtem Eganból. Körülnéztem, de nem volt ott senki.

– Hahó – kiabáltam, de csak a visszhangom válaszolt. – Szeretnék feltenni pár kérdést a vezetőségnek.

Ahhoz képest, hogy Vorgena azt mondta ellepték a várost, elég üres volt. Kicsit jobban körülnéztem. A táblák, amik az ősi írást tartalmazták, mind nyílként mutattak egy irányba. Mintha valami fontos dolgot akartak volna közölni. Elindultam abba az irányba, amerre vezettek. Közben kihasználtam a lehetőséget, hogy alaposan körülnézzek. A házak hihetetlen modernek voltak. Annak ellenére, hogy ezer éve nem lakták, mégis úgy festett, mintha több száz évvel az emberiség előtt járna. Az idő és a környezeti hatások rendesen megkínozták az épületeket, ha egyszer visszatér ide bárki is, rengeteg munkájuk lesz. Akárhányszor új táblát találtam, mind egy bizonyos irányt adtak. Mikor az útmutatás elfogyott, az út is. Egy gigászi épület előtt találtam magam. Díszes volt, tele fém elemekkel, rengeteg üveggel. A látvány elvarázsolt.

– Ez lenyűgöző! Bámulatos! – szinte belekiabáltam a semmibe.

– Mit keresel itt? Ki vagy? – kérdezte valaki a hátam mögül.

Megfordultam.

– Múltkor barátságtalanabbul fogadtatok.

Az a lidérc, akivel szemben álltam más volt, mint Vorgena, vagy a másik, akivel Eganban találkoztam. A bőre szén fekete volt, a haja hófehér, és nagyon hosszú. A hangja mély és érdes. Tekintete bölcsnek tűnt.

– Miért jöttél? – tette fel a harmadik kérdést.

Akkor vettem csak észre, hogy a társai is jelen voltak. Fekete füstfelhőként vették körül a férfit.

– Ti is megjelentetek az én világomban. Fenyegetést jelentetek. A testvéremet bántottátok.

– Mi nem bántottunk senkit – jelentette ki tárgyilagosan.

– Nem? Akkor mi volt az a rengeteg baleset, ami érte? – vádoltam meg.

– Az a saját balszerencséje – húzta fel a szemöldökét gúnyosan. – Vagy valaki más volt – a hangjának vészjósló lejtése volt.

– Nem veszem be – előrébb léptem, egészen közel hozzá.

Ő is lépett egyet felém. Elég nagyot ahhoz, hogy mélyen a szemembe nézhessen, majd megváltozott a tekintete.

– Ismerlek téged – a döbbenete valós volt. Nem értette, ahogy én sem.

– Nem ismerhetsz. Új vagyok – de ahogy ezt kimondtam, rögtön el is bizonytalanodtam.

Ahogy én is a tekintetét figyeltem, számomra is olyan ismerős volt.

– Azért jöttem, hogy közöljem veletek – kezdtem bele témát váltva. – Hagyjátok békén a népem, a fivérem. Mi nem akarunk balhét. Az emberek védtelenek. Nem is tudnak a létezésetekről.

A férfi szigorúan nézett rám.

– A hadüzenetet megkaptuk. Nincs vissza út – válaszolt szigorúan.

– Mégis milyen hadüzenetről beszélsz? – háborodtam fel.

A vállam fölé hajolt és halnak, suttogva válaszolt.

– Egy nagy erejű varázslat, a könyvből, felébresztette a szörnyeteget. A háború elkezdődött. Az istenek meg fognak halni. Ha jót akarsz magadnak menekülsz, messzire – a hangja nagyon balsejtelmes volt.

Sokkal nagyobb volt a baj, mint sejtettem.

– Milyen szörnyeteg?

– Távozz! – a tekintete ellentmondást nem tűrt.

Az érzés, ami kerülgetett sötét volt. Úgy éreztem nincs menekvés. Hátrébb léptem egyet. A lidérc csak annyira mozdult, hogy felegyenesedett. Elsétáltam mellette. Nem volt más választásom, be kellett lépnem a sötét ködbe. Ahogy közeledtem, mintha taszítottam volna őket, félrehúzódtak. Lassan és megfontoltan lépkedtem Abenzió kihalt utcáin. Pár száz méter után úgy érzetem gyorsíthatok, végül futásra váltottam. A város szélén, ahol a kopár semmi kezdődött megálltam. Addigra már teljesen hatalmába vett a kétségbeesés. Nem tudtam százszázalékosan koncentrálni, így sokkal nehezebben tértem vissza a saját testembe. Ott ültem a kanapén, megsemmisülve. Nicolas és Márkus előttem ültek a földön, engem figyeltek. Valószínű az arcomra ki ült az ijedség ugyanis egyszerre kérdezték meg.

– Mi történt?

Ott ültem a nagybátyám foteljében, szemben a frissen választott miniszterelnökkel. Egy-egy csészét fogtunk a kezünkben.

– Megtiszteltetés felség, hogy önnel dolgozhatok – kezdett bele, vigyort erőltetve az arcára.

– Tudom, hogy ebben az országban senki sem örül ennek a tisztségnek – mondtam együttérzően.

– Nem erről van szó, csak... – nem merte előttem kimondani azt, amire gondolt.

– Alig több mint egy éve vezetem az országot, és azóta ön a hetedig miniszterelnök. Ez kicsit sem természetes. Azt mondják, hogy az országon átok ül, mióta a hercegnő meghalt.

– Minden tiszteletem uram... – a nő hangja halk volt, de határozott. – Nem a hercegnő halálával párosítják össze ezt a szóbeszédet, hanem azt ön trónra lépésével.

Lehajtottam a fejem. Hibásnak éreztem magam mindenért.

– Csodálom, hogy van még jelentkező a posztra.

– Szerintem az emberek tévednek – folytatta már kicsit hangosabban, és keményen a szemembe nézett.

A nő már közelített az ötvenhez. Vékony volt, szinte már csontsovány. Az arca elszántságról árulkodott. Hosszú, fekete haját kontyba tűzte.

– Miről akar tárgyalni miniszterelnök asszony? – próbáltam a tárgyra térni.

– Az arisztokrata támogatók nélkül nagyon sok bevételtől estünk el – a hangja és a tekintete teljesen megváltozott, mintha nem is ugyan az az ember lenne. – Van pár javaslatom, hogy hogyan jusson az ország pénzhez.

– Hallgatom – húztam fel a bal szemöldököm.

Elővett a háta mögül egy mappát, letette a közöttünk álló kis asztalra és kinyitotta. Kivette a lapot, ami legfelül volt.

– Pár adónem bevezetésével, illetve emeléssel, megszerezhetjük a szükséges összeget.

– Adóemelés? – kérdeztem aggódva. – Ehhez csak végszükség esetén szeretnék hozzá nyúlni.

– Ez már a végszükség utáni helyzet – a kezembe adta a papírt, amin rengeteg szám volt.

Beláttam, hogy ehhez Cessilly értett jobban, hiszen őt ezekre képezték ki egész gyerekkorában.

– Nincsenek állami vállalatok, amik termelnek? – kérdeztem reménykedve.

– A vállalkozáshoz pénzre van szükség. Az országnak most abból van a legkevesebb. Mostanra már minden vésztartalék kiürült.

– Miért nem intézkedtünk hamarabb?

– Véleményem szerint az elődjeim alkalmatlanok voltak a feladatra – jelentette ki gőgösen, és magabiztosan.

– Ha adót emelek az emberek fel fognak lázadni- közöltem vele az aggályom.

– Ha nem, akkor éhen fognak halni. Kemény kézzel kell vezetni egy olyan országot, ami az összeomlás szélén áll.

– Nem tudtam, hogy ez a helyzet – hajtottam le szégyenkezve a fejem.

– Mert senki sem akarta beavatni. Az emberek szerint...

– Alkalmatlan vagyok királynak – vágtam a szavába. – És igazuk is van – rettentő bűntudatom támadt.

– Tisztelettel... Téved, ahogy az emberek is. Ha megbízik bennem, együtt rendbe szedünk mindent.

– Szeretném átgondolni, és alaposabban megnézni az adatokat – mutattam a dossziéra.

A nő felvette az asztalról és a kezembe adta. A lapot, ami a másik kezemben volt, beletettem és becsuktam.

– Köszönöm, hogy időt szánt rám – felállt, tiszteletteljesen biccentett és kisétált a teremből.

Az emberei követték, én pedig egyedül maradtam. Marcust egész nap nem láttam, reméltem, hogy a feladatát végzi.

Egy darabig céltalanul bolyongtam a gigászi épületben. Abban reménykedtem, hogy ismét látom Cessillyt, ezért minden sötét sarokba benéztem. Végül hangos kiabálás zökkentett ki a gondolataimból.

– Beszélnem kell hercegnővel – egy fiatal lány hangját hallottam.

– Ide nem jöhetsz be – figyelmeztette egy mogorva őr.

– Ismer engem, kérdezzék meg! A királynő unokatestvére – erre kijelentésre lettem igazán figyelmes.

Az étkezőből könnyen lehetett hallani, ahogy az őrrel veszekszik a hátsóbejáratnál. Felkeltem az asztaltól és odasétáltam.

– Intézem – fordultam az őrhöz.

– De fels...

– Intézem! – ismételtem meg, kissé ingerültebben, a szavába vágva.

Miután elzavartam az emberemet, a lányra néztem. Az arca meglehetősen ismerős volt. Fiatal, még gyerek.

– Gyere be! – utasítottam.

Becsuktam mögötte az ajtót, és az ebédlőhöz kísértem. Rendeltem neki ételt, és amíg vártunk elkezdtem faggatni.

– Miről beszéltél odakint? A királynőnek nincsen unokatestvére – mentem bele a játékba, úgy csinálva, mintha Cessilly még élne, és ő lenne a trónon.

– Hiszen találkoztam vele – a szemembe nézett. – Ismerős vagy nekem. Találkoztunk már?

– Nem tudom. Te is az vagy. Hogy hívnak – láthatóan nem ismert fel. Nem tudta, hogy már több mint egy éve leváltottam a testvéremet.

– Amily – válaszolt kurtán.

Mikor megérkezett az étel, és elé rakták, mohón belekezdett az evésbe.

– Nem lehet, hogy a királynővel találkoztál? – kérdeztem óvatosan.

Tele szájjal rázta meg a fejét, majd miután lenyelte a falatot folytatta.

– Nekem úgy mutatkozott be, hogy a királynő unokatestvére.

– Bemutatkozott? – kérdeztem érdeklődve.

– Inkább rákérdeztem – ismerte be a lány.

– És ő helyeselt... – ez inkább kijelentés volt a részemről, mintsem kérdés.

Csillogó szemmel harapott a frissen sült húsba, majd bólintott.

– Miről beszéltetek?

– Megkért, hogy vigyek el egy üzenetet... – akkor esett le neki, hogy honnan ismer. –...neked – annyira eltátotta a száját döbbenetében, hogy majdnem kiesett a falat, amit éppen rágott.

Addigra már én is tudtam, és mosolyogva konstatáltam, hogy felismert.

– Tartozom neked – fejeztem ki a hálámat. – Megmentetted az életem. Miért jöttél?

– Beszélni akarok vele.

– Kivel? – értetlenkedtem, bár tudtam, hogy kire gondol.

– A királynővel – mordult rám kissé türelmetlenül. – Vagy az unokatestvérével, vagy tudom is én kicsodával.

– Mond csak, hol élsz te, hogy nem ismered a királynőt? A hercegnőt? – helyesbítettem. – Vagy engem?

– Miért? Ki vagy te? – kérdezte flegmán.

– Cessilly meghalt – váltottam szándékosan témát, és téptem le a fájdalmas tapaszt. – Egy éve már... Én léptem a helyére.

Bánatosan lehajtotta a fejét.

– Sajnálom – suttogta. – A házban nincs tv vagy rádió. Az iskola ott van helyben, ki pedig nem nagyon engednek minket a szökők miatt.

– Milyen házban? – faggattam rosszat sejtve.

– Az árvaházban. A nevelők pedig nem beszélgetnek velünk ilyenekről. Igazából nem nagyon beszélgetnek velünk egyáltalán semmiről.

Ahogy ott ült előttem szegény kislány, összeszorult a szívem. Nem lehetett több tizenhétnél. Együtt éreztem vele, hiszen én is árva vagyok. Hiába gondoskodott rólam Margaret, a tudat mindig is ott volt, hogy nincsenek szüleim.

– Megszöktél? – igyekeztem nem ítélkezőre fogni a hangom, nehogy bezárkózzon.

– Először igen. Utáltam ott lenni. Eleinte csak bolyongtam az utcán. Majd elkezdett üldözni három kutya. Egészen idáig kergettek.

– Utána mi történt?

– Akkor találkoztam a… – hezitált egy kicsit. Nem tudta, hogy mit mondjon.

– A testvéremmel – fejeztem be helyette.

– Ő a testvéred volt? – meglepettségét nem leplezte.

Csendben bólintottam. Ő pedig folytatta.

– Enni adott, megfürödhettem, ruhát adott. Nagyon jó volt hozzám – mind ezt mosolyogva mondta, és ahogy hallgattam én is elmosolyodtam. – Majd megkért, hogy vigyem el neked azt a kis füzetet. De mielőtt elindultam azt mondta, hogy hagyjam abba a hisztit és menjek vissza a szüleimhez – hajtotta le a fejét még szomorúbban.

– Nem tudta, hogy nincsenek szüleid?

– Nem kötöttem az orrára – rázta meg a fejét.

– Önszántadból mentél vissza? – kérdeztem naivan.

– Dehogy. Miután elvittem neked azt a valamit, napokig csavarogtam Keganban.

– Nem ettél, nem ittál? – elképzelni sem tudtam, hogy milyen éhezni. Margaret mindig gondomat viselte.

– Néha sikerült lopni egy kis kenyeret, egy üveg vizet.

Hiába sajnáltam, és tudtam, hogy kényszerből tette, mégis ítélkezve húztam fel a szemöldököm.

– Végül elkaptak a rendőrök – folytatta. – Visszavittek a házba. Utána minden csak rosszabb lett.

– Kénytelen vagyok felhívni az árvaházat. Biztosan őrülten keresnek már – elővettem a telefonom, de a lány cinikus horkantása megállított.

– Hívhatod őket, de nem fogja senki sem felvenni.

– Ezt meg hogy érted? – megijedtem. Elsőként valami szörnyűségre gondoltam. Például, hogy megölt mindenkit. De a valóság talán még rosszabb volt.

– Nincs már árvaház.

– Hogyhogy nincs?

– Bezárták. Azt mondták, hogy túl sokat kell költeni rá. Nem engedhetik meg, hogy ingyen élőket tartsanak el.

– És a gyerekek? – kérdeztem rá félve.

– Szélnek eresztettek minket.

– Hányan vagytok?

– Velem együtt tizenhárman. A nagyobbak vigyáznak a kisebbekre. Én vagyok a legidősebb.

– Azért jöttél, hogy segítséget kérj?

– Nem miattam. Miattuk – utalt ezzel a többi gyerekre.

– Várj meg itt!

Felálltam az asztaltól, és felmentem a lakosztályomba. Kinyitottam a ruhásszekrényem és kivettem amire szükségem volt. Igyekeztem úgy felöltözni, hogy az utcán ne legyek feltűnő. Mire visszaértem az étkezőbe, Amy az utolsó falatig megette azt, amit elé raktak. Akkor döbbentem rá, hogy a többi gyerek is farkaséhes lehet. Berohantam a konyhába és szóltam a szakácsnak, hogy csomagoljon el annyi ételt, ami egy csapat gyereknek elég lesz.

– Mi a célja vele uram? – kérdezte meg kíváncsian.

– Elviszem egy csapat árva gyereknek.

A férfi elmosolyodott, majd mögém nézett. Mikor hátra fordultam láttam, hogy Amy áll ott.

– Ha megengedi uram, szívesen segítenék – ajánlkozott a férfi.

– Én arra gondoltam... – kezdett bele óvatosan a lány. – Annyi hely van itt...

– Sajnálom, ide nem tudtok jönni – vágtam a szavába. – Jobb ötletem van.

A szakács annyi ételt készített, hogy kézben el sem bírtuk volna.

– Nem szeretnék feltűnést kelteni, és az én autóm, a sofőrrel együtt, elég kirívó – mondtam a férfinak, aki egyből értette is, hogy mire célzok.

– Majd elviszem az enyémmel – ajánlotta fel.

A férfi eddig is nagyon kedves volt velem, de most mintha régi barátok lennénk, úgy mosolygott rám.

– Messze vannak a többiek? – fordultam a lányhoz.

Amily megrázta a fejét. Letéptem egy lapot a pulton heverő jegyzettömbből, és felírtam annak a háznak a címét, ahol felnőttem. Odanyújtottam a férfinek, de mielőtt elvette volna, még visszahúztam egy pillanatra és megkérdeztem:

– Mi is az ön neve?

– Nigel, uram.

– Nigel. Erre a címre vigye el kérem az ételt. Én oda viszem a gyerekeket. Ott találkozunk. Hálásan köszönöm – meg sem vártam a reakcióját. Nagy lendülettel megfordultam, és intette a lánynak.

Én és Amy gyalog indultunk útnak. Nem lehetett messze, hiszen ő is úgy sétált ide. Pár utcányit mentünk, mire egy eldugott kis zsákutcában találtam magam. Az utca végén állt egy elhagyatott park. A gyerekek négy padot toltak egymással szembe. Azon ültek. Vegyesen fiúk, lányok. A nagyobbak ölében a kisebbek. Csendesek voltak, és letörtek. Mikor odaértünk hozzájuk, Amy bemutatott nekik.

– Ő fog segíteni nekünk. A neve...

– Nicolas – bizonytalanul intettem a kezemmel.

– A bácsinál fogunk lakni? – kérdezte az egyik kislány.

Odaléptem hozzá, és leguggoltam mellé.

– Még jobb – mosolyogtam rá. – Saját otthont kaptok.

A gyerekek egyszerre néztek fel Amyre, aki bíztatóan bólintott.

– Bízzatok benne. Jó ember.

– Kell egy kicsit sétálni, de nincs messze – mondtam a gyerekeknek és felálltam.

A legidősebb lány felvett egy két év körüli kisfiút. Követtem a példáját és én is felkaptam az egyik kisebbet. Nigel már ott várt minket a régi házam előtt. Csak akkor szállt ki az autóból, mikor meglátott minket.

Miután beköltöztem a palotába nem akartam eladni a házat, ahol felnőttem, így azóta üresen állt. A bejárati ajtó kulcsa egy porcelán béka üregében volt elrejtve, ami a verandán éktelenkedett. Bent mindent úgy találtam, ahogy anno hagytam. A gépeket kihúztam a hálózatból, de el nem mozdítottam semmit. Bedugtam a hűtőt a konnektorba és elkezdtünk pakolni. Miután végeztünk, kicsit félre hívtam Amyt.

– Ez az én otthonom, itt nőttem fel. Most nem lakja senki. Nem fognak zaklatni titeket. Nigel, vagy én hozunk majd rendszeresen ételt. Van tv, számítógép, használjátok bátran. Használhattok mindent, ami a házban van. Csak arra kérlek, hogy ne menjetek el innen – az asztalhoz sétáltam, aminek a fiókjából kivettem egy papírdarabot, és ráírtam, a telefonszámom. – Ha baj van hívj – nyomtam a kezébe. – de ne add oda senkinek!

– Nincs telefonom.

– Ott a vezetékes a falon. Tudod, hogy kell használni? – kérdeztem, feltételezve, hogy sosem volt olyan a kezében.

– Majd kitalálom – mosolygott kedvesen.

– Előveszem azt az embert, aki felelős azért, hogy utcára kerültetek. Ezt megígérem. Vigyázz rájuk!

Elbúcsúztam tőlük, és Nigellel együtt visszamentünk a palotába.

Tudtam nagyon jól, hogy az új miniszterelnök tehet a dologról. Csak kerüljön a kezeim közé, majd megemlegeti a költségcsökkentés programját.

Órák óta ültem egyedül. A nap már lement, a hold pedig teljes egészében tündöklött fölöttem. A fénye csillogott a tó felszínén. Will nem jött vissza. Már fáztam. Ezt az érzést utoljára Eganban éreztem. Mehettem volna Will után, vagy vissza a tó másik oldalára, ami sokkal szebb volt és komfortosabb. Ehelyett a hátamra dőltem és folytattam az önsajnálkozást. Közel s távol nem volt élet. A növények halottak voltak. Semmi sem adott ki hangot. Körül vett a csend és a sötétség. A testen kívüli kirándulás, az úszás és a sok sírás teljesen kimerített. Mikor már úgy tűnt elengedem azt, hogy visszajön, már nem vártam rá reménytelenül, elnyomott az álom.

*

A palotában ébredtem, a régi lakosztályom ágyában. Will az ágyam előtt állt, fehér pólóban és fekete öltönyben. A fekete hosszú haja a vállára hullott. Elmaradhatatlan vigyorával vészjóslón meredt rám.

– Mit akarsz? – mordultam rá.

– Kellj fel! Készülnöd kell a koronázásra! El fogsz késni!

– A koronázásra? Hogy mi? – értetlenül és idegesen ültem fel.

– Ha már most elrontod, mi lesz később? – kérdezte rosszindulatúan. Mintha Margeretet hallottam volna.

– De... Én...

– Ne magyarázkodj! Alkalmatlan vagy a vezetésre.

A mosolya eltűnt. Meglepően komoran nézett rám. A tekintete feszült volt. Kezdett egyre inkább mérgesnek tűnni.

– Nem akarok koronázást! Nem akarok királynő lenni – válaszoltam zavartan.

– Lemondasz?

– Le!

– És akkor ki lép a helyedre?

– Hát, Nicolas.

A zavaros és szürreális álom teljesen elnyomott. Kezdett elveszni a valóság érzetem.

– Ki az a Nicolas? – kérdezte úgy mintha nem ismerné.

– A testvérem!

– Neked nincs testvéred – tényként közölte velem.

Ki másztam az ágyból, de ahogy a padlóra léptem, már nem a szobában voltam és nem is pizsamában. Álltam értetlenül, báli ruhában a palota leghatalmasabb termében. Rengeteg ember vett körül, mind táncolt és mind farkas álarcban volt. Párosban keringőztek, hangos zenére, de én egyedül voltam a bálterem közepén. Azután elhallgatott a zene. Az összes vendég felém fordult és elkezdtek lassan közeledni. A fények kialudtak és vaksötét lett. Remegve magam elé tettem a két karom és vártam a legrosszabbra, de nem jött el. Egy idegen helyen találtam magam. Sziklák vettek körül és egy vízesés csobogása hallatszott a távolból. Páncél volt rajtam és ami a leginkább meglepett egy lovon ültem.

– Parancsnok – szólalt meg valaki a hátam mögött. – Megszökött. Sehol sem találjuk.

Patadobogás és fém zörgése közeledett. Egy lovas lépett mellém a lovával. Ő is fényes páncélban volt. A férfi fiatal volt ugyan, de látszott rajta, hogy harc edzett.

– Keressék tovább! Valahol itt kell lennie – a szavakat én mondtam ugyan, de idegen, erőteljesebb hang hagyta el a szám. A gondolatok nem az enyémek voltak. Inkább megfigyelőként voltam jelen bezárva az idegen testében.

Levettem a sisakot és hosszú fehér, fonott haj hullott a vállamra. Belenéztem a kezemben tartott páncéldarab tükröződésébe, és egy 35-40 éves nő arcát láttam benne. A tekintete szigorú, és az érzés, ami elfogott kőkemény harag volt.

*

Ezután felébredtem. Az ismeretlen szigeten feküdtem és ahogy kinyitottam a szemem a déli nap pár pillanatra megvakított. Kellett pár perc, hogy magamhoz térjek a zavaros álomképek után. Az első kettő nem lepett meg. De a harmadik teljesen ismeretlen volt számomra. Nem is álomnak tűnt, inkább emléknek. Nem értettem miért álmodtam egy vadidegen nővel. Sosem láttam még és nem is hallottam róla. Abban sem voltam biztos, hogy létezik-e egyáltalán. Nem ülhettem tovább ott a csodára várva. Visszamenni csak a tavon át tudtam volna, de taszított a gondolat, hogy ismét körül vegyen a fojtogató mélység, így csak az maradt, hogy elinduljak Will után. A kopár, kihalt táj nem rejtegetett meglepetéseket. Ugyan nagyjából tudtam merre ment, de a száraz talaj nem nyújtott segítséget, hogy megmutassa a lábnyomait. A nap nagyon erősen sütött. A tikkasztó hő csak hátráltatott abban, hogy tovább jussak. Talán a meleg tette velem, de ahogy egyre előrébb jutottam kezdett homályosodni a látásom. Majd miután minden elsötétült a térdemre estem. Próbáltam erőltetni a szemeim, de hiába, nem láttam semmit. Pár másodperc küzdelem után képek kezdtek el bevillanni. A feketeség helyett idegen tájakat láttam. A vízesésről az álmomban, sziklákról, tengerpartról, majd újra sötét lett. De a mindent körülvevő feketeségből előlépett egy öregember. A szomjúság és a fájdalom elmúlt. Egyértelmű, hogy nem a szigeten voltam. A tenyeremre támaszkodva felálltam, akkor tűnt fel, hogy ismét ember voltam. Körülnéztem, de sehol sem volt fényforrás, magamat és a velem szemben álló férfit mégis tisztán láttam.

– Ki maga? Hol vagyok? – kérdeztem erőltetett keménységgel.

Kedvesen mosolygott rám. Hosszú ősz szakálla a mellkasáig leért. A haja rövid volt és fehér.

– Nincs semmi baj – a hangja ismerős volt. – Csak beszélni akartam veled, de nem tudtalak követni, mert a tó annak az oldalán nincs élet.

– Azt mondta Will, hogy veszélyes vagy – jelentettem ki, miután rájöttem, hogy ki is jelent meg előttem.

– Nem vagyok veszélyesebb nála.

Az arca bölcsességet sugárzott. Fáradt tekintetétől együttérzés kezdett el munkálkodni bennem.

– Miért mondtad azt, hogy elragadta egy madár?

– Őszintén? – kérdezte sóhajtozva. – Nem akartam, hogy megtaláljon. Egyedül nagyobb esélyed van arra, hogy kijuss erről a helyről.

– Miért akarsz nekem segíteni?

– Sietned kell! Gyere vissza és segítek! – vette figyelmen kívül a kérdésem.

– Nem hagyom itt Willt – vetettem meg a lábam.

– Miért, ő mit tett?

– Itt hagyott – hajtottam le a fejem.

– Gyere vissza. Innen haza juthatsz. Vissza a fivéredhez.

Ez volt az utolsó, amit hallottam. A következő pillanatban ismét az elviselhetetlen hőségben voltam. Már nem térdeltem, hanem a hasamon feküdtem. A melegben alig kaptam levegőt. Próbáltam felkelni, de az erőm csak annyira futotta, hogy a hátamra forduljak.

– Segítség – suttogtam erőtlenül.

Próbáltam Willre koncentrálni, hátha meg tudok jelenni előtte és akkor visszajön értem. De miután összeszedtem a maradék erőm valamiért Vorgena jutott eszembe. Az utolsó kép, amit láttam mielőtt elvesztettem az eszméletem az ő arca volt.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – hallottam a hangját a távolból.

Résnyire kinyitottam a szemem és homályosan láttam az arcát, ahogy felém hajol. Nem tudtam sokáig nyitva tartani, vagy megmozdulni, megszólalni. Enyhén éreztem a mozgást, ahogy felvett és elvitt arról az átkozott helyről. Nem tudom hova vitt, de amint megérkeztünk ismét elájultam, de akkor kicsit tovább maradtam eszméletlen.

*

Ismét azon a gyönyörű pej lovon ültem. A testemet a páncél súlya húzta. Rajtam volt a sisak. Egy sötét, sziklákkal beárnyékolt területen voltam és sarokba szorítottam valakit.

– Nem menekülhetsz tovább – az idegen nő hangja fenyegető volt.

A férfi, akit kerestünk és ezúttal megtaláltuk, sírva kuporodott össze és kegyelemért könyörgött.

– Kérem. Nem én voltam!

– Ne hazudj! Láttalak! Láttam, hogy te voltál. Te tetted.

Felnézett rám. Az arckifejezése megváltozott. A tekintetében olyan aljasságot láttam, amit előtte még senkiében. Gonoszul elvigyorodott.

– Azt hiszed megállíthatsz? – a hangja eltorzult. Fenyegetővé vált. – Ha most megölsz, azt nagyon meg fogod bánni.

A nő, akinek a szemén át figyeltem az eseményeket, felemelte a karját, amiben egy hatalmas és nehéz kard volt. Nem habozott, nem gondolkodott, nem ijedt meg a fenyegetéstől, csak lesújtott. Szíven szúrta a pasast, aki azonnal belehalt a sérülésébe. A katona visszatette a fegyvert a hüvelybe, megfordult a lovával és elvágatott velem együtt. Három másik katona jött velünk szembe.

– Megtalálta? – kérdezte az egyik. Majd megfordultak és csatlakoztak hozzánk.

– Vele már nem lesz több problémánk – csak lelassított, úgy ment tovább.

Ahogy az erdőből kiértünk, egy erőd jelent meg előttünk. Nem tudtam eldönteni, hogy az emlék, amit látok, milyen korba játszódott.

*

Ismét felébredtem, még az előtt, mielőtt megismerhettem volna a részleteket. Vorgena sebzett arca hajolt fölém.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Nem éppen. Kegyetlenül fáj a fejem.

– Igyál! – egy idegen eredetű, fa jellegű poharat nyújtott felém.

Kínlódva felültem és az ital után nyúltam. Mohón elkezdtem inni. Mikor már nem voltam veszettül szomjas, csak akkor vettem észre, hogy a kezem csupasz, bőrszínű és akkora, hogy belefér egy lidérc pohár. Örömömben annyi adrenalint kezdett termelni a testem, hogy azonnal felugrottam.

– Ember vagyok – kiáltottam nem törődve semmivel. – És meg tudom fogni a poharat!

A rebellis lidérc arcán látszott, hogy zavarban érzi magát, úgyhogy hamar elcsendesedtem.

– Mi történt? – kérdeztem meg végül.

– Őszintén? Nem igazán tudom – tette szét a kezeit tanácstalanul. – Egyszer csak megjelentél előttem, segítséget kértél, majd eltűntél. Most, az előző alkalommal ellentétben megtaláltalak és ide hoztalak.

Ahogy ezt kimondta körülnéztem. Nem igazán mondanám kényelmesnek a helyet. Mintha egy sziklaüregben lettünk volna. A falakat körül rakta lámpásokkal, más fény nem volt. Ablakokat nem láttam, ahogy bejáratot sem. Pár ülő, fekvő alkalmatosság, asztal és nagyon kevés használati eszköz. Visszaültem az ágyra.

– Ahogy visszahoztalak azonnal emberi alakot vettél fel.

– Hol vagyunk?

– Üdvözöllek az otthonomban – tette szét a karjait.

– Ez az otthonod? – láthatóan elfintorodtam, ugyanis a nő sértetten reagált.

– Nem tetszik?

– Hát... Nem ehhez vagyok szokva.

Kezdett lenyugodni a testem és kezdtek kérdések felmerülni benne. De mielőtt feltettem volna, alaposan átvizsgáltam magam. A pohár még mindig a kezemben volt. Felálltam és letettem az asztalra. Abban a ruhában voltam, amiben akkor, mikor Scota lelőtt. A hajam hosszú volt, a sötétben nem látszott, de reméltem, hogy megtartotta eredeti, vörös színét. Mindennél jobban tudni akartam, hogy visszatért e az aktív erőm, de nem mertem kipróbálni.

– Ha most megtaláltál, akkor első alkalommal miért nem?

– Miután eltűntél, próbáltalak megkeresni, de mintha nem is léteznél. Mikor másodjára megjelentél előttem, segítséget kérve, újra megpróbáltalak megkeresni. Habár nem fűztem hozzá sok reményt, mégis szinte azonnal megtaláltalak.

Abból, amit és ahogy mondta, úgy vettem ki, hogy ő sem tud többet a történtekről.

– Más nem volt ott? – kérdeztem reménykedve.

– Nem.

Aggódtam Willért. Ott maradt egyedül, erőtlenül, aprón, kiszolgáltatva a környezetének. Bár, ha az öregnek igaza volt, akkor nem volt ott semmilyen lény, ami fenyegethette volna az életét.

– Kinek kellett volna még ott lennie?

– Senkinek – tudtam, hogy Will és Vorgena ősellenségek, így nem volt szerencsés elmondanom, hogy kivel társultam. – Köszi, hogy segítettél. Haza megyek!

– És azt, hogy tervezed? – vetette fel a nő szkeptikusan.

A lidércekkel ellentétben, az istenek képesek voltak gond nélkül átjárót nyitni a két világ között. És ugyan én nem vagyok teljes értékű isten, mégis megpróbáltam.

– Mit csinálsz?

Vorgena elkezdett faggatni miután behunytam a szemem.

– Próbálok koncentrálni!

– Miért?

Türelmetlenül sóhajtottam egyet és kinyitottam a szemem.

– Szeretnék haza menni.

Nem tudtam, hogyan kell, és azt sem, hogy képes vagyok-e rá, de mindenképp meg kellett próbálnom.

– Itt hagysz?

Ránéztem, egyenesen a szemébe. Akkor döbbentem rá, hogy a nő magányos. Nem is csoda, hiszen egyedül él, kitudja mióta.

– Sajnálom, nem jöhetsz velem.

– Miért nem? Az emberek számára képes vagyok láthatatlanná válni. Sőt, ha akarom, az istenek számára is.

– Akkor én miért láttam a társad, a másik világban?

– Talán azért, mert ott sem voltál teljesen.

Nem árultam el neki a teljes igazságot. Megfordult a fejemben, hogy nem egyből haza megyek. Aggódtam Willért. Vissza akartam menni, megkeresni és nem akartam, hogy a lidérc ezt megtudja.

– Miért akarsz velem jönni? – érdeklődtem.

– Segíteni akarok.

– Rengeteget segítettél. De ha velem jönnél, az azt jelentené, hogy végleg hátat fordítasz a fajtádnak, a népednek.

A nő tekintetében bűntudat bujkált. Lehajtotta a fejét és úgy folytatta.

– Szeretném, hogy végre véget érjen.

– Micsoda? Háború nincs. Szimplán kiüldöztetek minket az otthonunkból – ezt olyan gyűlölettel és indulattal mondtam, mintha átéltem volna az ezer évvel ez előtt történteket. A hangom mély lett és rekedt, mintha más szólalt volna meg.

Vorgena ismét felnézett. Egyenesen a szemembe. A tekintetében ijedtség látszott.

– Utálsz engem – jelentette ki.

– Nem – ezt magas, fejhangom mondtam. Elszégyelltem magam hiszen láthatóan megbántottam, pedig nem akartam. – Hiszen megmentetted az életem, csak nem akarlak veszélybe sodorni! Visszajövök, ígérem. De ezt egyedül kell elintéznem.

A világon belüli teleportálás könnyen ment, gyerekjáték volt, még számomra is. Felelőtlenség volt visszamenni, hiszen nem tudhattam milyen hatással lesz rám. Akár azt is eredményezhette, hogy ismét elvesztek mindent, amit az elmúlt órában visszakaptam. De nem hagyhattam Willt egyedül azon a szigeten. Legnagyobb szerencsémre, mikor visszaértem nem történt semmi. Álltam a kopár síkságon, egy teljesen másik szögből láttam mindent. Máshogy érzékeltem a forró napot és máshogy a szellőt.

– Will – kiabáltam bele a semmibe.

Futva indultam el arra, amerre legutóbb láttam. Emberként hamar körbejártam a területet, de nem találtam sehol. Végül leültem a tó mellé, amin keresztül átjöttünk a gyönyörű helyről, erre a kopár, kihalt síkságra. Az is megfordult a fejemben, hogy visszament, de oda már igazán nem követhettem. Nicolásnak szüksége volt rám. Végül rászántam magam és kihasználtam a csendet, amit a környezet biztosított. Törökülésbe tettem a lábam, becsuktam a szemem és elkezdtem koncentrálni, szinte már meditálni. Sosem csináltam még ilyet és biztos sem voltam benne, hogy képes vagyok rá. Azt sem tudtam, hogy a hely, ahol vagyok, engedi-e azt a hatalmas varázslatot, amire készültem. A testvéremre gondoltam és a hazámra, Eganra. Arra, hogy át akarok jutni a másik világba és a fekete örvényre, amin keresztül Willék jutottak át legutóbb. A meditáció nem azt az eredményt hozta, amire számítottam. Az elmém olyan fázisba került, hogy rengeteg emlékkép tört fel a felszínre. Olyan emlékek, amik mélyen el voltak nyomva. Nem az én emlékeim. Emlékek egy másik, régi életből.

*

Egy tükör előtt álltam, magamat figyeltem, de mégsem én voltam. Könnyű, ujjatlan ruha volt rajtam, A két karom tele volt tetoválva, amik egészen a nyakamig kúsztak fel. Az arcom fiatalos volt, de a hajam hófehér. A tekintetemben fájdalom, keserűség és bosszúság ült. Nem csináltam semmit, csak néztem magam a tükörben, szinte teljesen elvarázsolva. Akkor ocsúdtam fel, mikor kopogtattak.

– Gyere – fordultam az ajtó felé.

Egy férfi lépett be az rajta. Lehajtott fejjel szólalt meg. Egyszerű öltözékben volt, aprócska összeesett termet.

– Parancsnok – hajolt meg.

– Miért jöttél?

– Betolakodót fogtunk.

– Hozzátok be! – utasítottam.

A férfi kitárta az ajtó mindkét szárnyát. Két katona lépett a terembe, egy másik férfit rángattak be és elém lökték. Will volt az. Oda akartam volna lépni hozzá, leguggolni és felsegíteni, de nem én irányítottam.

– Azt hitted, hogy bejutsz a nélkül, hogy észrevesszük? – a szigorú női hang az én számon jött ki.

– Pont ez volt a célom – vigyorgott, ahogy mindig szokott.

A kezei össze voltak kötözve a háta mögött. A térdén állt és úgy nézett fel rám. Az arca és a frizurája pontosan olyan volt, mikor megismertem. A ruhája viszont korabeli lehetett.

– Miért jöttél? – mordultam rá.

– Vissza kell jönnöd. Mindenki számít rád.

– Felejtsétek el!

– Ha én megtaláltalak, akkor a többiek is megfognak.

– Nem, ha nem mész vissza.

– Mi a terved? Megölni nem tudsz. Talán bezársz?

Léptem egyet felé, és egészen közel hajoltam hozzá.

– Pontosan.

– Háború van odaát! Nem húzhatod ki magad belőle! Nem bújhatsz el a halandó szolgáid mögé!

– A háború nem tartozik rám. Ti akartátok, hogy eljöjjek, már rég nem tartozom közétek!

– Azt azért tegyük hozzá, hogy én nem akartam, hogy elmenj.

– Az nem számít, nem segítettél, pedig számítottam rád.

– Vesztésre állunk – folytatta a könyörgést. – Nem ismerek nálad erősebb lényt. Te megváltoztathatnál mindent.

– Nekem már ez az otthonom. Az istenek nem találnak meg, és már téged sem fognak. Kár volt idejönnöd – hátat fordítottam neki, úgy folytattam. – Vigyétek el, és zárjátok be!

A tükörből láttam, ahogy a katonák felrángatták a földről és elmentek. A férfi, aki elsőnek jött be, belülről csukta be az ajtót.

– Ha szabadna... – kezdett bele.

Dühösen visszafordultam.

– Nem, nem szabad – üvöltöttem rá, ami után azonnal ki is menekült a férfi.

*

Ezt a mondatát olyan erőszak és indulat kísérte, hogy azonnal magamhoz tértem. Az egész jelenet olyan élethű volt, mintha épp akkor történt volna meg. Will látványa teljesen összezavart, de nem zökkenhettem ki a koncentrálásból. Abban bíztam, ha felállok, talán nem történik meg ismét. A szememet is kinyitottam és úgy próbáltam meg előidézni az átjárót. Végre sikerült. Az alattam lévő talaj instabillá vált és szép lassan kirajzolódott egy örvény előttem. Mikor már elég nagy lett a mérete, csak elengedtem magam és beleugrottam.

Majdnem egy év telt el azóta, hogy megpróbáltam Cessillyt visszahozni a halálból. Azóta nem történt más, csak az a rengeteg balszerencse. Igyekeztem megtudni, hogy mi is történt velem, de nem volt segítségem. Azóta is a könyvtárat bújtam, amikor volt egy kis időm. De a történtek után, megkértem a legjobb barátomat, hogy segítsen nekem. Bár nem avattam be a részletekbe, mégis készségesen vállalta a feladatot.

– Marcus – szólítottam meg a férfit kissé álmodozva.

– Igen? – háttal állt nekem, egy könyvespolccal szemben.

– Elmondhatok neked valami bizalmasat?

Erre a kérdésre Marcus megfordult és aggódva nézett a szemembe. Magas, fekete bőrű férfi. A haját egészen rövidre nyíratta, a szemei pedig zölden világítottak.

– Mivel hivatalosan is a bizalmasod vagyok, úgy vélem... igen – válaszolt kissé gúnyosan.

– Azt hiszem láttam Sziszit...

A fiatal férfi kiejtette a kezében lévő könyvet.

– Kétszer is – fejeztem be a mondandóm.

Sokáig nem gondoltam arra, hogy mi történt Cassilly temetése után, de újra eszembe jutott, lévén, hogy nem rég megjelent előttem.

– Ezt fejtsd ki bővebben – zavarában lehajolt és felvette a könyvet. Bele nézett újra, majd becsukta és a mellettem álló asztalra dobta.

A könyv hangosan csattant a falapon és beterítette porral az arcomat.

– Először három napja – köhögve és bizonytalanul folytattam. Nem tudtam mennyit mondhatok el, a nélkül, hogy Marcus hülyének nézzen. – Ültem az asztalnál és olvastam. Csak annyit hallottam, hogy valaki megszólalt mögöttem, majd mikor hátra néztem ő volt. Akkor hamar eltűnt. Kezdtem megfeledkezni róla. Annak tudtam be, hogy mostanában elég kimerült vagyok. Aztán tegnap ismét megtörtént. Már kicsit tovább volt itt. Beszéltünk is pár mondatot. Majd meglátott valamit, amit én nem, végül megint eltűnt.

Marcust annyira lesokkolták a hallottak, hogy meg sem bírt szólalni. Az asztalnál ültem, hanyagul a szék támlájának dőlve. Feszülten figyeltem, hogy a barátom mit reagál.

– Biztos vagy benne, hogy nem álmodtad?

– Biztos. Ott állt előttem. Farmer nadrágban és bőrdzsekiben.

Az asztal felé nyúltam, a könyv után. A kezembe vettem és kinyitottam. Amíg lapozgattam, Marcus leült velem szembe és elkezdett faggatni.

– Miről beszélgettetek?

– Hát... – nem néztem a barátomra, csak a könyvet bámultam. Nem találtam azt, amit kerestem. – Erről-arról. Ez a könyv sem az – tettem le végül elégedetlenül.

Marcus dühösen felállt a székről.

– Erről-arról? Hogyan segíthetnék bármiben is, ha nem vagy velem őszinte? Hogyan találjak meg neked egy könyvet, ha nem mondod el, hogy mit keresel?

– Jusson eszedbe kivel beszélsz! – pattantam fel hirtelen a székből.

Nem volt stílusom a fenyegetődzés. Nem akartam tiszteletet parancsolni, de abban a helyzetben nem tudtam máshogy védekezni.

– Első sorban a legjobb barátommal. És ha valami szarba kerültél, akkor az én feladatom téged kirángatni belőle. De ha nem mondod el mi van, akkor nem tudok segíteni – Marcust nem rémítette meg a felsőbbrendűségi duma. Inkább sértettséget színlelt és kiviharzott a teremből.

Ismét egyedül maradtam. Akkoriban rettegtem az egyedülléttől. Túl sok furcsaság vett körül és tudtam nagyon jól, hogy mindnek én voltam az előidézője. A könyvtár csendje körül vett. Elkezdett borsódzni a hátam. Hamar elegem lett az érzésből, úgyhogy gyorsan a tanácsadóm után rohantam.

– Várj!

A palota könyvtára a másik szárnyban volt. Folyosó nem vezetett a lakosztályok részéhez. Ki kellett mennem a hatalmas és varázslatos, lugassal fedett teraszra. Gyönyörű rózsák borították az ódon fa keretet. Marcus a korlát mellett állt és az épület mögött elterülő erdőt figyelte. Az, hogy egy fenyőerdő november magasságában is zöld természetes, de a fenyves sokkal távolabb volt tőlük. A palotát tölgyfaerdő vette körül. Annak ellenére, hogy késő ősz volt, mégis életet sugárzott magából.

– Már az is lehetetlen, hogy ilyenkor virágozzanak a rózsák, de nézz körül, minden zöld. Nincs egyetlen egy sárga vagy barna levél, sehol – mondta a férfi, miután mellé álltam.

– Ne haragudj, hogy nem bízok meg benned. De, ami mostanában történik velem, akkora képtelenség, hogy gyakorlatilag még a saját szememnek sem hiszek. Ha elmondanám, te sem hinnél nekem.

– Tégy próbára! – nézett rám a srác. – Azóta viselkedsz furcsán, hogy megismerted a testvéred. Azt hiszem eléggé toleráns voltam veled eddig is.

Vettem egy nagy levegőt. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele.

– Emlékszel, mikor Sziszi meghalt, azt mondtam, hogy őt és a tanácsadóját a szakadár csoport ölte meg.

– Igen, emlékszem – bólintott lassan.

– Nem ez az igazság – megtorpantam a folytatással. Nem bírtam elképzelni azt a verziót, ami egy laikus számára elfogadható.

– Hallgatlak – türelmetlenkedett.

– Egy felsőbbrendű lény ölte meg őket – hajtottam le a fejem.

– Egy felsőbbrendű lény? – mind két szemöldökét felhúzta. Láthatóan kezdte kényelmetlenül érezni magát a témától.

– Egy kelta isten tette. Én pedig azóta is próbálom visszahozni őt.

– Jó, ha nem akarod elmondani, akkor inkább hagyjuk – fordult el tőlem sértetten.

– Kérlek Marcus, szükségem van a segítségedre. Igazad van, egyedül nem megy.

– Tegyük fel, hogy hiszek neked – nézett vissza rám. – Szerinted ez az okos döntés? Belegondoltál milyen következményei lehetnek egy ilyen horderejű dolognak? Visszahozni valakit a halálból!? – az utolsó mondatod sokkal erőteljesebben, és felháborodottan mondta.

– Akkor még is mit tegyek?

– Éld az életed! Egy egész ország számít rád. A csődbe fogsz vinni mindenkit, ha összeomolsz. Tudom, hogy nehéz. Egyszerre vesztetted el a testvéred és a nevelőanyád, de ideje tovább lépned. Ebben tudok segíteni. A hülyeségeket meg hagyd!

Marcus elhagyta a teraszt. Bement azon az ajtón, ami a lakosztályokhoz, a konyhához, az étkezőhöz és a tárgyalóhoz vezetett.

Én végül átköltöztem a nagybátyám szobájába, Marcus pedig megkapta Sziszi régi szobáját.

Becsukta maga után az ajtót és kiment az erkélyre. Nem hagytam annyiban. Dühített az, amit a tanácsadóm mondott, és az is, hogy nem hitt nekem. Haragudtam magamra, hogy beadtam a derekam és kitálaltam a barátomnak. Utána rohantam. Berontottam a szobába és követtem.

– Nem fejeztem be – indulatosan megragadtam a vállát, és ami akkor történt mind a kettőnket megijesztett.

Újra átéltem azt a pillanatot, ami Cessilly és Will számára végzetes volt. Ezúttal homályosnak és távolinak hatott. Kívülről néztem a történéseket, Marcus pedig mellettem állt. Ő is látta azt, amit én. Látta, ahogy Margaret lelövi Sziszit és a tanácsadóját. Azt is, ahogy ember feletti erővel szabadulok ki béklyómból, és anélkül lököm a falhoz, hogy hozzá érnék. Nem szándékosan rontottam rá a barátomra. Az indulataim vezéreltek. Az érzelmeim idézték elő a múltbéli képeket, látomás formájában. Mikor végre sikerült elengednem, mind a ketten izzadtan estünk össze. Az erőmnek köszönhetően azonnal összeszedtem magam, de Marcus eszméletét vesztette. Mivel magasabb voltam nála könnyen a karjaimba vettem és bevittem az ágyra. Bűntudatom volt, hogy fájdalmat okoztam neki. Leültem mellé, és megvártam míg felébred.

– Mi történt? – csak percek kellettek, és kótyagosan ébredt.

– Ne haragudj! Nem akartam, hogy ez történjen. Csak dühös voltam rád, és magamra is. Azóta nem használtam az erőm, mióta... – itt vártam egy kicsit. –...Szisziék meghaltak – hazudtam.

– Az erőd? – kérdezett vissza, kicsit még kábán.

– Nem hagytad, hogy végig mondjam. Nem hittél nekem.

– Persze, hogy nem hittem. Őrültség, amit mondtál. Most sem vagyok tisztában azzal, hogy mi folyik itt és, hogy mi történt most.

– Nem vagyok ember, ahogy Sziszi sem volt, és a nevelő anyám sem. Ha hagyod, hogy elmondjam, minden értelmet nyer. Utána eldöntheted, hogy hiszel-e nekem.

A tanácsadóm fejében még mindig azok a képek kavarogtak, amiket pár perccel azelőtt látott. Hányingere volt, de kénytelen volt leküzdeni, mert úgy érezte, nem tudna felállni.

– Mond!

– Én is csak az után tudtam meg, hogy Cessilly lemondott a trónról és elköltözött. Pár héttel később Margaret elmondta, hogy a szüleim nem balesetben haltak meg. Azt is elmondta, hogy ki ölte meg és hol találom. Kiderült, hogy a testvérem tanácsadója volt, ezért miután letartóztatták elmentem Sziszihez elmondtam neki és hazajött. Ő azt állította, hogy Margaret hazudik és Will, a tanácsadója ártatlan. Hittem neki. Ki akartuk hozni a börtönből, de akkor ránk támadott, és elrabolt engem. Sziszi és Will utánunk jött. Margaret ölte meg őket. Cessilly a halála előtt elmondta, hogy a nagyanyánk isten volt, ahogy Margaret is... – ekkor elakadt a szavam. Támadt egy nagyon bizarr megérzésem, miszerint magától Scotától származtunk. Logikus gondolat, talán Margaret nem véletlenül fogadott örökbe. Ez dühített, de le kellett győznöm a hirtelen jött ingert.

– Mi az? Mi a baj? – kérdezte Marcus, mikor látta, hogy megdermedtem.

– Semmi – válaszoltam teljesen zavarodottan.

– Na jó, szerintem te beverted a fejed – Marcus megpróbált felkelni az ágyból. Úgy érezte már kicsit jobban van.

– Hiszen te is láttad.

– Én nem tudom, hogy mit láttam.

– Mit tegyek, hogy higgy nekem? – kérdeztem könyörgő tekintettel.

– Menj ki kérlek. Egyedül szeretnék maradni. Meg ijesztesz – a szemebe sem bírt nézni. Úgy mondta ki ezeket a szavakat.

Nem volt más választásom. Hiába voltam én a király, amit csináltam az már zaklatásnak minősült. A palota hihetetlenül üres volt. Alig tartózkodott ott pár alkalmazott. Egy sofőr, takarítók, testőrök. A két lakosztály egyazon folyosón helyezkedett el. Amíg átsétáltam a saját szobámba, nem találkoztam senkivel. Az ajtót kulcsra zártam, leültem az asztalhoz, kinyitottam a fiókot és kivettem azt a bizonyos könyvet. Elkezdtem lapozgatni. Egyetlen egy szó sem volt benne angol. A könyvtárban olyan könyvet kerestem már hosszú ideje, aminek a segítségével lefordíthatom. Órákat töltöttem el azzal, hogy céltalanul lapozgattam és forgattam a vélhetően több ezeréves tárgyat. Végül elaludtam. Mikor felébredtem már korom fekete volt az ég és valaki hangosan dörömbölt az zárt ajtón. Félálmomban csak legyintettem egyet és kiszóltam.

– Gyere!

A zár kattant egyet, az ajtó pedig magától kinyílt. A barátom állt a lakosztály előtt. Óvatosan lépett be egy könyvvel a kezében.

– Miért van itt ilyen sötét?

– Elaludtam – a válaszomat az kísérte, hogy magától felkapcsolódott a villany.

– Na jó, ez para – jegyezte meg Marcus rettegve.

Valami felébreszthette bennem a szunnyadó mágiát, amit annak idején mélyen elnyomtam. Éreztem, hogy valami feszít, és ha nem zabolázom meg, robbanni fog.

– Mit szeretnél? – kérdeztem mogorván.

– Most, hogy már nagyjából tudom miről van szó. Találtam valamit, ami talán a hasznodra lesz.

Úgy tűnt Marcus megbékélt azzal, amit mondtam neki. Nem vett róla különösebben tudomást, de segíteni akart. Beljebb lépett és letette az asztalra.

“Az istenek ébredése” A borítón csak ennyi állt. A könyvet öreg barna bőrbe kötötték. Kívülről nem lehetett tudni semmit a könyv tartalmáról. Kinyitottam és mohón lapozni kezdtem. Két nyelven íródott. Középkori angol és kelta rúna jelek voltak benne. Tele volt ábrával. A képek színesek voltak és hihetetlenül részletesen festették meg.

– Ezt hol találtad?

– Pár hete a kezem ügyébe akadt a könyvtárban. Azt hittem csak egy egyszerű regény. Nem sejtettem, hogy hasznos lehet.

A képeken nagyrészt emberek és erdei vadállatok szerepeltek. Farkasok, medvék, rókák. Az egyik lap különösen megragadta a figyelmem. Elsőnek Will arcát ismertem fel és mikor jobban megnéztem ki áll mellette teljesen ledöbbentem.

– Cessilly – suttogtam halkan, majd óvatosan végig simítottam az ujjam a festett arcán.

– Tessék? – kérdezett vissza a férfi. Azt hitte hozzá szóltam.

Nem törődtem Marcussal. Elkezdtem olvasni a mellette lévő szöveget. Sajnos alig volt rajta pár szó angolul.

“Visszaszerezzük földünket, rég elveszett társunk segítségével.” Ezt az egy mondatot tudtam csak értelmezni. A többi írás számomra ismeretlen nyelven volt írva, akár csak abban a könyvben, amit egy éve találtam.

– Hány éves lehet ez a könyv? – becsuktam és elkezdtem a külsőjét vizsgálni.

– Nem tudom. Nem igazén értek az antik könyvekhez. De ha gondolod, szólhatok egy szakértőnek.

– Kérlek – néztem rá reménykedve.

– Rendben, de már csak holnap. Elég késő van. Le kéne pihenned – láthatóan aggódott értem. Nem elég, hogy furcsán viselkedek, de kezdek ijesztővé válni. Mikor ki akart lépni az ajtón még egyszer megszólítottam.

– Marcus, kérlek vidd el ezt is – mutattam arra a könyvre, amit azelőtt lapozgattam.

Sok mindent átéltünk, amíg együtt szolgáltunk. Ifjú korunkban léptünk be a klubba, mind a ketten csak 15 évesek voltunk. Marcus mindig számíthatott rám. Céltudatos voltam és elszánt. De Cessilly halála óta csak árnyéka voltam önmagamnak. Felálltam a székéből ő pedig felvette a könyveket az asztalról, kilépett az ajtón és becsukta maga után. Át ment a saját lakrészébe. A fiatal férfi úgy tervezte, hogy aludni fog, de a rengeteg új és bizarr információ nem engedte. Folyamatosan csak azokra a könyvekre tudott gondolni, ami az asztalán hevert. A munkakörébe nem tartozott a kutakodás. Tudta, hogy nem az ő dolga, mi szerepel bennük. Mégis furdalta az oldalát, hogy mit láthattam, ami annyira meglepett. Egészen hajnalig bírta. Már kezdett világosodni, mikor úgy döntött nem árt, ha belenéz. Mikor Marcus beköltözött Sziszi lakosztályába egy íróasztalt és egy hozzátartozó széket tett be, amin tud dolgozni. Leült, felkapcsolta a kislámpát. Elsőnek ahhoz nyúlt, amiben nem volt angol írás, de mivel nem értett belőle semmit hamar váltott. Elkezdte lapozgatni azt, amelyiket ő talált. A képek elragadóak voltak, a mellettük lévő szövegek pedig sejtelmesek. Aki nem ismerte a könyv keletkezésének miértjét nem érthette mit jelentenek. Marcus nem találta meg azt az oldalt, amin Cessilly szerepelt. Ezért újra átlapozta és újra. Egyre tüzetesebben nézte végig az oldalakat. Nem tudta mit keressen, ezért volt nehéz a feladat. Végül eljutott odáig, hogy az arcokat nézze a képeken és akkor megtalálta őt.

– Nem lehet igaz!

Ahogy hangosan kimondta a döbbenettől súlyos szavakat, megcsörrent a telefonja az éjjeli szekrényen. Ijedtében visszacsukta a könyvet és órák óta először nézett fel. A nap már elég magasan volt, teljesen kivilágosodott. Gyorsan lerázta magáról a kezdeti zavarodottságot, összeszedte magát, az ágyához sétált és mikor már elég közel volt a mobiljához látta, hogy én hívom.

– Találtál szakértőt? – kérdeztem miután felvette.

– Nem... Én... Még csak most ébredtem.

– Hiszen 8 óra! Te sosem alszol tovább 6-nál. Baj van? – kérdeztem aggódva.

– Nem, nincs. Csak nehezen aludtam el. Azonnal összeszedem magam és intézkedem. Amint van valami szólók – azzal letette a telefont még mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle.

A zuhanyzást rövidre fogta. Fogat mosott és öltönybe bújt. Marcus, mióta a posztján van egyszer sem vette igénybe a palota sofőr szolgálatát. Ő egy méregzöld Jaguárral járt mindenhova. Az elegáns jármű kihajtott az udvarról és elindult a célja felé. Mivel Egan akkora volt, mint más országban egy nagyobb város, ezért a főváros, Kegan sem volt nagy. A férfi tudta kihez forduljon. Megállt az antikvitás előtt, egy hatalmas borítékba tette a könyvet. Reggeli zavarában véletlenül csak az egyiket rakta el. Azt amelyik már jó ideje a tulajdonomban volt. A másikat az asztalán felejtette. Kiszállt és mielőtt belépett volna a kicsi boltocska ajtaján a válla fölött lezárta az autót. Egy nő állt a pult mögött. Szigorú tekintete, mintha ki akarta volna zavarni a férfit az épületből. Nagyjából 165 cm magas volt, gyönyörű arca, sima fekete bőre és mogyoró barna szeme volt. Rakoncátlan haját csatt mögé szorította.

– Mit keresel itt öcskös? Azt hittem, hogy már sokkal magasabb körökben mozogsz.

– Értem – tette fel védekezően a kezeit a férfi. – Nem szívesen látsz itt. De a segítségedre lenne szükségem.

– Neked, az enyémre? – húzta fel a szemöldökét mérgesen a nő.

– Kérlek Berni, tegyük félre a sértettséget. Ez most fontos. Ha segítesz, jól megfizetlek!

– Nekem nem kell a pénzed, nagymenő! – vágta hozzá a szavait gúnyosan.

– Akkor mi kéne?

– Eljössz anyuékhoz – nem kérdezte a lány, hanem kijelentette.

– Azt már nem! Meg mondtam, sosem fogok abban hinni, amiben ők!

– Mekkora álszent vagy. Elítéled azt az életformát, amit élt a családunk évszázadokon át. Szinte ellenünk harcoltál, mégis mikor úgy esett beköltöztél a palotába és drága autókat vezetsz. Nem vagy jobb azoknál, akiknek a hatalmát megbuktattad. A szüleink miattad vesztettek el mindent. Nincstelenek lettek, és annyira nem vagy képes, hogy bocsánatot kérj tőlük?

– Felajánlottam, hogy eltartom őket.

– Nem kell a pénzed – ismételte meg a nő.

– Te sem hittél abban, amiben ők! Te is úgy gondoltad, hogy helytelen, amit tesznek – érvelt Marcus.

– Igen. De én nem szúrtam tőrt a hátukba. Nem semmiztem ki őket. És nem tagadtam meg őket!

– Mindig te voltál, aki vigyázott rám. Azt hittem, hogy mi örökre elválaszthatatlan tesók leszünk – bizonytalanul lépett egyet a pult felé, remélve, hogy a nővére nem zavarja el.

– Ne hülyéskedj öcsi. Mi mindig tesók leszünk.

Úgy tűnt kezd megenyhülni. A férfi végül erőt vett magán, odasétált Bernadetthez és szorosan megölelte.

– Na jó, miben kéne segítenem? – adta be a derekát.

Bernadettnek doktorija volt archeológiából. A múzeumban dolgozott, míg nem bezárták évekkel ezelőtt. Mivel a családja vagyonos volt, tudott nyitni egy antikvitást a város szívében. A boltban nem csak ősöreg bútorokat, de ősöreg könyveket is árult. Marcus remélte, hogy nővére meg fogja tudni mondani, annak a könyvnek az eredetét, amit a kezében tartott.

– Hihetetlen – ámult el miután átvette az öccsétől. – Ilyet még életemben nem láttam. Ez a könyv több ezeréves, vagy talán még annál is öregebb. Még is tökéletes állapotban van, és erős, masszív. Honnan szerezted? – kérdezte Bernadett, miközben vizsgálgatta a tárgyat, amit az öccse hozott neki.

– Felismered az írást benne? – terelte el a témát Marcus.

– Hasonlít az ősi kelta rovásíráshoz, de nem teljesen olyan – válaszolt, miután kinyitotta és elkezdett lapozgatni benne.

– Le tudod fordítani?

– Nem vagyok benne biztos, de ha adsz egy kis időt, akkor talán. Feltéve, ha...

– Ha?

– Miért nem válaszolsz? Honnan van?

Marcus bízott a testvérében, de nem tudta, hogy a király mit szólna, ha beavatná. Abban sem volt biztos, hogy Bernadett hinne-e egyáltalán neki. Közelebb lépett a nővéréhez, aki a bolt pultja mögött állt és a könyvet bújta. Megfogta a két vállát, aki erre felemelte a fejét, hogy a fivére szemébe nézhessen.

– Amint én is többet tudok, ígérem mindent elmondok. Most csak annyit mondhatok, hogy fontos.

– A királynak köze van hozzá?

Marcus nem válaszolt, nem is bólintott, csak lesütötte a szemét, amit a lány azonnal megértett.

– Kérlek, vigyázz rá nagyon – azzal hátat fordított és kisétált a boltból.

Berninek volt egy irodája az aprócska kis bolt mögött. Bement és kihúzta a bent lévő asztal legalsó fiókját. Betette a kincset, és kulcsra zárta. Amíg nem talált forrást a kutatáshoz, nem volt értelme magánál tartania. Az üzlete három szobából állt. A legnagyobb terem az volt, ahova beléptek a vásárlók. Ott antik bútorokat tartott. Nem szerette. Úgy érezte, azokban a tárgyakban nincs elég történelem. Ő történész volt, és pár kétszáz éves széknek nem volt nagy múltja. A másik terem kisebb volt, ahova egy ajtó nélküli boltív vezetett. Kicsi volt ugyan, de jóval zsúfoltabb. Ott szeretett igazán lenni. Tele volt polccal, azok a polcok pedig roskadásig voltak könyvvel. A nagy része nem volt annyira régi, de volt közöttük pár öreg is, ami Egan és a kelta kultúra történelmét tartalmazta. Mikor kisétált az irodából, a bejárati ajtóhoz sétált és bezárta. Nem is reménykedett abban, hogy értékelhető vásárló lépjen be. Ráadásul a könyv tartalma annyira érdekelte, mint más tárgy még soha. Remélte, hogy talál olyan könyvet, ami segít elindítani a fordítást. Elsőnek egy könyvre volt szüksége. Arra, ami az ókori kelta nyelvet tanulmányozta. A rovásírást, nem lehetett pontosan átvezetni az angol nyelvbe, hiszen nagyon sok kifejezés máshogy jelent meg, ráadásul az angol is nagyon sokat torzult az elmúlt évszázadokban. Visszasétált az irodájába, leült az asztalához és elővette azt, amit a testvére hozott. Kinyitotta és csodálattal vizsgálgatta. A papír érdes volt, erős és úgy tűnt, hogy grafittal írtak bele, mégsem kenődött el. A rajzok lenyűgözték a lányt. Kinyitotta a másik könyvet is, megpróbált hasonlóságokat találni a betűk között. Nagy munka állt előtte, és már akkor minden percét élvezte.

Attila egy átlagos ifjú srác Magyarországon. Nincs más dolga csak iskolába járni, tanulni és a barátaival lógni. Az élete hibátlan. A szüleivel, az öccsével és húgával él együtt egy aprócska kis faluban. Hunor és Emese folyamatosan azon munkálkodnak, hogy a bátyjuk agyára menjenek. Ugyan mérhetetlenül felnéznek rá, ezt mégsem vallanák be soha.

A fiú közel három évvel idősebb az ikreknél, de legalább tíznek érzi. Főleg, hogy állandó csínytevésen kapja őket. A legutolsó annyira kiborította, hogy egyenesen a falu széli erdőbe menekült előlük.

Dühöngve baktatott a jól ismert ösvényen, amit már két éve tapos, amikor egy kis nyugalomra van szüksége. Még mindig szorongatta a szék lábát, amit a testvérei törtek el alatta. Mikor elzsibbadtak az ujjai, dühösen eldobta, de az egy közeli fatörzsnek ütközött, visszapattant és homlokon találta őt.

– Áhhhh! – üvöltött fel. – Miért? – kiáltott fel hangosan, de senki nem hallotta.

Az ikrek jól tudták, hogy mindig hintázik az ebédlőszéken, ezért, amíg Emese elterelte a figyelmét a bugyuta kérdéseivel, addig Hunor egy madzagot kötött a szék háttámlájára és mikor hátradőlt, megrántotta. Az egyik láb reccsent egy nagyot, Attila pedig hanyatt vágódott. Na és persze mi volt a szülei reakciója...? Csak nevettek. Miután nagy nehezen sikerült levegőhöz jutnia felállt és felvette a széklábat. Nem is volt tudatában, de elkezdte szorongatni.

– Ezerszer mondtam fiam, hogy ne hintázz a széken! – dorgálta meg az anyja.

– De tönkre tették a széket – kezdett bele a reménytelen védekezésbe.

– Ez egy öreg szék. Magadtól is hátra estél volna, és akkor is ugyan úgy eltört volna a lába.

– De... – kezdett bele a hápogásba. – Ki sem kapnak?

– Hunor, Emese! Hagyjátok békén a bátyátokat!

– Ennyi? – háborodott fel a fiú.

– Mit vársz tőlünk? – kérdezte az apja.

– Ezek a kis vásott szörnyetegek nem hagynak élni! Ideje lenne elkezdeni nevelni őket! – ahogy kimondta ezeket a szavakat rögtön meg is bánta.

– Ha szerinted olyan egyszerű gyereket nevelni, csak rajta. Átadom a lehetőséget – mondta anya kimérten.

– Nem az én dolgom – a hangja már bizonytalanabb volt, de ebben a helyzetben már nem visszakozhatott.

Anya felállt az asztaltól és elkezdte összeszedni a tányérokat. Az ikrek eddig lapultak, de Hunor felugrott, hogy segítsen az anyjának. Nem úszta még meg. Tudta nagyon jól, hogy amint Attila kilép a helyiségből ők is kikapnak. Igyekezett jó pontokat szerezni.

– Ha nem a te dolgod, akkor ne bírálj – anya még mindig meglepően nyugodt volt. Legalábbis ezt mutatta a családjának.

Most már apa is nagyon izgult, hogy mi lesz a végeredmény.

– De muszáj vagyok, hiszen kivételezel velük!

Anya vett egy nagy levegőt, majd válaszolt.

– Szerintem menj a szobádba, mielőtt teljesen felbőszítesz!

Attilának más sem volt a vágya, hogy eltűnjön az anyja szeme elől, de az istenért sem akart szót fogadni neki. Ezért döntött úgy, hogy nagy ajtó csapkodások közepette kiviharzik a házból, és elindul az erdő felé.

Miután az öreg székláb lepattant a homlokáról, úgy érezte a világ is ellene van. De akkor történt valami, ami elterelte a figyelmét. Meglátott egy állatot, aminek hatalmas teste volt. Elsőre csak egy villanás volt, de a színe azonnal kivehető. Hófehér szőr borította, de olyan gyorsan szökkent tova, hogy nem tudta megállapítani, milyen állatot látott. A mérete megegyezne egy medvéével, de hát ki hallott már jegesmedvéről Magyarország erdejében? Talán az esés nagyobb volt, mint gondolta, vagy a fadarab erősebben találta el, mint ahogy érezte, és hallucinált. De a jószág ismét feltűnt, majd újból nyoma veszett. Mintha körülötte körözött volna, és a fákon keresztül figyelné a fiút.

Attilát elfogta a félelem. Úgy érezte, hogy az a valami kinézte magának, és le akarja vadászni. Nem mert mozdulni sem.

Az állat gyorsan mozgott, ezért nem tudta kivenni, hogy mi lehetett. A fiú próbálta összeszedni magát, hogy mikor alkalma nyílik menekülhessen. Most már bánta, hogy elhajította a szék lábát, talán azzal tudna védekezni. Óvatosan lépett egyet hátra. Arra, amerről jött, de az állat mozgását még mindig nem tudta követni. Úgyhogy vett egy nagy levegőt, majd neki állt szaladni. Rövid futás után valamibe beleütközött. Vélhetően a hatalmas bestiába. A lendülettől hanyatt vágódott, és beverte a fejét.

Olyan hirtelen ébredt fel, hogy ijedtében felült az ágyában. Teljesen átizzadta a pólóját. A fejét pedig beütötte a nyitott ablakba.

– Áu – mordult fel.

A történtek csak álomnak bizonyultak. De vajon a veszekedés is? Kinézett az ablakon. Reggel volt. Úgyhogy felkelt, felöltözött és óvatosan lesétált a lépcsőn. Megszólalni sem mert, hiszen még mindig szégyellte magát amiatt, amit az anyjának mondott. Remélte, hogy csak álmodta és békésen reggelizhetnek közösen. Csendben leült az asztalhoz és várt. Mikor körül nézett a helyiségben, meglátta a fal mellé téve a törött lábú széket.

– Jó reggelt! – köszönt anya gyanakodva. – Miért vagy ennyire kuka?

– Rosszat álmodtam – morogta halkan az orra alatt.

– Mert üres gyomorral feküdtél le, azért. Pedig én mondtam neked, hogy egyél.

– Hát persze, pont ez volt a baj – válaszolta gúnyosan.

– Ezek szerint folytatod a tegnapi stílusodat?

– Ha már ilyen jól bevált.

– Ne feleselj az anyáddal! – lépett az étkezőbe apa.

– Bocsánat – adta meg magát Attila. Nem volt ereje egy nagyobb veszekedéshez.

– Inkább meséld el, hogy mit álmodtál – kérlelte fiát a nő, remélve, hogy hátra tudják hagyni a rossz hangulatot.

– Elég zavaros volt. Nem tudnám leírni.

– Akkor egyél – utasította, majd egy jó nagy adag rántottát lapátolt a fiú előtt ott termett tányérra.

A reggeli csendben eltelt. Majd miután összepakoltak, mindenki ment a maga útjára, hiszen szombat volt.

Attila egyre inkább biztos volt benne, hogy csak álmodott. Nem él Magyarországon ekkora állat. Pláne, ami ennyire fehér. Talán akkor ájult el, amikor az az átkozott fadarab fejen találta. De hogyan jutott haza? Minden esetre hajtotta a kíváncsiság. Vissza akart oda menni, bár nem tudta miért. Hiszen az állat már csak elment, de ha mégsem, akkor elég veszélyes kirándulás lenne. Mégis cipőt húzott, de mielőtt elindult volna, felhívta a legjobb barátját. A beszélgetés rövid volt, és lényegre törő. Hol? Mikor? És hozzon magával baltát.

– Nem győzöm elégszer mondani, hogy dilis vagy – méltatlankodott Csongor. – Sőt, tovább merészkednék... egyenesen őrült.

– Maradj már csendben!

– Mit vársz? Hogy hirtelen itt terem az a hatalmas valami, amit tegnap látni véltél, és ha ránk támad, majd meg tudjuk védeni magunkat egy baltával?

– Ha beszélsz, akkor elijeszted.

– Helyes! Nekem ide ne jöjjön egy fenevad se. Esélyes, hogy ezzel a vacakkal még a bőrét sem sértjük fel – Lóbálta meg, az apja szerszám tárolójából elcsent tárgyat.

– Tegnap sem bántott – győzködte barátját az igazáról.

– Te magad mondtad, hogy körülötted körözött.

– Igen – válaszolt hezitálva.

– És hatalmas volt...

– Legalább akkora, mint egy medve.

– És fehér volt? – kérdezte hitetlenkedve a barátja.

– Ö... igen – Attila tudta, hogy amit mond nagyon nagy hülyeségnek hangzik.

– Szóval, vagy egy jegesmedvét láttál Magyarország kellős közepén, kora ősszel, vagy hallucináltál, vagy álmodtál – vázolta fel a helyzetet, kételkedve a barátja ép eszében.

– Olyan valóságos volt.

– De te magad mondta, hogy azt sem tudod, hogyan kerültél haza.

– Rendesen bevertem a fejem.

– Gratulálok, haver, ez minden szavadat igazolja – emelte a kezét, és a szemeit az égnek.

– Ha nem hiszel nekem, akkor minek jöttél velem?

– Hogy ne etesd meg magad, egy hatalmas, meleget kedvelő jegesmedvével, vagy egy albínó barnamedvével – gúnyolódott széles vigyorral. – Láttál már egyáltalán medvét életedben?

– Persze, gyakran járunk anyáékkal állatkertben.

– Felvágós – szúrt oda a barátjának.

A srácok úgy vitáztak egymással, hogy közben haladtak az erdő legmélyebb pontja felé. Attila megállt, lehajolt, majd felvette a törött szék lábát a földről, amit ott hagyott.

– Itt láttam az állatot.

– Vagyis itt vágott fejbe egy nagy fadarab.

– Igen.

– És utána láttad a nagy fehér izét.

– Lehetnél kicsit nyitottabb – kérlelte a barátját.

– Ó, én elég nyitott vagyok. Nyitott vagyok arra, hogy haza menjünk, és hasznosan töltsük el a szombatot.

– Villőt kellett volna hívnom. Ő sokkal vagányabb nálad – próbálta provokálni a barátját Attila.

– Na, látod, ebben egyetértünk. Az a lány egy egész favágó szettet elhozott volna, hogy megvédjen téged.

– Csak barátok vagyunk – reagált kéretlenül arra, amit hangosan ki sem mondott Csongor, csak utalt rá.

– Vajon ő is így gondolja? – húzta fel a fiú a szemöldökét.

– Igen – válaszolt túlzottan is hirtelen a kérdésre.

A vitájuk nem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja azt a meglehetősen furcsa zajt, ami közeledett feléjük. Mintha egy beteg kutya ugatott volna. Egy pillanatra ledermedtek mind a ketten.

– Mi volt ez? – kérdezte Csongor ijedten.

– Talán az a valami, amit tegnap láttam – válaszolt reménykedve Attila.

Csongor már nem tudott reagálni arra a hülyeségre, amit a barátja mondott, mert megjelent előttük az állat, amit előző nap is látott az egyik fiúnak.

– Aztaaaa. Csodaszép – ámult el Attila barátja.

A jószág hatalmasra nőtt. A mara bőven a fiúk feje felett helyezkedett el. Hófehér bundája ezüstösen csillogott az erdőbe beszűrődő napsugaraktól. Farka rövidke volt és izgatottan járt jobbra-balra. A feje impozáns formája kedvességet sugallt, a szarvai pedig önmagában akkorák voltak, mint egy átlagos méretű ló. Mintha faragványok díszítették volna a szarus fejdíszét.

Az állat megállt előttük és nézte őket, mintha akarna tőlük valamit.

– Na jó, ez ijesztő – váltott a csodálatból dermedt ijedtségbe.

Attila nem reagált barátja döbbentségére. Állt a szarvas előtt és meredt a szemébe. A karja elernyedt, annyira, hogy kiejtette a kezéből a szék lábát.

– Ati – szólította meg Csongor a fiút, de ő még mindig csak bámult.

Olyan mélységbe került, ami emberileg felfoghatatlan. Nézett az állat szemébe és mintha kommunikáltak volna.

– Attila figyelsz rám? – megfogta a karját és megrántotta egy kicsit, de a barátja nem reagált.

A hatalmas lény lépett egyet feléjük. Csongornak nem kellet több. Elengedte a kezéből a baltát és elkezdte az ellentétes irányba vonszolni a barátját. Tudta nagyon jól, hogy milyen veszélyes lehet egy ekkora szarvas, ha megvadul. Mentek legalább tíz métert, mire Attila végre magához tért. Ideje volt, hiszen Csongor már kezdett fáradni.

– Mi történik? – kérdezte ijedten.

– Majd elmondom, csak menjünk!

Mivel látta Csongoron, hogy nagyon fél, nem habozott, futott utána. Miután kiértek az erdőből egy kicsit megálltak.

– Miért futunk? – kérdezte meg erősen lihegve.

– Nem egyértelmű?

– Nem. Mit láttál meg, ami ennyire megijesztett?

– Neked nem volt elég a medve méretű szarvas? – Csongor teljesen felháborodott. Akkor még nem tudta, hogy Attila nem emlékezett a szarvasra.

– A mi? – kérdezett vissza értetlenül.

Csongor elkezdett kételkedni a saját épelméjűségében. Hiszen eleve olyan dolgot látott, ami nem is létezhet, és az egyetlen ember, aki vele volt nem emlékszik semmire.

– Hiszen te is láttad. Egyenesen a szemébe néztél.

– Egy szarvas…?

– Igen…

– Ami akkora, mint egy medve?

– Igen…

– Te most csak szórakozol velem, igaz? – találgatott. – Piszkálódsz azért, amiért idehoztalak.

– Esküszöm, hogy nem. Láttam, és te is láttad – bizonygatta Csongor.

– Én nem láttam semmit – ingatta lassan a fejét Attila.

– Tudod mit… Hagyjuk – fújtatott dühösen Csongor, és elindult haza.

– Most mi ütött beléd? – kérdezte értetlenül a barátja.

De Csongor nem válaszolt. Hátra sem fordult, csak legyintett egyet a válla felett és megszaporázta a lépteit. Attila utána indult.

– Esküszöm, hogy nem láttam semmit.

– Nem tudom mit mondjak erre. Ott volt, tisztán láttam.

– De mit láttál? – kérdezte egyre ingerültebben a fiú.

Csongor megállt. Az úttest frissen volt aszfaltozva. Alig járták autók, hiszen a falu legeldugottabb részében volt. Így nem zavart senkit, hogy középen csámpáztak. Megfordult és a barátja szemébe nézett, hogy lássa a tekintetét.

– Nem hiszem el, hogy te nem láttad. Ott állt előttünk két méterrel. Te pedig egyenesen a szemébe néztél. Leblokkoltál. Csak nézted őt. És ő is téged. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akar tőled… Azt hittem meg fog támadni. Iszonyúan rettegtem.

– Sajnálom – Attila csak ennyit tudott kimondani. Majd Csongor folytatta.

– Emellett gyönyörű volt, és fenséges. Nem tudom mihez hasonlítsam. Akkora volt mint egy medve, a szarvai pedig… mint egy átlagos szarvas. Egy nagy átlagos szarvas. És… – folytatta volna de bele fagyott a szó.

– És? – kérdezett vissza türelmetlenül Attila.

– Mintha faragványok lettek volna benne.

– A szarvában?

– Talán még fénylett is.

– És fehér volt?

– Fehér… – bólogatott a srác bizonytalanul.

– Lehet, hogy őt láttam tegnap? – kérdezte Attila izgatottan.

– Talán… – bólogatott lassan Csongor. – Lehet…

– Akkor vajon most miért nem emlékszem rá?

– Nem tudom. De egy biztos… Apám ki fog nyírni.

– Miért?

– Imádta azt a baltát – válaszolt teljesen komolyan Attila barátja.

– Hát visszamegyünk érte.

– Én vissza nem megyek oda – jelentette ki Csongor, majd ismét elindult haza.

– Egyedül menjek?

– Te se menj! Ki tudja mit csinálna veled az az izé…

– Gondolod tényleg létezik?

Csongornak ez már tényleg sok volt. Mindig is ő volt a reálisabb gondolkodású, és Attila álmodozott állandóan. Most nem csak, hogy megkérdőjelezte saját magát, de még a barátja is. Nem is válaszolt csak ment tovább.

– Jól van, akkor megyek egyedül – kiabált utána, mert már egyre messzebb került. – És ki tudja, lehet meg fog enni, és soha senki nem tudja meg, hogy mi történt velem…

Próbálta hergelni a barátját, de Csongor igazán meg volt rémülve. Komolyan gondolta, hogy távol tartja magát az erdőtől.

– Vidd magaddal Villőt. Ő apró, gyorsan fut. Amíg rajtad rágódik, a hírét tudja vinni a végednek – kiabálta át a válla fölött, majd megszaporázta a lépteit.

Attila elbizonytalanodott, és inkább nem ment vissza. De haza sem, helyette sétálni indult. El kellett gondolkodni a történteken. És ugyan bele sem gondolt hova megy, a lábai automatikusan a lány otthona felé vezették őt. Szívesen elmesélte volna neki, hogy mi történt, de nem volt benne biztos, hogy jó ötlet e.

– Mond! – rivallt rá a lány az ajtóban állva, miután becsöngetett, ajtót nyitott neki, de köszönni sem köszönt, annyira leblokkolt.

Attila vett egy nagy levegőt.

– Ráérsz? – kérdezte meg gyorsan.

– Arra, hogy álljunk egymással szemben némán? Nem! – rázta meg a fejét.

– Bemehetek? – kérdezett ismét, mit sem törődve a lány cinikus megjegyzésével.

Most Villő sóhajtott egyet. Majd nagyobbra tárta az ajtót, és elállt a fiú útjából.

– Elég zaklatottnak tűnsz. Mi történt? – kérdezte, bár előre tartott a választól.

Attila általában a családjára, és azon belül is a testvéreire panaszkodott, de most valami egészen mással hozakodott elő.

– Azt hiszem megőrültem – vágott a közepébe kertelés nélkül.

Villő felhúzta a bal szemöldökét, és némán várta a folytatást.

– Láttam valamit… – folytatta jelentősen óvatosabban a történetet. Még mindig nem volt biztos benne, hogy el akarja mondani neki. –...ami nem biztos, hogy ott volt.

– Az bizony gond lehet – Villő próbálta visszafogni a mosolyát, de érezte, hogy ez nem ment százszázalékosan.

– Vagyis Csongor látta, és én nem. Vagyis… én is láttam, csak nem emlékszem rá. Vagyis láttam, előzőnap, de állítólag ma is csak…

–...nem emlékszel rá – fejezte be kissé türelmetlenül a lány.

– Azt hiszem igen.

– De ha ő emlékszik és te nem, akkor nem lehet, hogy ő bolondult meg? – tette fel a lány a logikus kérdést, ami kissé megnyugtatta a srácot. Majd eszébe jutott az előző nap.

– Én is láttam valami hasonlót, csak nem ma, hanem tegnap.

Villő kissé unottan a konyha pulthoz sétált, majd rámutatott az étkezőben álló egyik székre. Attila leült, és igyekezett összeszedni a gondolatait. A lány töltött két bögre kávét, megízesítette, majd leült a fiú mellé.

– Van egy ötletem – tolta a bögrét a barátja elé. – Kezd az elejéről.

Attila felemelte a bögrét és elkezdett kortyolni a kávéból. Igyekezett leplezni, hogy mennyire keserűnek, és erősnek tartja a lány által főzött italt.

– Tegnap elmentem sétálni – indította a történetet.

– Megint felidegesítettek az ikrek? – Villő nagyon is ismerte a barátját. Tudta, ha sétálni megy akkor ideges, és ha ideges, akkor a testvérei csináltak valamit.

– Teljesen rám szálltak.

– Talán ha békén hagynád őket…

– Ezt meg hogy érted? – emelte fel a hangját a fiú.

– Ácsi Rambó! Én nem a családod vagyok. Higgadj le és folytasd.

Ati csendben maradt egy kis időre. Ismét össze kellett szednie a gondolatait.

– Az erdőben láttam valamit. Akkor még nem tudtam kivenni, hogy micsoda az. Fehér volt és nagy…

– Mint egy jegesmedve? – kérdezte cinikusan a lány.

– Mint egy jegesmedve – morogta halkan, és bosszúsan a fiú.

– Éééés… az volt? – Villő belebújt a bögréjébe, hogy elrejtse a mosolyát.

– Természetesen nem.

Egy kis ideig csendben ültek egymás mellett. Feszültség kezdte felütni a fejét, végül Attila folytatta.

– Egy óriási szarvas volt.

Ismét csend ékelődött közéjük. Villő már nem mosolygott, hanem teljesen ledöbbent.

– Legalábbis Csongor ezt mondta.

– Nagy ügy – fújtatott hangosan a lány. – Van egy albínó szarvas a Bakonyban! – úgy érezte, az a legjobb ha félvállról veszi a dolgot.

– Csongor azt mondta, hogy úgy néztem rá, mintha megbabonázott volna.

– Hát, elhiszem, hogy annyira gyönyörű volt. Kár, hogy én nem láttam.

Attila elgondolkozott azon, amit a lány mondott. Talán ő tényleg visszamenne vele az erdőbe.

– Eljössz velem megnézni, hátha még ott van? – kérdezte reménykedve.

A lány válasz helyett felpattant a székből, és felrohant az emeletre. Egyenesen a szobájába. Pár perccel később ismét megjelent egy hatalmas, profi fényképezőgéppel a nyakában. A lány imádott képeket lőni. Főleg a természetről. Ha sikerülne lefotóznia az óriási, fehér szarvast, az lenne a gyűjteményének a koronája.

– Ez igent jelent? – kérdezte a fiú mosolyogva.

Villő vigyorogva bólogatott a srácnak.

– És ha veszélyes?

– Szerintem ő jobban fél tőlünk, mint mi tőlük.

– Ez a baj. Ha fél, annál veszélyesebb – háborodott fel Attila.

– Nem megyünk hozzá közel. Nem lesz baj – unszolta a lány. – Nem értelek. Te akartál visszamenni, hogy megnézzük. Most miért rezeltél be?

– Csongor eléggé megijedt tőle.

– Csongor mindentől fél. Ne is törődj vele. A kíváncsiságom úgy sem fog hagyni. Lehet elmegyek egyedül. Ezt szeretnéd? – trükközött a lány. – Talán most már te is emlékezni fogsz rá. Nem akarod tudni, hogy mi sokkolt le annyira?

Villőnek nagyon jó érvei voltak. És valójában Attila is el akart menni, de nem tudta helyes e ilyen veszélybe rángatni a lányt. Végül sóhajtva leerőszakolta a maradék kávét, amitől elkezdett hevesebben verni a szíve, és felbátorodott.

– Csináljuk! – felállt. – Nézzük meg a giga szarvast. És ha még képet is csinálsz róla, akkor talán még meg is gazdagszol a képből.

– Eszemben sincs megmutatni másnak – háborodott fel a lány. – Még csak az kéne, hogy orvvadászok kezdjék el üldözni.

– Nagyon fura lány vagy – lassan ingatta a fejét, és elkezdte követni Villőt, aki már a bejárati ajtón kívül volt.

Bakonycsernye utcái csendesek voltak, és ha találkoztál is emberrel, ő mosolyogva köszönt neked. Akár ismerted, akár nem. De Villőt mindenki ismerte. Vidáman járkált a faluban, nyakában a gépével, hogy megörökítse a legszebb, és legérdekesebb pillanatokat. A lány most talán még izgatottabb volt, és gondolkozás nélkül rohant az erdőbe, ahhoz az ösvényhez, ahol Attila kóborolt mindig, mikor bánatos, vagy dühös volt. A családján kívül talán ő ismerte a legjobban a fiút. A srác alig tudta követni a tempóját. De az erdő szélén utolérte, és megragadta a vállát.

– Azért óvatosan! – kérte halkan, miután a lány megállt, és hátranézett. – Rossz érzésem van a dologgal kapcsolatban.

– Neked mindig rossz érzésed van – mosolygott gúnyosan.

– Te meg mindig meg akarod simogatni a hatalmas és veszélyes állatokat – vágott vissza.

– Odamegyünk. Megnézzük, hogy ott van e még, ha nem lép le, lefotózom, és jövünk is vissza.

Ati bólintott, majd tovább követte a lányt. Az ösvény hepehupás volt, sőt időnként annyira meredeken emelkedett, hogy szaporábbra kellett venniük a légzésüket. Villő el sem gondolkozott azon, hogy hol kell megállnia, ugyan is elég feltűnő volt a földön heverő székláb, és balta.

– Fogadjunk, hogy ezt Csongor hagyta el – hajolt le a tárgyért vigyorogva. – Csak ezt tudnám micsoda – rúgott bele a széklábba.

– Az ok, amiért idejöttem.

– Le merném fogadni, hogy benne van az ikrek keze is a dologban.

– Az ő kezük mindenben benne van – jelentette ki morogva Attila.

– Túl szigorú vagy hozzájuk.

– Azt értem, hogy te bájosnak tartod őket, főleg Emesét. De anyáék velük élnek, tudniuk kéne, hogy milyen ördögfiókák – bosszankodott.

– Neked nem az ikrekkel van a bajod, hanem azzal, hogy a szüleid lazábban fogják őket, mint téged.

– Nem is értem, hogy miért van ez…? - bosszankodott a srác.

– Szerintem hálás lehetnél nekik – csevegett könnyedén a lány. – Nagyon sokat köszönhetsz nekik.

– Mit? – kérdezte felháborodva.

– Kitűnő tanuló vagy. Mindenre meg van a lehetőséged. Sportra, szakkörökre, amikkel fejlesztheted magad.

– Nem ők tanulnak rengeteget az ötösökért! – húzta fel magát a srác.

– De ők adják meg a lehetőséget, hogy tanulhass – Villő kezdte elveszteni a türelmét. A téma érzékenyen érintette. – És ne mond, hogy nem szoktak emlékeztetni arra, hogy tanulni kéne.

– Ezek az én eredményeim – kötötte a karót az ebhez. – Emeséék meg csak szórakoznak, és hozzák haza a rossz jegyeket. Még is mindent elnéznek nekik.

– Arra nem gondoltál, hogy azért foglalkoznak veled többet, mert sokat látnak benned? – emelte fel a hangját a lány.

– Neked tök jó. Téged nem zaklat senki – ejtette el a megjegyzést felelőtlenül.

Villő most igazán felhúzta magát, és észre sem vette, hogy fenyegetően felemelte a baltát.

– Tényleg nagyon jó nekem – kezdett bele bosszúsan. – Iskola mellett dolgozhatok, mert a papám nyugdíja nem elég arra, hogy fizessük a rezsit, a hitelt, a kaját és az egyebeket. Ráadásul egyre inkább romlik a papa egészsége, tehát ha otthon is vagyok, róla kell gondoskodnom. Nem mintha ez teher lenne a számomra, mert szeretem, de most is csak azért találtál itthon, mert augusztus huszadika van!

Hát igen… Villő sorsa nem volt olyan szerencsés, mint Attiláé. A szüleit sosem ismerte, mert meghaltak mikor még nagyon kicsi volt. Az özvegy nagyapja vette magához, aki akkor még egészséges volt. De azóta eltelt 14 év, és sokat romlott az állapota. Már nem tud nyugdíj mellett dolgozni, így a lánynak kellett diákmunkát vállalnia, hogy besegíthessen a költségek fizetésébe.

– Ne haragudj – sütötte le a tekintetét a fiú. – Nem akartalak megbántani.

– Ilyenkor nem engem bántasz meg. Inkább a testvéreidre gondolj. Az nem jutott eszedbe, hogy azért viselkednek veled így, mert imádnak, és veled akarnak lenni?

– Időnként elég idegesítőek.

– Mit meg nem adnék azért, ha lenne testvérem… – sóhajtott vágyakozva a lány.

– Van két eladó példány. A tieid lehetnek – ajánlkozott vigyorogva.

Villő erre már nem reagált. Mikor kicsit lenyugodott, arra lett figyelmes, hogy feszülten szorongatta a balta nyelét. Visszadobta a földre és izgatottan körbenézett. Abban reménykedett, hogy meglátja az állatot.

– Akkor itt láttátok? – váltott témát.

– Igen – bólintott a fiú.

A lány a gépére tette a kezét, felkészülve, ha meglátja lefotózhassa. Nem bíztak túlságosan benne, hogy a szarvas parancsszóra megjelenik, de ismét csoda történt. Attila arra lett figyelmes, hogy valami bökdösi a hátát. Az állat mögötte állt, és szórakozottan elkezdte rágcsálni a fiú pólóját.

– Áhhh – ugrott hátra ijedten, miután megfordult, és meglátta, hogy mi áll mögötte.

Villő dermedten nézte a csodálatos lényt. Meg is feledkezett arról, hogy le akarta fotózni. Úgy jelent meg a fiú mögött, hogy észre sem vették. Nem hallották se a lépteit, se a fújtatását. Ismét csak Attilával törődött. Nézte őt elszántan, mintha akarna tőle valamit.

– Szerintem akar tőled valamit – súgta a fiúnak halkan a lány.

De a srác nem válaszolt. Nem nézett a lányra. Nem is hallotta őt. Ismét megbabonázta a hatalmas lény. Hogy mi zajlott akkor a fejében? Egy megmagyarázhatatlan érzés. Egy hallucináció. A szarvas a mélységekig elvitte, de nem az ő fejében, hanem a fiú saját elméjében. Látta a családját, látta a barátait, az otthonát, és az egész életét. Villő nem volt annyira szégyellős, mint Csongor és a helyett, hogy elrángatta volna onnan a barátját, közelebb lépett az állathoz.

– Szia – köszönt halkan a szarvasnak. – Közelebb fogok lépni hozzád, de nem akarlak bántani.

De a monstrum nem törődött a lánnyal. Csak is Attila érdekelte. Mélyen a szemébe nézett, hogy megbabonázza.

Villő óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, de csak a nyakáig ért fel. Finoman megsimogatta. Az állat ekkor vett róla először tudomást. A lány kezének tapintása annyira kedves, és meleg volt, hogy kiesett abból a transzból, amit fiúval éltek át.

– Áhhh – ugrott meg ijedtében Attila.

Akkor vette észre, hogy előtte áll az a hatalmas állat.

– Shh – csitította halkan a barátját a lány. – Még megijed.

– Ő? – kérdezte felháborodottan.

Attila kihasználta, hogy magánál van, ezért jól megnézte tetőtől talpig.

– Ezt sosem fogják nekünk elhinni – mondta, miután jó alaposan megnézte a szarvas agancsát.

Hatalmas volt, és gyönyörű faragványok díszítették, amik világos fénnyel izzottak.

A fiú kijelentésére, a lánynak eszébe jutott, hogy a nyakában van a fényképezőgép. Óvatosan a szeméhez emelte, hogy kattintson vele. Azonban elfelejtette, hogy a vakut felkapcsolva hagyta, amitől a szarvas megijedt, megvadult, a hátsó lábaira emelkedett. Átugorva őket, szélsebesen elszaladt. A patái hangosan dübörögtek az erdő talaján.

– Ügyes! – rivallt a fiú a lányra. – Most elkergetted.

– Én nem akartam – hajtotta le a fejét Villő bűntudattal. – De beléd meg mi ütött? – kérdezte ijedten. – Nem válaszoltál, mikor szóltam hozzád. Nem reagáltál egyáltalán.

– Nem tudom – rázta meg a fejét a fiú. – Nem is hallottam, hogy szóltál hozzám. Igazából arra sem emlékszem, hogy hogyan került ide a szarvas.

– Pedig a te pólódat kezdte el rágcsálni – közölte vigyorogva a lány. – Mintha megbabonázott volna téged.

– Mi látszik a képen? – kérdezte Attila kíváncsian.

Villő megfogta a nyakában lógó fényképezőgépet, hogy bekapcsolja, és megnézze az utolsó képet. Szomorúan állapította meg, hogy feleslegesen kergette el a lényt, ugyan is az utolsó kép a gépen az volt, amint még előző nap készített.

– Sehogy – válaszolt lehangoltan. – Nem mentette el a gép.

– Az, hogy lehet?

– Nem tudom. Ilyet még nem csinált.

– Talán kezd elromlani – tanakodott a fiú. – Elég régi már az a gép

– Kétlem, hogy pont most csinálná.

A lány nagyon csalódott volt, de nem csak a kép miatt. Attila hajlamos volt úgy megbántani őt, hogy észre sem vette. Megfordult és elindult vissza felé.

– Hova mész? – kérdezte a srác felháborodva.

– Mit gondolsz? – visszanézett a fiúra, és széttárta a karjait. – Haza.

– Még is mi rosszat mondtam?

– Gyakorlatilag mindent – válaszolta ingerülten. – Azért jöttem, hogy segítsek neked, de te nem tudsz mást csinálni, csak panaszkodni. Panaszkodsz az életedre, a barátodra, a családodra, még rám is! Mikor hagyod már abba?

A fiatal srác némán nézett a lány szemébe. Elszégyellte magát, de egy kis dühöt is érzett. Várta, hogy a lány folytassa. Mert tudta, hogy folytatni fogja.

– Az elmúlt percekben olyan élményben volt részed, amiben senki másnak, de te nem örülsz neki, hanem csak elégedetlenkedsz. Lehet, hogy elijesztettem, lehet, hogy nem sikerült lefotóznom… De ha nem is menekül el, akkor is mit kezdesz vele?

– Én…

– Nem is beszélve arról, hogy háromszor is megjelent előtted. Láthatóan akar tőled valamit. Nem gondolod, hogy fogsz még találkozni vele?

– Befejezted? – vágott dühösen a szavába.

– Egyelőre – forgatta Villő a szemét. – Talán magyarázkodni akarsz?

– Sajnálom – hajtotta le Attila a fejét. Miután visszaemelte a lányra, folytatta. – Nem akartalak megbántani.

– Még is megtetted. Jobb ha most haza megyünk – ismét megfordult, és elindult.

Attila felvette a földről Csongor baltáját, a néhai ebédlőszékének a lábát, és ő is haza indult. A családja otthon volt. Az ikrek videójátékoztak. Az apja az irodájában dolgozott, az édesanyja pedig kertészkedett. Kiment a ház mögé, odalépett az anyjához és hosszasan megölelte.

– Sajnálom – suttogta halkan a nő fülébe.

Hatott rá, amit Villő mondott neki.

– Semmi baj fiam – válaszolt mosolyogva, és szorosan viszonozta az ölelését.

Anya sem firtatta tovább a történteket, csak örült, hogy legidősebb fia bocsánatot kért. Egész hétvégét a szobájában töltötte, és a történteken gondolkozott. Meg azokon, amit a lány mondott neki.

Több méterre egymástól értünk partot. Az, hogy ezt túléltük kész csoda volt, hisz mielőtt az utolsó csepp erőmet is elengedtem, már csak arra voltam képes, hogy elfogadjam a véget. Rengeteg vizet köhögtem fel ébredés után. Arccal lefelé feküdtem, talán a víz mellé homok is jutott a tüdőmbe. Az első összegyűjtött erőmből a hátamra fordultam, ami nagy hiba volt, mert a szárnyaim még mindig szabadon voltak.

– Ezt jól megcsináltad – morogtam magamnak. – Tuti, hogy megint napokig nem fogok repülni.

Mikor legutóbb sztrájkolt a szárnyam, egy kisebb áramütés miatt, rettenetesen szenvedtem. Először balra, majd utána jobbra néztem. Will a hátán hevert mozdulatlanul. Pár percig csak feküdtem, és az eget figyeltem. Nem volt semmi mozgás. Nem voltak madarak, nem voltak felhők. Nem volt szokásosan szürke az égbolt, inkább kék és napsütéses. Ilyet utoljára Eganban tapasztaltam, de ott is meglehetősen ritkán.

Minden egyes porcikám fájt, amikor megkíséreltem felkelni. Mint mikor magasról zuhantam a mélybe. Végül mégis csak odavonszoltam magam az eszméletlen férfihez.

– Will – elkezdtem szólongatni. Letérdeltem a fejéhez és megráztam a vállát.

Kivert a víz attól, hogy nem mozdult. Túl gyakran éltem már át a halálát és mivel azt sem tudtam, hogy én hogyan úsztam meg, abban sem lehettem biztos, hogy ő él-e még egyáltalán. Utólag visszanézve, talán nagyobbat ütöttem, mint amire szükség lett volna. De hirtelen kétségbe esésemben, akkora pofont adtam neki, hogy attól akár egy ténylegesen halott ember is fel ébredt volna. Kinyitotta a szemét, felült, de a tüdeje tele volt vízzel, így levegőt nem tudott venni. Segítettem négykézlábra fordulnia, hogy kiköhöghesse magát.

– Hol vagyunk? – kérdezte, mikor végre meg tudott szólalni.

Akkor néztem csak igazán körül. Óceán az egyik oldalon, homok alattunk és sosem látott növények a másik oldalon.

– Az biztos, hogy nem a teknősön.

A fejét lehajtva tartotta, de a válaszomra felemelte.

– Ismerős? – kérdeztem, miután körülnézett.

– Sosem láttam még ezt a helyet – ingatta erőtlenül a fejét.

– Akkor nem Abenzioban vagyunk?

– Nem – válaszolta kurtán.

Gyönyörű színek játszottak a szemünk előtt. Élénk kék, lila, piros, narancs. Pálma szerű növények nyújtózkodtak az ég felé. A hely varázslatos volt, és csak akkor vettem észre, hogy a hőmérséklet szokatlanul magas, annak ellenére, hogy közvetlen az óceán mellett voltunk.

– Az egész olyan... – kerestem a szót, de Will előbb talált rá.

– Trópusi – fejezte be helyettem.

– Legjobb tudomásom szerint még a trópusokon sincsenek ilyen érdekes növények.

– Ne feledd, nem a saját világodban vagy. Nem ott, ahol születtél és felnőttél.

– Hogy kerültünk ide? – kérdeztem, bár tudtam, hogy Will sem tud egyértelmű választ adni rá.

– Talán a teknős mozgástere nagyobb, mint gondolnánk – találgatott.

– Az egész világot körbe járhatja – állapítottam meg, más ötlet híján..

Egy pillanatra sem vettem le a szemem a csodás jelenségről. Egyre inkább kezdett kitisztulni a fejem, és ahogy a saját gondolataim szépen lassan elcsendesedtek, úgy egy idegen hang kezdte átvenni az uralmat az elmémben. Szólongatott hívogatott, be fele az erdőbe, be a sziget közepére.

– Sziszi – Will megfogta a csuklóm és enyhén megrántott.

Akkor döbbentem rá, hogy jobban bele merültem, mint hittem. Nem tudom, hogy és mikor, de álltam és méterekkel arrébb tértem magamhoz.

– Mi ütött beléd? – kérdezte, már sokkal erőteljesebben. – Beszéltem hozzád, szólongattalak, de te nem figyeltél, csak elindultál a furcsa erdő felé.

Valószínű elég zavartan nézhettem rá, mert az arcára ki ült az ijedtség.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Persze! Csak nem gyakran látok ilyet.

– Hát, ilyet én sem – jegyezte meg tanácstalanul.

Will számára is különleges helyre kerültünk. Kíváncsi voltam, izgatott és feldúlt egyszerre. Féltem attól a hatalmas erőtől, ami szólongatott.

– Most mi legyen? – kérdezte meg halkan.

– Mi lenne? Bemegyünk – mutattam a rengeteg felé. Át sem gondoltam igazán, csak látni akartam, hogy mi van odabent.

– Oda? Be? – bökött agresszívan aprócska ujjával a különös rengeteg felé. – Én ugyan be nem megyek oda – jelentette ki határozottan.

– Hát pedig nincs más választásunk.

– Nem tudhatod milyen lények vannak a fura növényzet sűrűjében.

– Nem tudhatod milyen lények vannak itt – közelebb léptem hozzá. Nem akartam kiabálni, úgyhogy szinte némán suttogtam az arcába. – Miattad kerültünk ebbe a helyzetbe. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe, hogy beleveted magad az óceánba?

– Ha neked visszatért az erőd, akkor nekem is – az arckifejezése arról árulkodott, hogy dühös, de ő sem emelte fel a hangját. – Egy veszély helyzet előhozza az ilyesmit. Általában.

– Általában – ismételtem meg ingerülten.

Hosszú percekig tartottam vissza a levegőt a válaszommal együtt. Jól át kellett gondolnom, hogy kimondjam-e azt, ami abban a pillanatban megfordult a fejemben.

– Idióta – végül csak ennyit mondtam neki.

Az erdő felé fordultam és elindultam.

– Ennyi? – szólt utánam a hátam mögött.

Nem reagáltam csak mentem a célom felé.

– Hol van a Cessilly féle dühkitörés? Miért nem ütsz meg? Végül is csak ki juttattalak a szigetről. Ezt akartad, nem? – egyre hangosabban beszélt, szinte már kiabált, de én nem törődtem vele.

Ahogy a növények közé értem, már tompa gondolatként hatott a hangja. Odabent még csodálatosabb világ várt rám, mint amire számítottam. Nem volt egy szabad négyzetméternyi talaj sem. Mindenhova virágok, bokrok, fák nőttek. Az erdő zsongott a benne rejlő élettől. Az én méreteimhez viszonyítva egy pipacs is hatalmas volt. Ebben a világban mindennek a magassága a fejem fölött ért véget. Az állatokat nem láttam, de hallottam őket. Próbáltam mindent alaposan szemügyre venni, de nem volt elég ahhoz a szemem, hogy minden újat befogadjon, amit akkor láttam. Talán csak percek teltek el, talán órák óta sétáltam, nem tudtam eldönteni. A kirándulásomat egy tó partja szakította meg. Nem volt nagy. Láttam a másik oldalát is. Nem jutott eszembe, hogy megkerüljem, csak leültem. A lábam finoman belelógott a vízbe én pedig fölé hajoltam. Nem a tükörképem nézett vissza rám, hanem egy medve komor, búslakodó arca. A látvány nem ijesztett meg, csak ledöbbentett. Próbáltam megfejteni, hogy mire gondol az állat, de nem jutott más eszembe, csak a saját nyomorúságos helyzetem.

– A tóban a gondolataidon kívül mást nem látsz – az idegen hang, ami megszólalt érdes volt és mély. A helye pedig teljesen meghatározhatatlan. – A medve ereje jellemez téged.

Körbe néztem. Felpattantam, hogy a tengelyem körül is meg tudjak fordulni, de nem láttam senkit.

– Ki vagy? Hol vagy? – választ nem kaptam. Csak elkezdtem szédülni

Hogy ne essek össze, leültem a földre, de nem lett jobb. A térdemre álltam, a vízbe nyúltam, és meglocsoltam az arcom. Elfogott az idegesség. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Igaza volt Willnek. Nem lehetett tudni, hogy milyen lények élnek azon a különös helyen. Nem ismertem a szándékukat, nem tudtam, hogy mennyire veszélyesek. Együtt kellett volna maradnunk.

– Ne ijedj meg tőlem – a hang, amit hallottam ismét megszólalt, de sokkal közelebbről, tisztábban és meglehetősen barátságosabban. – Sajnálom, hogy megrémítettelek. De régóta nem találkoztam senkivel.

Nem mertem felnézni, csak a víz felszínére meredtem, ahol már nem a medvét láttam, hanem a saját tükörképemet.

– Nem vagy veszélyes? – kérdezte meg kicsit szégyellős hangsúllyal.

– Nem – morogtam mogorván az orrom alá. – Jelenleg egy legyet sem tudnék lecsapni.

– Nem tudom mi az a “legyet”. – jelentette ki olyan ártatlansággal, hogy megmosolyogtatott.

Óvatosan felemeltem a fejem, hátha meglátom a rejtélyes idegent. A magasba néztem, mert hozzászoktam, hogy mindennél és mindenkinél kisebb vagyok. Hozzászoktam a gigászi lényekhez, akik a teknős szigetén éltek. De magam felett nem láttam semmit.

– Hol vagy?

– Idelent – egy rózsaszín pálmalevél alól jött a válasz.

A bal kezemre támaszkodtam, a jobbal pedig óvatosan félrehúztam a növényt. Amint megláttam, ijedtemben hátraugrottam.

– Áhhh- kiáltottam fel.

– Te sem vagy ám szebb nálam – jegyezte meg sértetten.

Az illető, aki vélhetően hozzám beszélt egy százlábú szerű lény volt. Emberként irtóztam minden apró, soklábú rovartól. Nem javított a hozzáállásomon az sem, hogy abban a helyzetben közel egyméretűek voltunk. De a kijelentésén el szégyelltem magam.

– Sajnálom.

Az a valami, aminek akkor még nem tudtam a nevét, spirálként volt össze tekeredve saját maga körül. Felálltam a bizonytalan lábaimra, hogy ha menekülni kell, akkor megtehessem. Elkezdte kitekerni saját magát, és elindult felém. Óvatosan hátráltam.

– Mit akarsz? – kérdeztem gyanakodva.

– Csak megnézlek magamnak – elkezdett apró iszonytató lábaival körbejárni engem. – Sosem láttam még hozzád fogható teremtést – mondta szórakozottan.

Borsódzott a hátam a hangtól, amit a járása okozott. Apró koppanások, minden egyes alkalommal, mikor egy láb a kemény talajhoz ért.

– Te félsz – jelentette ki, mikor végül a tekintete a szememhez ért.

– Tartok tőled – helyesbítettem.

– Nem foglak bántani, csak azt szeretném tudni, hogy hogyan kerültél ide, és mit akarsz?

– Miért mondanék el magamról bármit is, ha én sem tudok rólad semmit? - a kérdésre kérdéssel válaszoltam, és lélegzet visszafojtva vártam a reakcióját.

A százlábú felemelte a fejét, azután egyre magasabbra ágaskodott, egészen a fejem magasságáig.

– Ez az én otthonom. Te vagy a betolakodó.

Ezzel a ténnyel nem tudtam vitába szállni. Leültem a földre, és törökülésbe húztam a lábaim. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy csapdába kerültem.

– Nem szándékosan jöttem ide. Az óceánba estem. Elvesztettem az eszméletem és a víz, ennek a helynek a partjára sodort.

– Hogy estél az óceánba? – folytatta a faggatózást.

– Egy másik helyre akartam menni, de túl hosszú útnak bizonyult ezekkel az apró szárnyakkal. Elfáradtam és lezuhantam – hazudtam. Nem akartam elmondani, hogy nem egyedül érkeztem.

– Talán jó helyen vagy.

Nevetségesnek tartottam a kijelentését. Honnan tudhatta volna, hogy hol akartam lenni, hiszen még én sem tudtam.

A százlábú visszaereszkedett a földre, majd szó nélkül elment. Azonban a hang folytatta a mondandóját.

– Lehet, hogy okkal kötöttél ki ezen a szigeten – egy apró, lila tollazatú madár szállt le előttem.

Teljesen ledöbbentem. A csőre nem mozgott, de lemertem volna fogadni, hogy a hang, amit addig a százlábúból véltem hallani, belőle jött.

– Nézz bele ismét a vízbe! – szólított fel, és arrébb reppent, hogy utat engedjen nekem.

Én szót fogadtam. Felálltam, odasétáltam, ahol azelőtt a medvével találkoztam.

– Mit látsz? – kérdezte már sokkal kedvesebben, mint a százlábú.

– Semmit – feleltem türelmetlenül.

– Mielőtt idejöttél, valakit meg akartál látogatni, ha jól sejtem.

Ahogy ezt kimondta, Nicolas arca jelent meg a víz tükrében, a sajátom helyett.

– Hogy csináltad ezt? Ki vagy te? – nem néztem a madárra, csak megbabonázva bámultam a testvérem arcát. Kábultan nyúltam felé, de ahogy a kezem a vízbe hatolt, az apró fodrozódások elkergették a képet.

– Van egy öreg fa, nem messze innen, ha megtalálod, annak az üres, lakatlan odvában zavartalanul és biztonsággal megkeresheted és megtudhatod, hogy jól van-e. – azzal a gyönyörű kismadár elrepült.

A titokzatos idegen nem jött vissza más állat képében. Magamra hagyott az utolsó mondatával a fülemben. Ijesztő volt az, hogy tudott Nicolasról, vagy arról, hogy mit terveztem. Ijesztő volt az, hogy nem tudtam, mi történt akkor, és ott valójában. Hogyan tudott megjelenni két különböző testben? Ijesztő volt a gondolat, ha tudott a fivéremről, akkor tudnia kellett arról, hogy hazudtam neki, hogy nem egyedül érkeztem és arról, hogy pontosan ki vagyok.

Nem sokkal azután, hogy az idegen elment, kezdtem felocsúdni a pillanatnyi sokkból. Igaza volt, nem bolyonghattam céltalanul egy ismeretlen helyen. A teknős szigetén az volt a tervem, hogy ismét felkeresem Nicket, de Will idióta húzása mindent felborított. Reméltem, hogy a tanács, amit kaptam jószándékú volt. Továbbra is el akartam jutni Abenzioba. Továbbra is meg akartam menteni a testvéremet valamitől, amit még én sem ismertem. Úgyhogy folytatnom kellett az utam, bármi is akadályozta. Felálltam, hátat fordítottam a titokzatos tónak, és megpróbáltam ösvényt keresni a sűrű növényzet között. Nem volt könnyű dolgom, saját utat kellett törni magam előtt. Úgy tűnt itt nem járta ki senki sem a növényzetet. Volt egy olyan halvány érzésem, hogy a sziget közepén kellett keresnem azt a bizonyos fát. Minél beljebb kerültem, annál zsúfoltabb és sötétebb volt a hely. Minden színes volt. Zöld, kék, lila, narancssárga. Mikor megérkeztem, tudtam, hogy jó helyen vagyok. A hatalmas, kérges, ősöregnek látszó fa törzse fekete volt. Olyannyira kitűnt a környezetéből, hogy azt is elhittem volna, ha azt mondják, akkor helyezték oda. Mikor közelebb értem a lombkoronája is elém tárulkozott. A levelei is feketék voltak, mégsem tűnt halottnak a növény. Ellenkezőleg. Sugárzott belőle az élet és hívott magához. Akkor jöttem rá, hogy ő hívott engem. A fa, akkor is mikor a parton voltam Willel. Valahogy megbabonázott és az volt a célja, hogy megtaláljam. Mikor megkerültem megláttam a hatalmas lyukat a törzsében, de túl magasan volt. A szárnyaim még nem működtek, ezért fel kellett másznom. Ahogy közelebb léptem hozzá, óvatosan megérintettem a kérgét. Kemény volt és érdes, könnyen meg lehetett benne kapaszkodni. A kezeimmel felhúztam magam, a lábaimmal pedig toltam. Mire felmásztam elfáradtam, és ahogy felértem a hátamra borultam, és pihentem egy kicsit. Miután jobban lettem, felültem. Magam alá húztam a lábaim, becsuktam a szemem és erősen koncentráltam. Az odú tágas volt és sötét, mégis biztonságérzetet adott. Ahogy sikerült egyre inkább elmélyülnöm a gondolataimban és kitisztítani a fejem, úgy éreztem, hogy a lelkem elindult a testem nélkül. Láttam a szigetet, amin voltunk. Mintha felette repültem volna el. Láttam a növényeket, láttam a partot és láttam Willt, ahogy tanácstalanul és búslakodva ült a homokban. Le akartam mellé szállni, de nem tudtam. Elkezdett gyorsulni minden és hirtelen az egani palotában találtam magam. A király szobájában álltam egyedül. Ott volt az ágy, az asztal, ami mellett Nicolas ült, a múltkori látogatásomnál. Miután körbe néztem, magamat vizsgáltam meg. Ismét emberként jelentem meg. A kedvenc dzsekim volt rajtam, a hosszú vörös hajam a vállamra hullott, és egészen a derekamig ért. Valaki közeledett kintről az ajtó felé. Mikor kinyílt és megláttam kilépett be, akaratlanul mosoly került az arcomra.

– Nicolas – kiáltottam fel.

A férfi, mikor meglátott ledermedt. Becsukta maga mögött az ajtót, de nem jött közelebb.

– Már megint itt vagy – jelentette ki kissé ijedten.

– Nem örülsz nekem?

– Nem tudom örülhetek-e.

– Miért ne örülnél? – tártam szét a karjaim.

– Meghaltál. Eltemettelek, megsirattalak. Nem lehetek biztos abban, hogy te vagy.

– Hogyan bizonyíthatnám?

– Nem hiszem, hogy menne – rázta meg a fejét.

– Én vagyok az. Miután meghaltunk, Willel visszakerültünk a szigetre, ahol ezerötszáz évig voltam fogságba.

– Akkor élsz? – kérdezte bizonytalanul.

– Legjobb tudomásom szerint.

Láthatóan kezdett bátorodni, ugyanis közelebb lépett.

– Hogy kerültél ide?

– Ezt pontosan magam sem tudom. Csak annyit tudok, hogy ha eléggé koncentrálok meg tudok jelenni előtted, de a testem ott marad – oda mentem hozzá, a keze után nyúltam, megfogtam és magamhoz húztam. – Téged megtudlak érinteni – megöleltem és szorítottam, ahogy bírtam. Majd elengedtem és Nick asztalához léptem. – De mást nem – fel akartam venni valamit, de nem ment. Semmit sem tudtam megfogni.

Ő is oda jött és viszonozta az ölelést.

– Tényleg te vagy – könny szökött a szemébe, és a hangja elcsuklott.

– Veszélyben vagy – váltottam hirtelen témát.

– Ezt, hogy érted? – elengedett és a szemembe nézett.

– Egy sötét és veszélyes lény követ, és ha Willnek igaza van, a halálodat akarja.

– Ő honnan tudja?

– Nem rég volt egy álmom. Te szerepeltél benne, és az a lény ott állt mögötted. Szerintem egy látomás volt. Valósnak tűnt.

Lesütötte a szemét majd lopva az asztalra nézett. Elkaptam a tekintetét. Egy könyv feküdt az asztal közepén. Csukva, írás nélkül, fekete borítással.

– Az mi? – kérdeztem gyanakodva.

– Semmi – vágta rá túl hirtelen.

– Mi az a könyv, Nick? – emeltem fel a hangom.

– Lényegtelen. Csak egy tanulmányhoz kellett – hebegte bizonytalanul.

– Miféle tanulmányt végez Egan királya? – kérdeztem hitetlenkedve.

Meg kerültem az asztalt, hogy közelebb kerüljek a könyvhöz, de hiába. Nem foghattam meg. Próbáltam megérinteni, de nem ment, így nem tudtam kinyitni.

– Válaszolj Nicolas! – utasítottam türelmetlenül. – Mi van a könyvben?

A fiú vett egy mély levegőt, és próbált a lehető legóvatosabban fogalmazni.

– Miután elmondtad a származásunk, utána akartam olvasni, meg akartam tudni, hogy pontosan ki is vagyok valójában. Ki akartam próbálni, hogy mire vagyok képes. Ehhez kellett pár könyv.

– És ez a könyv pontosan mihez kellett? – folytattam a faggatózást.

– Egy varázslathoz – titkolózott.

– Miféle varázslathoz? – szigorúan felhúztam a bal szemöldököm, hogy nyomatékosítsam a kérésemet.

– Meg kell értened – kezdett bele a magyarázkodásba. – Nagyon fájt a halálod, nagyon hiányoztál – Nicolas kifakadt és kiabálva folytatta. – Megpróbáltam de nem történt semmi. De ez már egy éve történt. Azután, hogy meghaltál. Akkor vettem elő újra, mikor múltkor megjelentél a szobában. Azt hiszem miattam jöttél vissza, de nem vagyok benne biztos.

– Mit tettél? – a választ már tudtam. Engem akart visszahozni. De egy ilyen bűbáj csak bajjal járhatott. Talán a lidérc annak a varázslatnak a hatására jött ebbe a világba, és azért szemelte magának ki pont Nicolast.

Mielőtt válaszolt volna megláttam valamit a szemem sarkából. Odafordultam. A falon át érkezett. Egy darabig csak néztem. Sötét volt és szinte alaktalan. Azután egyre inkább kezdtek kirajzolódni a körvonalai. Mintha akkor alakult volna át. Előkerültek a kezei, a lábai, az arca. És mikor már a szemeit tisztán láttam visszanézett rám.

– Mi történik? – kérdezte zavartan Nicolas.

Nem válaszoltam, csak farkasszemet néztem a hívatlan idegennel. Mikor rájött, hogy látom ijedten megfordult és távozott ott, ahol jött.

– Várj! – kiáltottam rá.

Félre löktem a testvéremet és utána siettem.

– Hova mész? Kihez beszélsz? – Nick nem értette, hogy mit csinálok.

– Maradj itt! – utasítottam, vissza se nézve.

A fal előtt megtorpantam, de reménykedtem abban, hogy ahogy a tárgyak is kicsúsznak a kezeim közül, úgy szellemként át mehetek a falakon. Ahogy a szilárd téglák közé léptem először sötétség fogadott, majd a folyosóra értem. Az idegen már jóval előrébb járt, de még láttam. Ismét csak egy fekete felhőnek látszott és gyorsan haladt. Futásnak eredtem és a folyosó végén utol is értem.

– Állj meg! Ki vagy? Mi vagy? Mit akarsz a testvéremtől? – ömlesztettem rá a kérdéseimet utána sietve.

Az alak megállt méterekkel előttem. Szembe fordult velem és hosszasan meredt rám. A sötét köd, ami körülötte áramlott kezdett eltűnni és ismét láttam az igazi vonásait. Magas volt, a bőre szürke, az arca keskeny és magas, az álla szögletes, a két füle pedig hosszú és hegyes.

– Te látsz engem – jelentette ki, a hangjában érzések nélkül.

– Igen, látlak. És nem örülök, hogy bántod a fivérem.

Erre már nem reagált. A vékony, hosszú kezeit felemelte, a csontos ujjaival mutatott pár ismeretlen jelet, majd lassan körözni kezdett az egyik karjával. A levegő elkezdett mozogni és mintha délibábot látnék. A színek mintha megváltoztak volna.

– Mit csinálsz? – léptem egyet előre, hogy jobban lássam.

Nem válaszolt, csak folytatta. Majd mikor majdnem minden fekete és lila lett körülöttünk, belépett az örvény szerű légkörbe. Eltűnt, de elég gyorsan reagáltam ahhoz, hogy utána ugorjak. A kapu kettőnk között volt és két-két külön oldalán léptünk be. Ahogy beértem, minden eltűnt körülöttem. Teljesen sötét lett és elkezdtem zuhanni. Sokáig úgy éreztem a semmiben lebegek, de végül földet értem. Egy modern épületekkel teli utcán landoltam. Nappali világosság volt, de az égboltot szürkeség uralta. Az utakon nem volt senki, a város kihaltnak tűnt. Ugyan a házak modernek, sőt futurisztikusak voltak, mégis öregnek, lelakottnak, és helyenként romosnak hatottak. A lidércet nem láttam sehol. Bizonytalanul elindultam valamerre. Óvatosan lépkedtem és közben próbáltam mindent megnézni. Volt egy olyan érzésem, hogy tudom hol vagyok. Az utcatáblákon ismeretlen jelekkel voltak felírva a nevek. A szürke, magas fickó egy lerobbant fal mögül nézett rám. Mintha azt akarta volna, hogy megtaláljam és kövessem, de mielőtt megtehettem volna hirtelen sűrű fekete felhő vett körül. Öt különböző részre szakadt és elkezdtek lökdösni, egyre erősebben. Az egyik áthatolt rajtam, ami olyan fájdalmat okozott, mintha kiszakítottak volna a lelkemből egy darabot. Akkor és ott nem azt éreztem, hogy csak az asztrális létem vált volna áldozatul. A többi lidérc is követte a példáját, próbáltam vissza jutni a testemhez, de valahogy blokkoltak. Legnagyobb meglepetésemre egy hatodik lidérc sietett a megmentésemre. Felkapott és kirántott a többiek közül. A levegőben repültünk. A fekete árny nem változott át, csak a kezei, amivel szorosan fogott. Több méterrel a felszín felett voltunk és valahova vitt. Egy nagyon magas épület tetején szálltunk le. Annyira magasan voltunk, hogy körül vettek a felhők. Üdítő változás volt a fekete ködös szerű teremtmények után. A lidérc alakot váltott. Kész voltam menekülőre fogni, ha rám akart volna támadni, de nem tette. Egy magas, és meglepően kedves arcú lény nézett rám. A nőnek hatalmas, hosszú fülei voltak és szürke bőre, mint annak a társának, akit Eganban láttam, akit idáig követtem. Csodás hosszú, csillogó lila haja és széles mosolya volt.

– Szia! Voregna vagyok! – nyújtotta a kezét lelkesen, de én nem viszonoztam.

– Miért segítettél nekem? – kérdeztem bizalmatlanul. – Miért mentettél meg?

– Mert védtelen voltál, és egyedül. Velük ellentétben – bökött fejével arra, amerről jöttünk.

– Köszönöm – nyögtem ki erőtlenül.

– Honnan jöttél? – kérdezte kíváncsian.

Elkaptam a tekintetem. Volt egy olyan érzésem, hogy ha a szemembe néz látja a gondolataim. Nem akartam, hogy megtudja honnan jöttem. Válasz adás helyett inkább megpróbáltam eltűnni, vissza a titokzatos trópusi szigetre, ahol a testem volt. De valamiért nem ment. Megfordultam és koncentráltam, mégsem sikerült.

A nő a vállamra tette hatalmas csontos kezét.

– Mi a baj?

– Te egy lidérc vagy.

– Igen – a hangjában különös bűntudat bujkált. – Tisztában vagyok vele.

– Az istenek ellenségei vagytok – visszafordultam és vádlón néztem rá. Csak akkor tűnt fel, hogy magasabb volt az emberi testemnél. Fel kellett emelnem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Ez ritka volt otthon, Eganban.

– Te pedig egy az istenek közül – állapította meg.

– Honnan tudod?

– Érzem. Tudod a lidércek érzik az istenek közelségét. Te is az vagy, de veled valami nem stimmel.

– Ennek az egyik oka az lehet, hogy valójában nem vagyok itt. Csak a szellemem van itt. A testem messze van innen, de valamiért nem tudok visszamenni.

– Itt nem is fogsz tudni. Ősi lidérc rúnák veszik körül a várost, ami blokkolja az istenek képességeit. Sajnálom.

– Mond csak, miért vagy ilyen kedves hozzám? – összeszűkült szemekkel néztem az ő szemeibe.

A tekintetét fürkésztem, nem láttam semmi gonoszságot a szemében, amiről Will mesélt.

– Én nem értek egyet velük. Eleinte nem úgy indult a viszály, ahol most tart. A lidércek egyenlőséget akartak. Az istenek elnyomtak minket, mert féltek tőlünk, mert sokan vagyunk. Végül nem csak annyit vettünk el amire szükségünk volt, hanem sokkal többet. A városaikat elfoglaltuk és az emberek világába kényszerítettük őket. Ezer éve nem láttam egy istent sem, de akit utoljára láttam, majdnem megölt engem – az arcát enyhén oldalra fordította.

Eddig észre sem vettem és nem tudom, hogy miért, hiszen elég feltűnő volt. A bal szeme hiányzott, az arcán egy hatalmas heg éktelenkedett, a szemöldökétől egészen az álláig.

– Én... – nem tudtam mit mondjak neki. – Sajnálom. Eddig fel sem tűnt....

– Mert úgy akartam – vágott a szavamba. – El tudom rejteni előled, és azt látod, amit én akarok láttatni veled.

– Ne haragudj, de nem tudok megbízni benned – elindultam és kikerültem. Azután rádöbbentem, hogy egy tetőn vagyunk.

– Megértelek. Félsz tőlem, de nem kell. Sokat harcoltam az istenek ellen, sokat meg is öltem – ismét azt a bűntudatot hallottam a hangjába, amit nem sokkal az előtt. Lehajtotta a fejét. – A népem azt állítja, hogy a te néped megérdemli a halált, de már nem értek velük egyet. Nem volt jogunk elvenni tőletek mindent.

– Ha nem értesz egyet a népeddel, akkor mit keresel itt? Miért vagy még mindig velük? – fordultam ismét felé.

Válasz helyett a számra tette a kezét, hogy elhallgattasson. Lerántott a földre és halkan megszólalt.

– Keresnek minket.

Pár perc csendes várakozás után elengedett és elindult egy ajtó felé, ami a tetőről nyílt, le az épületbe.

– Gyere – suttogta.

Utána indultam és pár emelet lépcsőzés után megfogtam a csuklóját és megállítottam.

– Vissza kell mennem a testemhez. Tudsz segíteni?

Vorgena némán bólintott és ő is elkezdett furán hadonászni a karjával, ahogy a társa tette Eganban. Ugyan olyan lilás-fekete átjáró nyílt meg, amin ide kerültem. Belépett én pedig utána mentem. Egy elhagyott, kissé romos épületben kötöttünk ki. Másodjára már sokkal simább volt az utazás.

– Itt egy darabig nem találnak ránk.

– Hol vagyunk?

– A városon kívül, de nem messze tőle.

– Ha már ezer éve lakjátok, miért ilyen romos minden?

– Nem itt lakunk, nem a város kellett nekünk...

Nem fejezte be a mondatot. Rövid várakozás után rá kérdeztem.

– Hát mi?

– Abenzió szívében van egy ereklye, egy amulett, ami jelentősen felerősíti a varázslények erejét. Azóta sem találtuk meg, de a közelében mi is erősebbek vagyunk.

Will valószínű arról a valamiről beszélt, és azért akart visszatérni, akármilyen veszélyes is.

– Azóta sem válaszoltál a kérdésemre. Miét vagy még velük?

– Ők a népem. Hova mennék? Mikor már soknak éreztem, felszólaltam az igazságtalanság ellen. Megfosztottak a rangomtól és kizártak mindenből, de az otthonomat nem akarom elhagyni, se a népemet, se a barátaimat.

Még mindig nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne, de segített elmenekülni. Elég sok információt kaptam, hogy tudjam mit tegyek. Többet, mint Willtől. Körbe néztem a helyiségben, kerestem egy megfelelő tárgyat. Volt egy asztal, ami tele volt poros dísztárggyal. Oda sétáltam és megpróbáltam az egyiket levenni. Nem jártam sikerrel. A kezem átment rajta, épp úgy, ahogy Nicolas szobájában is. Tanácstalanul lehajtottam a fejem.

– Ettől féltem.

Vorgena mögöttem állt.

– Mi a baj?

– Mindenképp vissza kell mennem a testemhez.

– Mit tervezel? – kérdezte gyanakodva.

– Sajnálom, többet nem árulhatok el – ott helyben leültem a földre törökülésben, becsuktam a szemem. – Köszönöm, hogy megmentettél és segítettél nekem – mondtam búcsúzóul, és megpróbáltam koncentrálni. A különös szigetre gondoltam, a fára, aminek az üregében a testem volt, de nem történt semmi.

– A rúnák ereje itt is érvényesül? – kérdeztem mozdulatlanul.

– Miért? Mi a baj?

– Nem tudok visszamenni a testemhez. Miért nem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem tudom. Én nem értek az asztrális kivetítéshez. És legjobb tudomásom szerint a legerősebb istenek sem képesek rá. Ez egy nagyon erős varázslat. Elvileg itt már nem blokkolhatnának a rúnák.

– Erősebb a teleportálásnál? – Willre gondoltam, aki szigeten belül ott jelent meg, ahol akart.

– Jóval erősebb – mondta döbbenten. Talán azon lepődött meg, mennyire nem értek az istenek képességeihez.

– Kik képesek rá? – felálltam és megfordultam, hogy lássam.

– Nem ismerek olyan lényt – a hangjában félelem csengett. Ijesztő volt ekkora teremtményt félni látni.

– Most már igen – állapítottam meg, de nem árultam el neki, hogy ez számomra is egy új képesség.

A nő mosollyal próbálta leplezni az érzéseit.

Elkezdtem gondolkodni azon, hogyan oldjam meg a problémát.

– El tudsz vinni messzebbre.

– El, de nem javaslom. A portálok megnyitásával olyan energia szabadul fel, hogy az által megtalálhatnak.

– Akkor sétálok. Köszi mindent.

Kisétáltam az épületből. Kívül is olyan hatást keltett, mint belül. Pár méter után Vorgena utánam szólt.

– Rossz irányba mész!

Megpróbáltam úgy megfordulni, hogy az a kevés méltóságom, ami idáig kitartott mellettem, megmaradjon.

– Az a másik rossz irány – folytatta.

Megálltam, és fáradtan lehajtottam a fejem, majd a nő felé fordultam és ránéztem.

– Van kedved elkísérni a világ végére? – kérdeztem reménykedve.

Mintha erre várt volna. Hatalmas lábaival, lendületesen indult el.

– Örömmel.

Zord, ijesztő külsője ellenére kedvesség és lelkesedés sugárzott belőle. A városon kívüli épületek körül kopár síkság vette át az uralmat. Vorgena nagy lábaihoz képest az enyémek aprók voltak, annak ellenére, hogy emberi alakomban sétáltam mellette. Loholnom kellett, hogy tartsam vele a tempót. A házak és a semmi közti elválasztó vonal éles volt. Azok az istenek, akik ezer évvel ezelőtt itt éltek szerették a közelséget, így nagyon sűrűn telepítették be épületeiket. Ameddig a szem ellátott nem volt semmi.

– Honnan tudod, hogy merre kell menni? – kérdeztem kissé gyanakodva.

– A lényeg, hogy minél messzebbre kerüljünk a házaktól – ezzel azt vallotta be, hogy ő sem nagyon tudja.

– Nem félsz attól, hogy így még könnyebben megtalálnak?

– Egyelőre nem tudják, hogy hol keressenek. Csak a nyíló kapu energiáját érzik. Azt, ahova visz, azt nem.

Rengeteg kérdés volt a fejemben és reménykedtem benne, hogy Vorgena tud majd választ adni rájuk. Az előttünk álló hosszú út pedig lehetővé tette, hogy faggassam. Azonban, azok után, hogy addig is megannyi információt kaptam tőle, ő is felbátorodott, hogy kérdezzen.

– Tudod... nem voltam éppen a városban mikor odapottyantál. Nincs sok értelme ott lennem. Sőt, igazából általánosságban senki sem szokott ott lenni. Csak is okkal megy oda valaki. Ha nagy varázslatot tervez megtenni...

– Például a másik világba átmenni? Az emberek világába? – vágtam a szavába.

– Például. Vagy segíteni valakinek visszajönni a másik világból. Hogy kerültél onnan ide?

– Egy lidércet követtem – adtam meg a választ. – Ha nem voltál ott, hogy kerültél oda? – kérdeztem vissza.

– Körülbelül akkor, amikor megérkeztél hatalmas energia robbanást éreztem pont onnan, ahogy a többiek is. Ők a város védelme érdekében mentek oda, én kíváncsiságból. Akkor láttam, hogy megtámadtak téged.

– És te közbeléptél – fejeztem be helyette.

– Szóval, ha jól értem: az emberek világában voltál, mikor megláttad azt a bizonyos lidércet, aki ott volt és követted egy átjárón keresztül, amit ő nyitott meg? – folytatta egyre bátorodó kérdéseit.

– Félig meddig.

– Félig meddig?

– Nem tervezlek minden részletbe beavatni. Még mindig nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Inkább azt mond meg, hogy mit keresett ott az a lidérc? – a hangom egyre magabiztosabb lett.

– Nem jótól kérdezed – nézett a szemembe őszintén. – Nem tudok sokat. Nem tudom, hogy mit terveznek, mivel engem nem avatnak be. Csak annyit tudok, hogy egy hatalmas erő szólított onnan minket. Egy igézet, amit csak is egy hatalmas erőjű könyvben találhattak. Most azt a könyvet keresik és azt, aki a valakit használta.

Vorgena válasza egyértelművé tette, hogy Nicolas nagyobb trutymóba nyúlt, mint gondoltam.

– Talán nem jó irányba haladunk – jelentettem ki hosszas gondolkodás után.

– Nem kell aggódnod. – nyugtatott meg. – Minél messzebb annál jobb!

– Tudnál nyitni egy átjárót az emberek világába? Hátha onnan könnyebben visszatalálnék a testemhez.

– Nem. Ahhoz, hogy világok közti kaput nyisson egy lidérc, a város közepében kell lenni, az amuletthez a lehető legközelebb. Most kizárt, hogy visszamenjünk. Ellepték egész Abenziót, téged keresnek.

Nem tudtam megmondani, hogy mióta sétáltunk a semmiben és fáradtságot sem éreztem, mert lényegében ott sem voltam. Inkább tanácstalan voltam. Ha visszajutok a szigetre, ahol a tündér testem várt rám, akkor sem jutok semmivel sem előrébb. De legalább már tudtam, hogy nagyjából mivel állok szemben.

– Nem vagy olyan, mint a többi – kezdett bele egy teljesen más beszélgetésbe. A hangja álmodozó volt.

– Többi micsoda?

– A többi isten. – válaszolt a kérdésemre. – Régen a háború idején, akár hánnyal találkoztam, nagyképű volt, fellengőz, gőgös, arrogáns. Úgy érezték övék a világ. Te meghallgatsz és nem érzem a hangodon, hogy jobbnak éreznéd magad nálunk.

– Hát... megmentettél. Sokkal tartozom. Na meg... Nagy leckét kaptam az élettől, hogy megváltozzak. Én sem voltam mindig ilyen – azt már nem árultam el nekik, hogy pont az istenek hatására változtam meg. – Nem is vagyok teljes értékű isten – ez volt az, amit nem akartam elmondani neki, de mégis kicsúszott a számon.

– Ezt, hogy érted? – érezhetően felkeltettem az érdeklődését az elszólásommal.

– Sehogy, csak... nem igazán tartozok közéjük. És ezzel le is zárnám a témát.

A nő vett egy nagy levegőt, mondani akart valamit, de azt már nem hallottam. A következő, amit láttam az erdő volt. A hatalmas fa odvában ültem. Valószínű elég messze kerültünk a várostól ahhoz, hogy meg szűnjön a kötés, így automatikusan visszakerültem a testembe.

A tervezettnél hosszabbra nőtt utazásom, teljesen kimerített. Amint teljesen magamhoz tértem felhúztam a térdeim és a hátamra feküdtem. Mohón kapkodtam a levegőt, és ziháltam.

– Szerintem sietned kéne, ha nem akarod, hogy a barátodból madár eledel legyen – mondta egy titokzatos hang.

Felemeltem a fejem, hogy lássam ki szólt hozzám. Felismertem, és tudtam, hogy bármilyen alakban megjelenhetett.

– Már megint te? – sóhajtottam türelmetlenül.

Egy pók lépett ki a sötét fa árnyékából.

– Meg tudtad látogatni, akit akartál? – nem törődött az én kérdésemmel, inkább feltett egy másikat.

– Meg – miután válaszoltam, rádöbbentem, hogy mit mondott először a rejtélyes jó akaróm. – Várj, mit mondtál? Milyen madár eledel?

– Ja, a másik tündért elkapta egy nagyra nőtt madár. Vacsorára viszi a fiókáinak.

Ijedtemben azonnal szárnyra kaptam és be is vertem a fejem az üreg plafonjába. Pár zavaros másodperc vergődés után kijutottam és a magasba repültem. Örömmel állapítottam meg, hogy a szárnyam ismét működik. A színes növények látványa fejfájást okozott, de az erdő fölé kellett jutnom, hogy megtaláljam Willt. Hiába repültem a fák felett, mégsem láttam semmit. Sehol egy madár, sehol egy fészek és sehol nem láttam azt a megkeseredett istent. Próbáltam felmérni a sziget méretét, de ott, ahol épp voltam csak az a széle látszott, ahol partra mosott minket a víz. A homokos részen szálltam le.

– Will – hangosan üvöltöttem a férfi nevét, de választ nem kaptam. – Will!

Aprócska lábnyomok vezettek az erdőbe, amik nem az enyémek voltak. Minden jel arra utalt, hogy elindult utánam, hogy megkeressen. Nem tudhattam, hogy a titokzatos idegen igazat mondott-e, azonban nem kockáztathattam Will életét, úgyhogy gyorsan meg kellett találnom. Elkezdtem követni a lábnyomokat és nem törődve a rám leselkedő veszélyekre bevettem maga az erdőbe és torkom szakadtából kiabáltam.

– Will! Hallasz?

Lehet nem hallott, de ha hallott is valószínű nem tudott felelni. Elmentem a tóhoz. Reméltem, ha belenézek és az elveszett istenre gondolok, akkor megláthatom, hogy hol van. A víz fölé hajoltam, de hiába koncentráltam nem láttam mást csak magamat. A vízbe nyúltam, amivel felbolygattam a felszínét. A hullámok elindultak az ujjamtól a tó partja felé. A tükörképemet megtörte, de semmi más nem történt. A magasba emeltem a fejem, kinyitottam a szám és elkezdtem artikulálatlanul üvölteni.

– Ááááááá! – egészen addig nyújtottam, amíg el nem fogyott a levegőm.

Ahogy végeztem hanyatt vágtam magam.

– Mond csak mindent tudó idegen, ha segíteni akarsz nekem, miért nem mondod meg konkrétan, hogy hol van?

– Azt nem lehet – ugyan nem számítottam rá, mégis megjelent mellette.

– Miért nem? – kérdeztem dühösen.

– Mert nem tudom.

Hirtelen pattantam fel és körül néztem.

– Hol vagy? Hadd fojtsalak meg!

– Nyugodj meg! – nyújtotta el hipnotikusan a hangját.

Ugyan ott voltam, ahol első találkozásunk pillanatában, de nem láttam egy lényt sem, aminek az alakjában megjelenhetett.

– Mégis, hogy a francba nyugodhatnék meg? Nem tudom hol vagyok. Nem tudom hol van Will. Nem tudom, hogyan jussak haza és ami mindennek a teteje, az otthonomat és a testvéremet veszély fenyegeti.

Nem vesztegethettem tovább az időm rá. Egyértelmű volt, hogy csak szórakozik velem. Hátat fordítottam a tónak és elindultam az erdő legsűrűbb része felé. Mind össze pár lépést tettem. Valaki az utamat állta. Nem volt időm felfogni, hogy aki elém ugrott és hihetetlen erővel a tóba lökött, az pont az a tündér bőrbe bújt isten volt, akit kerestem. Háttal estem a vízbe. Will utánam ugrott, megragadta a csuklóm és a mélybe húzott. Vészesen süllyedtünk, kezdtem kétségbe esni, hogy egyre távolabb kerülünk a levegővel dús felszíntől. Visszatartottam a lélegzetem, amíg csak tudtam, de eljött az a pillanat, amikor már nem bírtam tovább. Kinyitottam a szám és a testem kényszerített arra, hogy mohón beszívjam a körülöttem lévő vizet. Ha tudtam volna, hogy csak egy egész másodpercet kell várnom, megtettem volna. E helyett hatalmas fájdalmak közepette annyi víz került a tüdőmbe, hogy elkezdtem fuldokolni. Nem tudtam követni az eseményeket, csak annyit vettem észre, hogy valami csoda folytán szárazföldre kerültünk. Kezdtem szédülni és egyre homályosabban látni. Amint megtapintottam a homok selymes érintését négykézlábra húztam magam és minden erőmmel azon voltam, hogy maradéktalanul kiköhögjem a folyadékot.

– Rájöttem hol vagyunk – szólalt meg Will mikor már kezdtem magamhoz térni.

– Szólhattál volna, mielőtt majdnem megöltél – hánytam a szemére.

– Nem tehettem, egy percet sem maradhattunk tovább ott.

– Miért? Hol voltunk? És most hol vagyunk? – miután sikerült valamennyire megnyugodni, a hátamra fordultam és nagy csomókban nyeltem a levegőt.

– Ugyan ott, csak ide nem jön utánunk. Remélem – adta meg az elég zavaros választ.

– Kicsoda?

– Még jó, hogy rád találtam – hagyta figyelmen kívül a kérdésem.

Will kezdte ugyan azt játszani, mint annak idején, mikor megismertük egymást. Nem mondott semmi hasznos információt, csak magyarázott összevissza. Mérgemben felálltam. Bár még fájt a tüdőm, de dühösen ráordítottam.

– Elég!- kiabáltam rá – Válaszolnál végre a kérdéseimre?!

A szemébe néztem. Legnagyobb meglepetésemre haragot láttam benne és csalódottságot.

– Miért tenném? Te sem mondtál el nekem mindent.

– Nem láttam szükségét – enyhítettem a hangerőmön. – Nem akartam, hogy feleslegesen reménykedj.

– Veszélybe sodortad mind kettőnk életét. Nem tanultad még meg, hogy ne bízz meg mindenféle jött ment idegenben? – alig lehetett hallani a férfi hangját. Ismét ugyan olyan visszafogottan viselkedett, mint régen.

Közelebb léptem hozzá. Egészen az arcába nyomtam az arcom és meghazudtolva lobbanékony természetemet én is halkan szólaltam meg. Minden érzésemet elnyomva kérdeztem meg tőle.

– Ezzel most magadra céloztál?

Nem kaptam választ. Hosszú óráknak tűnő percekig néztünk egymás szemébe. Tündérként egy magasak voltunk, nem kellett felnéznem rá. Mégis az istenség emberi arcát láttam magam előtt.

– Mennyit tudsz? – tettem fel egy újabb kérdést. Be kellett ismernem, hogy már nem titkolózhatok előtte.

– Azt hiszed válaszolok, hogy ne kelljen elárulnod nekem mindent? Miért nem mondtad el, hogy visszatértek a képességeid?

– Nem tértek vissza – a válaszom igaz volt, félig. Elvettem a tekintetem és akkor először néztem körül a tó alatti világban.

Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, hogyan kerültünk oda. Ugyan egy tó partján álltunk, de ott minden kopár volt. A fű pedig sárga a szárazságtól. A fákról lehullott az összes levél. A másik hellyel ellentétben alig voltak színek, életnek pedig semmi nyoma.

Willnek igaza volt. Túl sok mindent titkoltam el előle. Még abban a hitben élt, hogy csak egy druida vagyok, akit ő teremtett.

– Ezt, hogy érted? – kérdezte meglepetten.

– Nem változtam át, nem ugrottam térben, nem játszottam az elemekkel...

– Kivéve, mikor a fához csaptál, még a másik szigeten – emlékeztetett a férfi.

– Nem vagyok benne biztos, hogy az én voltam.

– Áruld el, mi folyik itt? – váltott könyörgésbe a hangja.

Nem tudom, miért nem akartam elmondani neki, hiszen azon a helyen ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam. Talán féltem attól, mit szól majd az igazsághoz. Nem mertem bevallani neki, hogy ki vagyok valójába, hogy mi vagyok valójában. Nem tudtam, hogyan reagálná le. Nem kockáztathattam.

– Azzal az álommal kezdődött, amiben Nicolas szerepelt – kezdtem bele. – Utána elmentem a tisztásra, reméltem, ha eléggé koncentrálok, akkor ismét láthatom. Eleinte azt hittem, hogy egy látomás. Láttam őt, a lakosztályán. De mikor hozzá szóltam, hallott és látott engem. Legközelebb már itt, ezen a szigeten sikerült kapcsolatba lépnem vele. És ha ez nem lenne elég... Amíg a testem itt volt, a szellemem nem csak arra volt képes, hogy megjelenjen a másik világban Nicolas előtt, de egy kapun is át tudtam menni, ami egyenesen Abenzióba vezetett.

Will teljesen ledermedt. Az arcán félelem jelent meg. A szemei üvegessé váltak. Lépett egyet hátra és felemelte a kezét, mintha védekezne. Amit akkor láttam rajta, fájdalmat okozott nekem. Félt tőlem.

– Az asztrális kivetítésre még a legerősebb istenek sem képesek. Azok, akik képesek voltak rá, rég halottak. Mind!

– Mitől erősebb képesség a teleportálásnál?

– Az, hogy egy azon világ különböző helyein tudunk ugrálni egyszerű trükk. De elszakítani a testet a lélektől, úgy, hogy életben maradj szinte lehetetlen, és nagyon nagy energia szükséges hozzá. Az, amit csináltál, nagyon veszélyes. Bele is halhattál volna – az utolsó mondatot aggódva és szemrehányóan mondta.

Nem engedte, hogy közelítsek. Minden egyes lépésemmel hátrált.

– Mi bajod van? Mi ütött beléd? – kérdeztem kétségbe esve.

– Te nem egy egyszerű druida vagy. Ez már nem boszorkányság.

Bűnbánóan lehajtottam a fejem. Ezzel mindent beismerve.

– Te tudtad? – kérdezte megrökönyödve. – Mikor akartad nekem elmondani?

– Nem nagyon volt a terveim között – vallottam be.

– Végig az orromnál fogva vezettél – a férfit talán életében először verték át, vagy csak akkor fájt neki igazán. Látszott rajta, hogy csalódott.

– Félre érted a helyzetet. Én sem tudtam. A börtönszigeten tudtam meg – még akkor is erősen gondolkodtam elmondjam-e honnan is származom. – Scotátol – ismertem be.

Nem bírtam a szemébe nézni, rettegtem attól, hogy mit látok benne. Will pedig félve kérdezte meg.

– Scota honnan tudta?

– Az unokája vagyok – összeszorítottam a fogaim és úgy préseltem ki a szavakat.

Addig a pillanatig nem nagyon tudtam semmi újat mondani Willnek. De akkor, azzal a kijelentésemmel teljesen lesokkoltam. Próbálta feldolgozni az új információt. De mikor már elég hosszú ideig nem szólalt meg, én törtem meg a csendet.

– Pontosan ezért nem akartam neked elmondani. Nem jelent semmit az egész.

– Már hogy ne jelentene? – fakadt ki belőle. Úgy tűnt a dühroham kerülgeti.

– Scota halott. Számomra ő csak egy vérszomjas, és irracionálisan viselkedő isten volt. Sőt annyi se, csak egy alkalmazott, aki a koronának dolgozott.

– Ez még akkor sem magyarázza meg, hogy voltál képes kétszer is asztrális kivetítésre. Egy másik világba – az utolsó három szót már kiabálva mondta.

Nem volt alkalmas a hely és az idő arra, hogy megtudja a terhelő igazságot. Nem volt megengedett abban a helyzetben, hogy egy igazán hidegvérű személy kiboruljon. Mégis megtörtént. A kopár környezet Abenzió külterületére emlékeztetett. Csak, hogy ott lepusztult épületek helyett halott fák tornyosultak körülöttünk. Bántott, hogy ennyire kiborult. Azt hittem, hogy közel állunk egymáshoz, de a jelenet, amit akkor, rendezett másról árulkodott. Az érzés, ami akkor kerülgetett, egy különös egyveleg volt. Dühös voltam, csalódott, szomorú, és aggódtam, hogy megváltozik a viszonyunk. És hát lássuk be, az után a beszélgetés után, ez elkerülhetetlen volt. Tüntetőlegesen leültem a földre. Magam alá húztam a lábaim és vártam.

– Most meg mit csinálsz?

– Nem megyek addig sehova, amíg nem válaszolsz te is a kérdéseimre – makacsoltam meg maga.

A hangomon nem érződött, mert keményen és érzelem mentesem mondtam, de valójában nagyon bizonytalan voltam. Will nem törődött velem, nem ült le mellém, és nem közölt velem semmit, csak szó nélkül elsétált. Ott maradtam egyedül. Az eltelt percek érzelmi hullámai arra kényszerítettek, hogy sírással adjam ki magamból azt a feszültséget, ami felgyülemlett. Szokásomhoz híven, mindent elrontottam. Egyedül maradtam. Nem tudtam mivel állok szemben. Nem tudtam hol vagyok. Még azt sem tudtam, hogy mi vagyok. A világom összeomlott. Az az élet, amit nem is lehetett igazi életnek nevezni. Addigra már biztosan tudtam, hogy mindennél jobban vágyom az otthonomra és a testvéremre. Ha a sorsnak nagyobb terve is volt velem és az erőmmel, nem igazán tervezte világossá tenni előttem, hogy mi a feladatom.

– Királyom – szólított meg bizonytalanul a tanácsadóm. – Lassan kezdődik a temetés. El kell indulnunk.

Marcus magas, vékony mégis izmos, afro-egani férfi. A haját szinte teljesen lenyírta. Ez a fiatal férfi volt a jobb kezem a Farkasok klubjában, mielőtt feloszlattam volna. Mivel Cessilly visszautasította kérésemet, hogy legyen ő a második ember az ország vezetésében, őt kértem meg a posztra. Marcus örömmel elfogadta. Mindig is szerettünk együtt dolgozni, mivel egy azon ügy volt fontos számunkra.

– Nem vagyok képes rá – jelentettem ki lehajtott fejjel.

– Nem hagyhatod ki a nővéred temetését. Már minden készen áll. Csak rád várnak.

– Hogy lehet az, hogy mindig is egy testvérre vágytam, és mikor megkaptam, szinte azonnal el is veszítettem?

– Sajnálom uram, az élet elég gyakran igazságtalan.

Pár perc néma csend után folytatta.

– Ha a nevelőanyád temetésén ott voltál, akkor illene a testvéredén is megjelenni.

Cinikusan elmosolyodtam.

– Margaret nevelt fel, egész életemben ismertem, mégsem fáj annyira a halála, mint Cessillyé. Miért van ez? – akkor fordultam meg. Az nap először néztem a szemébe.

– Azt mondják az ikertestvérek között különleges a kötelék. Nekem is van testvérem. Nem tudom mit tennék, ha elveszíteném. Pedig nem vagyunk ikrek.

– Ennél egy kicsit bonyolultabb... – kezdtem bele, de időben abbahagytam.

Marcus beismerte, hogy tovább fog tartani a beszélgetés, mint azt ő eltervezte. Úgyhogy belépett az ajtón, és becsukta maga mögött.

– Akárhogy is próbálod feldolgozni a történteket, a temetésre el kell jönnöd. Utána beszélgethetünk. Vagy ha velem nem akarsz, akkor egy szakemberrel.

Igaza volt. Milyen testvér lennék, ha még a temetésére sem megyek el. Erőt vettem magamon, felálltam az asztalomtól és elindultam a férfival együtt. A palotának volt saját temetője. Ott helyezték örök nyugalomra a szüleinket is, és a nagybátyánkat is. A testvérem mellettük kapott helyet. A szertartás gyönyörű volt, és végig úgy bőgtem, mint egy kislány. Sokan eljöttek, sőt rengetegen. De csak egyetlen egy embert ismertem közülük, Marcust. Miután véget ért, az emberek szétszéledtek. Csak én maradtam ott és a barátom. Ott ültem a füvön. A friss síremlék előtt, és sírtam. Csendben, csak a könnyeim folytak, mint a vízesés.

– Szeretnél egyedül maradni? – kérdezte meg a férfi, miután mellém lépett.

Alig észrevehetően bólintottam. Vártam pár percet, hogy biztosan ne legyen a közelemben senki, csak utána szólaltam meg.

– Hihetetlen, hogy itt hagytál. Azt az embert védted meg... – elcsukló hangon nyeltem a könnyeimet. – Neki kellett volna megvédenie téged, és nem fordítva. Miatta haltál meg... és miattam. Ha nem engedtem volna, hogy az orromnál fogva vezessen Margaret... Scota – javítottam ki saját magam. – Bárkit is hibáztatok, a helyzet nem változik. Te meghaltál, én pedig itt maradtam egyedül. Most mihez kezdjek? Vajon te mit tennél a helyemben? – tettem fel a költői kérdéseket. De ahogy az utolsó mondat elhagyta a számat, valami eszembe jutott. – Te mit tennél a helyemben? Biztos, hogy nem csak ücsörögnél pityeregve. Hiszen, ha igaz volt, amit mondtál, akkor szegről-végről isten vagyok, ha nem is teljesen... Ha pedig van egy kevés hatalmam, márpedig az van, ez bizonyított tény, akkor csak tehetek valamit.

Azonnal abbahagytam a sírást. Felkeltem a földről és elindultam a palota felé. Az út gyalog hosszabb volt, mint gondoltam. Odafele autóval mentünk. Marcus vezetett, de mivel ő elment, nem volt más választásom.

– Uram – biccentett a fejével az őr, aki a hatalmas bejáratnál szobrozott. – A tor már elkezdődött, a bálteremben találja az embereket – közölte velem. A tekintete arról árulkodott, hogy megleptem őt azzal, hogy egyedül és gyalogszerrel érkeztem.

A bálterem. Azóta nem léptem be abba a helyiségbe, mióta megzavartam a koronázási bált. Marcus is ott volt velem, és egy kölyök. Őt alig ismertem. Fogalmam sincs hol lehet azóta. Rossz érzéseket hozott felszínre, annak ellenére, hogy eleve elég nyomott voltam. A sok ismeretlen arcon nem látszott, hogy megviselték volna őket a történtek. Akkor és ott úgy éreztem, hogy Sziszit senki sem szerette rajtam kívül.

– Aki szerette őt, az vele halt – szólalt meg egy férfi mögülem. Mintha gondolatolvasó lett volna.

– Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül. Oda fordultam felé.

Egy tányért tartott a kezében. Rajta rákfalatokkal. A másik kezével megfogott egyet, és a szájába tette. Miután megrágta és lenyelte, ismét megszólalt.

– Ezek az ételek isteniek – a férfi talpig bordóban volt. Teljesen kitűnt a tömegből. Rajta kívül mindenki feketébe öltözött. – A hercegnő egy valakit szeretett igazán, de ő vele együtt halt. Persze önön kívül, felség – mutatott rám hosszú, csontos ujjával.

– Én... hangosan kimondtam? – kérdeztem zavarodottan.

– Másképp, hogy hallhattam volna meg uram? – a férfi kedvesen mosolygott. – Elnézést, nem akartam udvariatlan lenni.

– Semmi baj – eleinte öreg bugrisnak tartottam.

El is indultam, hogy távozzak a teremből, de egy valami nem hagyott nyugodni. Vajon az a férfi honnan tudott ennyi mindent? Úgyhogy visszafordultam hozzá.

– Ön ismerte a hercegnőt és a tanácsadóját?- kérdeztem reménykedve.

– Nos, ha úgy vesszük igen – válaszolta sejtelmesen.

– Sosem beszélt magáról.

– Mert ő nem ismert engem.

– Az hogyan lehetséges? – meg akartam tudni kicsoda ő, de Marcus elvonta a figyelmemet.

– Jobban vagy királyom?

– Nem szeretem mikor így szólítasz – mordultam rá.

Egy pillanatra vettem el a tekintetem, de mire visszanéztem az öreg már sehol sem volt.

– Tehetek érted valamit? – kérdezte óvatosan.

– Egyedül akarok maradni.

– Tartom a frontot – bólintott. Igyekezett a kedvembe járni.

Már ott sem voltam. Azonban nem a lakosztályba mentem, hanem egyenesen a könyvtárba. Elhatároztam, hogy teszek valamit, de mielőtt bármit is tudnék tenni, jobban meg kell ismernem a körülményeket. Amint megtudtam, hogy a felmenőim istenek voltak, azonnal a történelem részévé váltam. Bele kellett vetnem magam, a mitológia világába. Úgyhogy elkezdtem olvasni. Scotáról, Pwyllről, és mindenről, aminek köze lehetett hozzám, vagy Cessillyhez.

Éjt nappallá téve olvastam. Nagy részt a könyvtárban töltöttem minden időm. Pár héttel később, mikor bementem a hatalmas, és szemet gyönyörködtető teremebe, egy férfi ült annál az asztalnál, ahol én szoktam. Messziről megismertem a ruhája alapján. A bordó öltöny sziluettje kitűnt a barna, régi könyvek közül. Egy ősöreg példányt lapozgatott. Mikor közelebb léptem, láttam, hogy nem angolul írtak bele. Sőt az írásjelek is teljesen ismeretlenek voltak számomra. A férfi mégis úgy nézte, mintha éppen olvasgatná. Nem nézett rám, talán észre sem vett. Érdeklődve leültem mellé, de nem vett rólam tudomást. Köhhintettem egyet, de arra sem reagált.

– Elnézést, uram – szólítottam meg. – Kicsoda maga? – kérdeztem rá, miután már semmi reakciót nem tudtam kiváltani belőle. Mintha ott sem lettem volna.

– Nem csak te akarod viszont látni a testvéredet, királyom – a hangja vészjósló volt, és csak akkor tekintett rám, miután kimondta az utolsó szót. Olyan hangsúllyal, ahogy Marcus szokta.

– Hát? – kérdeztem teljesen értetlenül.

– Te is hiányzol neki.

– De hát… – a férfi teljesen zavarba hozott. – ő meghalt – közöltem vele elcsukló hangon.

– Hmmm – morgott halkan. – A halálnak sok válfaja van. De egyikkel sem érünk véget teljesen – az utolsó mondata teljesen felborzolta az idegeimet.

Borsódzott a hátam attól, amit mondott, és ahogy mondta. Hosszú, csontos, hegyes mutatóujjával megkocogtatta a lapot, ahol nyitva volt a könyv, és folytatta.

– Ha követed az utasításokat, akkor viszont láthatod a nővéred – azzal felállt és kisétált a könyvtárból.

Óvatosan, két ujjal megfogtam a tárgy szélét, és lassan magamhoz húztam. Egy darab angol szó nem volt benne, de ahhoz nem is kellett. A képek magukért beszéltek. Mielőtt jobban belemerülhettem volna a jelentésébe, Marcus szólalt meg mögülem.

– Már megint itt vagy? – a kérdés félig szemrehányó volt, félig aggódó.

A hangja hallatára, ijedtemben becsuktam a könyvet.

– Szeretek itt lenni. Megnyugtat.

– Emlékeztetnem kéne rá téged, hogy egy egész országot kéne vezetned?

– A miniszterelnökség intézi az országvezetést. Én nem kellek másra, csak dísznek.

– Cessilly halála előtt más volt a véleményed erről. Rengeteget dolgoztál azon, hogy a vezetés kellőképpen megváltozzon. Emlékeztetnem kell rá, hogy mennyi áldozatot is hoztál érte?

Tudtam, hogy ezzel Sziszire gondol.

– Nem – hajtottam le a fejem szomorúan.

– Gondolod, hogy a nővéred azt akarná, hogy az országgal együtt, te is összeomolj?

– Egan nem jelentett számára semmit – emeltem fel a hangom.

– De te annál többet – a férfi tekintete rengeteget elárult.

Nem válaszoltam, csak sértetten a lakosztályomba rohantam. Magammal vittem a könyvet és ott folytattam a kutatást. Miután Marcus megzavart a könyvtárban, meggondolatlanul becsuktam a titokzatos könyvet, amit az idegentől kaptam. Hiába kerestem azt az oldalt. Rengetegszer végig lapoztam, mégsem találtam meg. Amikor éppen nem voltam a szobámban, az asztalom fiókjába rejtettem, és kulcsra zártam. A kulcsot pedig a nyakamba akasztottam, egy lánc segítségével. Ahogy felvettem, hogy eltegyem, egy cetlit találtam alatta, ami addig biztosan nem volt ott. Csak annyi állt rajta, hogy “Látogass meg!” Nem voltam benne biztos, de úgy értelmeztem az üzenetet, hogy menjek ki Cessilly sírjához. Gyalog mentem, mert nem akartam, hogy bárki is megtudja hol vagyok. Még Marcusnak sem mondtam el. Egy pad várt rám, az emlékkővel szemben, ami addig nem állt ott. Óvatosan leültem rá, és pár perc várakozás után, megjelent a bordó öltönyös férfi, és leült mellém.

– Elmondanád ki vagy? – kérdeztem felháborodottan.

– A nevem Lugus – válaszolta türelmesen.

– Mit akarsz tőlem? – folytattam a faggatózást.

– Segíteni szeretnék – a hangja halk volt, megnyugtató és kedves.

A szemébe néztem, hátha meglátom valódi szándékát. De nem láttam benne mást, csak ürességet.

– Miért? – gyanakodva összehúztam a szemeim.

– Hol van a könyv?

– Biztos helyen.

– A segítségem nélkül nem tudod visszahozni a testvéredet – jelentette ki tárgyilagosan.

– Azt mondtad, a könyv segít.

– Ahogy észrevettem, a könyvet nem tudod használni nélkülem.

– És mit kérsz cserébe? – kérdeztem óvatosan.

– A szabadságomat.

A válasza után csend lett. Nem mertem rákérdezni, hogy milyen szabadságról beszél. Attól féltem belekerülök egy olyan helyzetbe, amiből Cessilly is holtan kerül ki. De az ő életéért érdemes volt kockáztatni.

– Kifejtenéd bővebben?

– Rab vagyok egy olyan helyen, ahonnan csak a te ígéreted hozhat ki.

– Ott, ahol a testvérem is volt? – kérdeztem meg tudatlanul.

A férfi elmosolyodott, ami nagyon megijesztett.

– Nem – válaszolt hosszan elnyújtott sóhajjal. – Ahol én vagyok, az a hely sokkal kegyetlenebb és jobban őrzött.

– De ha most ott vagy, akkor hogyan lehetsz itt? – tettem fel a nagy kérdést, amire azt hittem, hogy nem kapok épkézláb választ. – Most megfogtalak – húztam fel a szemöldököm.

– Én nem vagyok itt. Asztrális kivetítés. Be tudtak zárni, de a képességeimet, nem vehették el – kezdett bele a magyarázatba.

– Te is egy isten vagy?

– Olyasmi – válaszolt titokzatosan és fintorogva. – De most kicsit sem ez számít. Segítségre van szükséged, ahogy nekem is. Hát segítsünk egymásnak!

– Én... én... én... – dadogtam hezitálva.

– Ne válaszolj! – vágott a szavamba. – Még ne! Gondold át az ajánlatot. Majd megkereslek.

Eltűnt, rám pedig hosszú út várt a palotába, és a lakosztályomba. Elkezdtem idegesen járkálni a szobában. Pár lépés után tudtam, hogy kávéra lesz szükségem ahhoz, hogy megfelelően át tudjam gondolni a történteket. Az eszembe sem jutott, hogy lefeküdjek aludni. Átmentem a konyhába, és leültem oda, ahonnan annak idején elraboltam a tulajdon testvéremet. A drága nedű ott várt rám, mivel a szolgálók minden este odakészítették, hogy reggel csak meg kelljen melegítenem. A szakács szerint a legtöbb szokásom teljesen megegyezik Cessillyével, annak ellenére, hogy sosem volt alkalmunk együtt élni. Akkor kezdtem igazán magamhoz térni, mikor már lenyeltem az első kortyot. Akárhogy is gondolkodtam, teljesen tanácstalan maradtam. Addig ücsörögtem a konyhapult mellett, amíg rám nem reggeledett.

– Jól van uram? – zökkentett ki mélázásomból a szakács.

A szemébe néztem és halkan válaszoltam.

– Igen, csak nem sokat aludtam az éjjel.

– Főzhetek még egy kávét?

Alig észrevehetően bólintottam.

– A reggelijét itt kívánja elfogyasztani?

– Nem – ráztam meg a fejem. – A tanácsadóval reggelizem.

A férfi kedvesen mosolygott. Elindította a kávéfőzőt, majd mikor kész lett, elém tette a friss italt. Ő halkan csinálta a dolgát, amíg én megittam azt is. Utána felálltam, elköszöntem tőle és elhagytam a helyiséget.

Hosszan álltam a zuhany alatt, úgy próbáltam meg magamhoz térni, de még fürdés közben is csak egy valamin járt az eszem. El kell fogadnom az ajánlatot. Másképp sosem láthatom többet a nővéremet. Miután kész lettem, felöltöztem és egyenesen az étkezőbe mentem.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva a velem szemben ülő Marcus.

– Nem – feleltem kurtán.

A reggelihez hozzá sem nyúltam, csak felálltam az asztaltól és elmentem.

– Várj már! – szólt utánam a férfi. – Elmagyaráznád, hogy mi van veled?

– Nem elég az, hogy meghalt a testvérem? – nem fordultam meg, csak a vállam fölött kiabáltam, amíg távolodtam tőle.

Marcus felpattant és utánam rohant. Megragadta a karom, hogy megállítson. A tekintetemmel ölni is tudtam volna, de őt ez nem riasztotta vissza.

– Nem elég! – rivallt rám határozottan. – Értem, gyászolsz. De már hetek óta. Nem vagy átlagos ember, nem teheted meg, hogy leszarod a munkádat. Nem vagy már az a valaki, aki mellett harcoltam annak idején.

– Nem. Valóban nem vagyok az – fordultam felé. – Azóta lett egy testvérem, és el is veszítettem. Jelenleg csak azt akarom, hogy hagyjon békén mindenki.

– Hát... Ha az segítene abban, hogy összeszedd magad... – vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta. – Utazz el, pihenj, gyászold ki magad, és gyere vissza, amikor jobban leszel.

– És mégis hova menjek? – az ötlet tetszett, de nem tudtam, hogy hogyan kivitelezzem.

– A királyi családnak van egy nyaralója a nyugati parton. Ott van egy kis kikötőváros. Elég szép hely.

– Hogyhogy én nem tudok róla?

– Utoljára 18 éve voltak ott... A szüleid...

– …értem – szóltam közbe. – Ne folytasd!

– Oda vigyelek?

Amíg csomagoltam, addig nem gondoltam a történtekre, de az út az borzasztóan hosszú és kínzó volt. Az előnye az volt annak, hogy Marcus vitt, hogy nem kellett hátul ülnöm, mintha sofőrrel mennék. Ülhettem az anyósülésen, és a férfi próbálta elterelni a figyelmem.

– Nem értem miért ragaszkodtál ahhoz, hogy a macskát is hozzuk.

– Gondoskodnál róla hetekig? – kérdeztem, bár már előre tudtam, hogy mit válaszol.

– Remélem nem maradsz olyan sokáig.

Carden az ölemben ült és szorgalmasan dorombolt.

– Egyelőre azt sem tudom, hogy mit fogok ott csinálni.

– Szerintem próbálj megnyugodni. Meditálj, pihenj – tanácsolta.

Kérdőn tekintettem rá. Ő egy pillanatra rám nézett, majd visszafordította fejét az útra. Mikor rájött, hogy nem válaszolok folytatta.

– Találj rá a belső békédre, meg az ehhez hasonló dolgok – egy kicsit várt, azután folytatta. – Három nap múlva visszajövök érted. Addigra remélem összeszeded magad.

– Nem kedved velem maradni? – kérdeztem meg, de csak udvariasságból. Egyedül akartam lenni.

Fintorogva rázta meg a fejét.

A ház a sziklás part mellett helyezkedett el. Látszott rajta, hogy két évtizede nem látogatta meg senki. Miután bementünk ledöbbenve dermedtünk le az előtérben. Ott álltunk ketten az épület aulájában. Marcus kezében volt a táskám, és miután körülnézett elkezdett nevetni.

– Van egy ötletem. Takaríts ki. Három nap pont elég lesz rá. Az majd helyre hoz téged.

Minden poros és pókhálós volt. Az ablakokon nem lehetett kilátni, annyira belepte a kosz. Pár üveg be is tört. A fából készült bútorok kezdtek már elrohadni. Marcus letette a táskám és elindult kifelé. Még az ajtóban megállt és visszafordult.

– Azért vigyázz magadra, és ha begolyóznál még mielőtt jönnék, hívj nyugodtan.

Magamra hagyott. A nappaliból egy hatalmas lépcső vezetett az emeletre. Carden kiugrott a kezemből és elindult felfelé. Az ötlet jó volt, már csak azt kellett kiderítene, hogy hol találok takarítóeszközöket. Az összes szobába benéztem, kihúzogattam a függönyöket, hogy bejöjjön egy kis fény. Végül találtam egy aprócska kamrát, amiben volt pár seprű, felmosó, portörlő és egy kevés lejárt takarító szer. Számomra nem ismeretlen a takarítás. Margaret mindenre megtanított, de egy ilyen hatalmas hodály igazi kihívásnak számított. Nem tudtam eldönteni, hogy hol kezdjem. Neki vetkőztem, és megfogtam a seprűt. Eleinte elég furcsának éreztem, de pár perc után kezdtem megfeledkezni magamról. Jóérzéssel töltött el felszedni a vastag port a padlóról. Egyre nagyobb helyen kezdett kirajzolódni a járólap mintázata. Eltelt fél óra és azon kaptam magam, hogy fütyörésztem. Valóban jót tett a munkaterápia. Könnyűnek éreztem magam, és persze mire az utolsó szobához értem fáradtnak is. Beléptem az ajtón. A helyiség kicsi volt, az ágy az egyik falhoz tolva állt. Mikor felfogtam, hogy ül rajta valaki, teljesen ledermedtem. Carden hangosan dorombolt a férfi ölében. A bordó ruháját semmivel sem lehetett összetéveszteni.

– Nagyszerű – kiáltottam fel. – Kezdtem kicsit jól érezni magam, erre megjelensz.

– Beszélni akarok veled – kezdett bele komolyan.

– Még nem döntöttem – vágtam rá a választ, a fel nem tett kérdésére.

– Ülj le mellém! – utasított.

Bizonytalanul megráztam a fejem.

– Nem bántalak. A macskád tudja. Ő kedvel.

– Nem az én macskám – ráztam meg a fejem.

– Neki is hiányzik Cessilly.

– Szóval te vissza tudod hozni? – tértem a lényegre.

– Te hoznád vissza, az én közreműködésemmel.

– Hogyan? – ültem le mellé kíváncsian.

– A könyv segítségével – ismételte magát.

– De a könyvet csak a te segítségeddel tudom használni… igaz? – kérdeztem türelmetlenül.

– Igen – bólintott lassan – De előbb hozz ki a börtönömből.

– És azt miként tudnám megtenni?

– A véreddel.

– Mégis hogyan szabadíthatnálak ki a véremmel?

– Adsz a véredből vagy nem? Csak ennyi. Pár csepp vér, és a nővéred újra élni fog.

– Miért zártak be? – kérdeztem gyanakodva.

– Mert féltek tőlem. Sokkal öregebb és hatalmasabb vagyok náluk. Biztonságosabbnak tartották, hogy megszabaduljanak tőlem.

– Nem hiszek neked – makacsoltam meg magam.

– Nem hiszed el, hogy féltek tőlem?

– Azt elhiszem. De tuti nem ezért zártak be. Azonban nem érdekel. Hozd vissza a nővérem, és majd utána megkapod a vérem. Előtte nem.

– Hmmm – hümmögött halkan, bólogatva. – Rendben. Menj haza, és vedd elő a könyvet. A hetvenharmadik oldalon megtalálod, amit keresel. A hozzávalók az asztalon várnak majd rád. Sok sikert!

Teljesen kótyagos voltam, úgy próbáltam megkeresni a zsebemben a telefontomat. Közben folyamatosan a könyvre gondoltam. Mire megtaláltam a mobilom, és felnéztem már nem a nyaralóban álltam, hanem a palotában, az asztalom mögött.

– Áhhh! – üvöltöttem fel. – Hogy a francba kerültem ide? - kérdeztem meg fennhangon az üres szobától.

Hála az égnek nem jött válasz. Miután sikerült nagyjából megnyugodnom levettem a nyakamból a láncot, amin a kulcs lógott, és kinyitottam vele az asztalomban lévő fiókot. Kivettem a könyvet, és leültem az asztalhoz. Le akartam tenni a tárgyat, de nem tudtam, mert tele volt különös dologgal. Kicsit félrelökdöstem az üvegcséket, és ismeretlen növényeket. Utána nyitottam ki. Akkor döbbentem rá, hogy meg kell számolnom a lapokat, mert nincsenek megszámozva az oldalak. Csak remélni tudtam, hogy helyesen értelmeztem a képeket, amit az ősöreg könyv tartalmazott.

– Hogyan jutottál vissza? – Marcus lépett be az ajtón pár órával azután, hogy visszakerültem a szobámba.

– Öööö – néztem rá zavarodottan. Teljesen benne voltam abban, amit épp csináltam. – Taxival – hazudtam. Csak sejtettem azt, hogy valahogy én idéztem elő a jelenséget.

– Nem jutott eszedbe, hogy szólj? – szinte kiabált. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Mire odaértem sehol sem voltál. Már azt hittem elraboltak. Vagy még rosszabb... megszöktél!

– Sajnálom – suttogtam, de oda sem figyeltem rá.

– Mit csinálsz? – kérdezte, miután látta, hogy nem igazán törődök vele.

– Semmit – egy pillanatra sem nézte rá

– Te jó ég, még lököttebb lettél – emelte az égnek a szemét.

– Nem érek rá – végre ránéztem, hogy ő is megértse. – Menj ki!

– Kezd fogyni a türelmem – jelentette ki halkan, és szigorúan.

– Az nem számít. Azonban az enyém annál inkább. Én vagyok a király, azt csinálok, amit akarok!

– Tudod, sokkal jobban hasonlítasz a testvéredre, mint gondolnád.

Nem igazán voltam magamnál. Nem tudtam mit teszek, csak felemeltem valamit az asztalról és eldobtam. A tárgy az ajtót találta el, miután kiment és becsukta maga után. Napokon keresztül dolgoztam. Eláztattam, és felgyújtottam dolgokat. Néha direkt, néha véletlenül. De mire kész lettem a munkával nem történt semmi. Egy hét várakozás után Lugus ismét megjelent. Addigra már 3 napja nem keltem ki az ágyamból.

– Szomorú, hogy egy apró veszteség ennyire tönkre teheti az ország uralkodóját – kommentálta csípősen az állapotomat.

– Azt hittem már nem jössz – mondtam bele élettelenül a párnámba.

– Miért ne jöttem volna. Én betartottam a szavam, most te jössz.

Dühösen ültem fel.

– Nem tartottál be semmit – kiabáltam.

– Elvégezted a varázslatot?

– Igen.

– Akkor te rontottál el valamit. Nem én tehetek róla. Én betartottam a szavam, most te jössz! – ismételte meg. – Kell a véred.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Nincs itt Cessilly. Nem kapsz tőlem semmit.

– Te szerencsétlen, dilettáns ifjú! Azt hiszed tiéd a világ, és bármit megtehetsz következmények nélkül? Látszik, hogy az istenek utódja vagy. Arrogáns vagy, mint ők!

– Nem dőlök be neked. Át akartál verni. Hülyét csináltál belőlem. Nem fogok segíteni neked!

– Ezt meg fogod bánni. Mindig nézz a lábad elé, és persze magad mögé. A végén bajod esik – fenyegetett meg, majd eltűnt.

Nem sokkal később Marcus egy vödör vízzel lépett be és leöntött vele. Akkor még mindig az ágyamon ültem, magam elé meredve.

– Vagy összeszeded magad... – kezdett bele, mikor végre kaptam egy kis levegőt. – … vagy engem kivégeznek az uralkodó párnába fojtása miatt. Kezd elegem lenni abból, hogy aggódok a legjobb barátomért.

– Higgadj le! – álltam fel dühösen. Csurgott rólam a víz.

– Nem! Nem higgadok le! Meg fogod ölni magad. Nem tudnálak téged is eltemetni.

Akkor döbbentem rá, hogy nem csak én gyászolok.

– Te ismerted Cessillyt? – kérdeztem meg halkan.

– Gyerekkorunk óta – válaszolta lesütött tekintettel. – Szinte együtt nőttünk fel. A nővéremmel rengeteg időt töltöttünk a palotában. Mondhatni ő volt a legjobb barátja. Bár állandóan marták egymást, mégis... – egy kicsit csendben maradt, majd folytatta. –...én pedig... – elmélázva vonta meg a vállát.

– Értem – vágtam a szavába. Nem akartam hallani, amit mondani készült. Úgy is tudtam, hogy mire gondol.

– Mikor a király meghalt, bezárkózott, nem állt többet szóba velünk. Sokan utálták, akik ismerték, mert önző volt és akaratos. Én viszont tudtam, hogy miért olyan. Amikor megtudtam, hogy testvérek vagytok, meg sem lepődtem. A halála óta őt látom benned.

– Ezért aggódsz ennyire értem?

– Nem. Az azért van, mert a legjobb barátom vagy. Szinte a testvérem. Kérlek szedd össze magad!

Igaza volt. A remény, hogy viszont látom Sziszit, végleg elveszett. De ott volt ő, és az ország, akik számítottak rám.

Nicolas egy temetőben sétált, virágcsokorral a kezében. Megállt a legdíszesebb síremlék előtt és leült a földre vele szemben. A márványon az állt „Cessilly Phelan élt 1999-2020-ig. Testvéred örökké emlékezni fog rád!” Letette elé a virágot és elkezdett beszélni.

– Már több mint egy éve, hogy itt hagytál. Nagyon hiányzol. Mondhatnám, hogy minden rendben megy, de akkor hazudnék. Nehezebb ráncba szedni az országot, mint gondolnád. De a jó hír az, hogy Carden nagyra nőtt és állandóan felfordulást csinál a palotában. Mindig mindent lelök. Még mindig szereti a konzerv kaját. Én megvagyok azon kívül, hogy állandóan történik velem valami. Múlt hónapban vették le a kezemről a gipszet, mert eltört, mikor elestem. Apróságok, de nagyon kellemetlenek. Leforrázom magam kávéval, állandóan eltörik a telefonom. Három hónapja az ágyam tört el, pedig nem csináltam semmit. Csak feküdtem rajta és egyszer csak beszakadt alattam. Újat kellett venni. Tele vagyok vágással. Félek ezeknek a balszerencsés eseteknek köze lehet ahhoz, hogy fél éve megátkozott egy öregember. Tényleg nagyon öreg volt, féllábbal a sírban. Nem vettem komolyan. Csak egy vén bugrisnak tartottam, de azt hiszem több van a dolog mögött. Bárcsak itt lennél. Te tudnád, hogy mihez kezdjünk a dologgal. Azóta persze sehol nem találom, pedig gőzerővel kerestettem.

Ezután csendben maradt. Úgy tűnt befejezte, de csak a könnyeivel küzdött.

– Nagyon hiányzol – ismételte meg.

Gyönyörű kék szemét vörös karikák szegélyezték. Látszott rajta, hogy ideje nagy részét sírással tölti, annyi idő után is. A bőre sápadt volt, és az arckifejezése kínzó fáradtságra utalt. Hirtelen a semmiből megjelent valami mögötte. Ott lebegett rátelepedve. Jobb szó híján egy sötét árny. Könnyen lehet, hogy az a valami állandóan követte. Rá volt ragadva. Nem eresztette. Engem is olyan fojtogató érzés fogott el, hogy úgy éreztem azonnal megfulladok. De ehelyett felébredtem.

*

Sötét volt, de az ablakon beszűrődött a hold fénye. Will is felriadt arra, hogy hirtelen ültem fel az ágyban.

– Mi történt? – felhúzta magát mellém.

– Nicolas bajban van – jelentettem ki tényként. – Szüksége van ránk. Haza kell mennünk!

– Megőrültél? – Will reakciója teljesen meglepett. Abban a hitben voltam, hogy ebben az ötletemben támogatni fog. – Mégis, hogyan jutottál erre a döntésre, így az éjszaka közepén?

– Látomásom volt.

– Nekünk már nincsenek látomásaink! Csak egy rossz álom volt! – még mindig bosszús volt amiatt, hogy elvesztettük az erőnket.

– Biztos vagyok benne, hogy látomás – ragaszkodtam az igazamhoz indulatosan.

Türelmetlenül vett egy nagy levegőt. Szorosan magához ölelt. Próbált megnyugtatni.

– Mit álmodtál? – kérdezte lassan és csendesen.

– Nem álom volt. Ott voltam Nick mellett. Éreztem a jelenlétét, és másnak a jelenlétét is.

– Kinek?

– Valami sötétnek és gonosznak – próbáltam felidézni a látottakat. – Sűrű fekete füst, vagy köd vette körül.

A férfi tekintete elveszett. A sötétbe révedt. Nem mozdult, és nem szólalt meg. A hirtelen jött viselkedése teljesen megijesztett.

– Will – szólítottam meg, de mikor nem válaszolt löktem rajta egyet.

A lökés túl nagynak bizonyult, és leborult az ágyról. Aprócska házunk aprócska tölgyfa padlóján landolt és hatalmasat koppant a feje.

– Te jó ég Will! Jól vagy? – ugrottam utána.

– Ha igaz is, amit mondasz, akkor sem tudnánk segíteni neki! Elveszett minden erőnk. Én már nem vagyok isten, te pedig nem vagy már druida!

A sziget időszámítása szerint már több év telt el, de még mindig nem mondtam el neki, hogy valójában mi is vagyok, illetve voltam. Nem is állt szándékomban. Már úgyis mindegy volt.

– Mi az a valami? – kérdeztem gyanakodva.

– Nem tudom – láttam rajta, hogy hazudik.

– Nem hiszek neked. Szabályosan leblokkoltál, miután elmeséltem a látomásom.

Mind a ketten a földön ültünk és próbáltam kivenni, hogy mi rejtőzik a férfi óceán kék szemében.

– Sejtem – válaszolta végül, miután belátta, nincs esélye a vitában velem szemben.

– Sejted?

– De nem mondom el.

– Mi az, hogy nem mondod el? – háborodtam fel.

– Ha vissza is tudnánk menni... akkor sem segíthetünk rajta. Tündérek vagyunk. Picik és erőtlenek. Az a lény pedig borzalmas és hatalmas.

Felkeltem a padlóról, az asztalhoz sétáltam és meggyújtottam egy gyertyát, amit egy magányos kis tündér készít pár lombkoronával arrébb. A gyertyaláng fénye bevilágította az egész szobát.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy nem érdekel a véleményed? Veled, vagy nélküled, de megyek, mindenképp. A testvérem bajban van és nem kérdés, hogy segíteni fogok neki.

– Van terved? – húzta fel a bal szemöldökét kíváncsian. – Persze azon kívül, hogy megöleted magad.

Nem volt tervem. Azt sem tudtam, hogyan jussunk ki a szigetről.

– Mi volt az a valami, ami Nicolast követte? – kérdeztem rá újra, remélve, hogy választ kapok.

Will felkelt a padlóról és visszaült az ágyra. Leültem mellé és a szemébe néztem. A tekintete olyan ijedt volt, mint még soha.

– Ahogy leírtad, csak egyetlen egy lény lehet – szünetet tartott. Talán arra várt, hogy leállítsam, mert nagyon nem akarta kimondani. – Szerintem egy lidércet láttál.

– Lidércet?

– Sötét egy teremtmény. Mindent elpusztít maga körül.

– Ezt úgy mondod, mintha találkoztál már volna velük.

– Találkoztam. Minden isten találkozott velük. Ők a legnagyobb ellenségeink. És nem lehet őket megölni. Vagy legalábbis nagyon nehéz.

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak, vagy kérdezzek. Úgy nézett ki, mintha gyászolna és nem akartam érzékeny pontra tapintani. Pár végtelennek tűnő percig ültünk csendben egymás mellett. Kis gondolkodás után, mégis csak úgy döntöttem, hogy tudnom kell.

– Mi történt?

– Minden elveszett – válaszolta teljesen komoran.

Ismertem Willt már egy ideje. Szerettem volna hinni, hogy őt nem töri meg semmi. Az érzéketlensége, és önzése jó védelem volt a támadások ellen. Azonban akkor, abban a pillanatban be kellett látnom, hogy ő is legalább annyira törékeny, mint én. Nem mertem tovább faggatni.

– Nem szeretném, hogy egyedül menj – mondta végül hosszas hallgatás után.

– Ha nem találjuk ki hogyan, akkor egyikünk sem megy – hajtottam le a fejem.

Nem tudtam, hogy mi célja volt a titokzatos idegennek azzal, hogy visszahozott minket a halálból, de az biztos, hogy felfoghatatlan ereje van. És azt is, hogyha valaki tud segíteni, akkor ő biztos.

– Ha megtalálnánk azt, aki... – kezdtem bele, de bizonytalanságomban félbe hagytam a mondatot.

– Kit?

– Gondolkodtál már azon, hogy hogyan kerültünk ide? Hogyan élhettük túl a... halálunkat?

– Nem! És nem is akarok! Az ilyet jobb nem bolygatni! – a hangja szigorú volt. Ebből is érződött, hogy félt. És ha ő félt, akkor tényleg nagy bajban volt Nicolas.

– Ő vissza tudna vinni minket. Talán az erőnket is visszaadná. Ha tényleg létezik, akkor Nicolast is ő hozta vissza. Fontos neki, hogy éljen, szóval biztos segítene.

Elérkezett a hajnal. Ahogy az ablakon beszűrődő fény erősödött, úgy a gyertya fénye kezdett jelentéktelenné válni. Will olyan sokáig nem szólalt meg, hogy teljesen kivilágosodott. Egyre türelmetlenebb voltam, de a férfi tekintete azt sugallta, hogy erősen gondolkodik. Végül nem bírtam tovább.

– Mondj már valamit! – üvöltöttem rá olyan hirtelen, hogy ugrott egyet, mintha álmából riadt volna fel.

– Nem tudom ki ez a te nagy megmentőd, de én nem bíznék benne ennyire.

– A te megmentőd is – vetettem fel bizonytalanul. – De ha van más lehetőségünk, akkor szólj!

– Ez mennyire számít lehetőségnek? – kérdezte szkeptikusan.

Nem tudtuk ki/mi volt, hogy hol van, vagy hogy létezik-e egyáltalán. A nagy hatalom csak egy elmélet volt, ami nagy eséllyel bedőlni látszott.

– Van egy hely, ahol választ kaphatsz a kérdéseidre. És talán oda könnyebben el is jutunk, mint Eganba.

– Hogyan? – kérdeztem reménykedve.

– Úgy, hogy ebben a világban van.

Ahogy kimondta izgatottság fogott el. Nem voltam még a szigeten kívül, a varázslények világában.

– Akkor mire várunk? Induljunk! – álltam fel nagy lendülettel.

Will szemei kikerekedtek. Talán nem arra számított, hogy azonnal bele akarok vágni.

– Máris?

– Nem hiszem, hogy sok időnk lenne. Azt mondtad, ezek a lények veszélyesek.

– Kelleni fog a barátod segítsége – jelentette ki titokzatosan.

A férfi mintha új erőre kapott volna. Felpattant az ágyról, kézen fogott és kirángatott az épületből. Az utat repülve folytattuk, mivel több méter magasan volt a házunk. Egyenesen a teknős fejéhez mentünk, de Will hátul maradt. Nuireadhach nem volt hajlandó mással beszélni a szigeten rajtam kívül. Leültem a páncélja szélére, ahol mindig kiöntöttem a szívem az öreg teknősnek, akárhányszor valami bántotta a lelkem.

– Mi szél hozott aprócska tünemény? Ilyen korán sosem látogattál még meg.

– Szeretek sokáig aludni. De most baj van.

– Mi történt? – kérdezte türelmesen.

– A testvéremet veszély fenyegeti. Kell a segítséged. Will szerint el tudsz vinni egy helyre, amit úgy hívnak Abenzio – a város nevét Will még az előtt súgta a fülembe, hogy a teknős mellé léptem volna.

Ijesztő mikor egy ilyen gigászi lény vesz egy hatalmas levegőt és sóhajtva ereszti ki.

– Rosszat mondtam?

– Abenzioban ezer éve nem járt senki. Nem találsz ott megoldást a problémádra.

– Nem ezt kérdeztem – talán meggondolatlanul reagáltam le a teknős jóindulatú válaszát, mikor mérgesen szóltam hozzá, de szorított az idő. – El tudsz oda vinni, vagy nem? Hajlandó vagy egyáltalán segíteni nekem?

– Segíteni szeretnék! Pont ezért nem foglak elvinni!

Úgy tűnt a teknős lezárta a témát. Vártam egy darabig, hátha van folytatás, de nem kaptam más magyarázatot a titokzatos, homályos válaszon kívül.

– Jó – húztam fel az orrom – Akkor megoldom máshogy!

– Nincs más megoldás – suttogta a mögöttem ülő bokor.

Will hallgatózott, és talán már jóval előttem felfogta, hogy az életre kelt sziget nem lesz a segítségünkre. Felálltam és megkapaszkodtam a páncélt borító föld szélében, hogy felhúzzam magam. Nem tudom miért nem használtam a szárnyam. Akkor abban a pillanatban mindenről megfeledkeztem. Hogy ki vagyok, hogy hol vagyok. Mikor az ösvényre léptem elindultam az erdőbe, otthagyva a társam a sziget szélén. Mióta visszakerültünk már nem számoltam a napokat és az éveket. Nem tudtam mennyi idő telt el a halálunk óta. Mondanám, hogy azért, mert élveztem az ott töltött időt Willel az oldalamon, de ez nem volt igaz. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna a fivéremre, akit épp, hogy megismertem, mégis ott kellett hagynom egyedül. Hitegettem magam, hogy erős, meglesz nélkülem, de mikor megtudtam, hogy veszélyben van nem éreztem a szükségét annak, hogy hazudjak magamnak. Ugyan a férfi utánam sietett és szólongatott, de nem válaszoltam neki. Csak mentem, egyre mélyebbre az erdőben, mint aki meglett igézve.

– Sziszi várj! Hova mész? – mikor utolért megragadta a vállam és maga felé fordított. – Mi ütött beléd?

– Hagyj magamra!

– Nem – a válasza annyira hangos volt, hogy felverte a madarakat, akik azonnal felreppentek a körülöttünk lévő fák lombkoronájából. – Addig nem, amíg el nem mondod, hogy mire készülsz!

– Semmire – teljesen közönyösen néztem a szemébe. Hitehagyottként álltam előtte, ami szemmel láthatóan megijesztette. – Csak egyedül akarok lenni egy kicsit – lelöktem a vállamról a kezét, megfordultam és tovább indultam.

Az erdő nagy volt. A fák óriásként nyújtózkodtak az ég felé, mintha el akarnának érni valamit, ami folyamatosan menekül előlük. Apró tündér voltam egy olyan világban, ahol minden hatalmas. Az ösvény, amin végig sétáltam sztrádának hatott, hiszen olyan lények hozták létre, akik egy átlagember számára is nagyok voltak és ijesztőek. Nem figyeltem merre megyek. A szívem vezetett egy olyan helyre, ahol visszaérkezésem óta nem voltam. Sosem mertem belegondolni mivel járt az, hogy megszöktem a szigetről. A tagadás tökéletes terápia volt, de hirtelen minden fájdalom előkerült. Mikor a sziget közepére értem, a pipaccsal teli tisztáson nem volt egy lélek sem. Végig gyalogoltam az élénk vörös “tenger” alatt egészen a mező széléig, ahol elkülönítve árválkodott a réten élő legöregebb virág. Leültem előtte törökülésbe és elkezdtem beszélni hozzá.

– Tudom, hogy elhanyagoltalak, de egyszerűen nem volt erőm meglátogatni téged – legördült egy könnycsepp az arcomon, ahogy Gweneth fájdalomtól ittas, kimerült arcára gondoltam. – Legutóbb te húztál ki a csávából, de most nem tudsz segíteni. Hiába mondom azt, hogy jó itt, nagyon hiányzik Egan és Nicolas. Bárcsak itt lennél, hogy megmond mit tegyek.

Ezután már nem mondtam semmit. Csak becsuktam a szemem és koncentráltam, hátha eszembe jut egy használható terv. Újra és újra Nicolas jelent meg a lelki szemeim előtt és már-már azt hittem elaludtam, mivel a szemhéjam mögötti sötétség eltűnt és a kegani palota királyi lakosztálya jelent meg előttem. Pontosabban, mintha én jelentem volna meg ott. A helyiség közepén álló asztalnál pedig ott ült a testvérem. Háttal volt nekem. Odaléptem hozzá és a vállaira tettem mindkét kezem. Ahogy hozzáértem mintha megfeszült volna.

– Mi a baj öcskös? – kérdeztem kedvesen.

– Áhhhh! – a férfi ijedtében felállt, felém fordult és majdhogy nem az asztalra ugrott. – Te jó ég! – a tekintetében végtelen rémület ült. – De hát te meghaltál!

Zavaromban kettőt hátra léptem.

– Én... Igen tudom, de... Jobban lettem! – próbáltam poénnal oldani a hirtelen jött rémületet, de Nick szemében láttam, hogy nem használt.

Akkor tudatosult bennem, hogy minden kellő szemmagasságban van számomra. Lenéztem a kezeimre, amik emberiek voltak. A ruháim a kedvenceim voltak rajtam. Tettem még egy lépést hátra. Le akartam ülni egy székre, ami pont mögöttem volt, de mintha mellé ültem volna a földre estem. A szék továbbra is ott volt, ott, ahol én is ültem a földön. Abban a pillanatban én rémültem meg, és azonnal magamhoz is tértem. Hanyatt feküdtem a fűben. Ismét a szigeten voltam, azon a bizonyos tisztáson. Eleinte azt hittem, hogy csak álmodtam, de olyan valóságos volt.

– Nem hittem, hogy valaha itt foglak látni, de örülök, hogy jöttél – Carden mély, zengő hangja zökkentett ki teljesen abból a meghatározhatatlan világból, ahol a lelkem rekedt egy pillanatra.

Felültem, de így csak a patáját láttam magam előtt. Felreppentem egészen az arca elé. Kinyújtotta a kezét, tenyerét az ég felé tartotta, én pedig engedelmesen leültem a tündéri leszállópályára.

– Elmeséled mi nyomja a lelked? – kérdezte mosolyogva.

– Ennyire egyértelmű?

– Ismerlek már egy ideje. Látom az arcodon, ha valami aggaszt.

– A testvérem bajban van.

– Nem mintha nem hinnék neked, de mégis honnan veszed, hogy egy másik világban élő embernek a segítségedre van szüksége?

– Azt nem mondtam, hogy szüksége van... – kezdtem bele, de a faun közbeszólt.

– Mint már mondtam Cessilly, ismerlek! Valami oknál fogva úgy érzed, hogyha valakinek gondja van azt neked kellene megoldanod.

Ez a kijelentése feldühített.

– Miért ne segítenék a testvéremnek, ha szüksége van rám?

– Szüksége van rád? – kérdezte sokatmondó hangsúllyal a faun.

– Múlt éjjel vele álmodtam. Egy sötét, depresszív lény követte. Úgy nézett ki, mintha fekete, sűrű füstből állna. Mikor Willnek elmeséltem azt mondta lidércet láttam.

– Biztos vagy benne, hogy a valóságot láttad? Nem egyszer fordult már elő veled, hogy hamis látomást élsz át – Carden kételkedett bennem, és talán teljesen jogosan.

– Nem kockáztathatom meg, hogy nem csinálok semmit. Talán nem volt valós, amit láttam, de ha még is az, és nem tudja mivel áll szemben, akkor igenis szüksége van rám.

– Nem benned kételkedek, hanem abban, hogy egy lidérc átmenne oda.

– Ismered őket?

– Csak hallomásból. Szerencsére nem találkoztam egyel sem. Viszont, legjobb tudomásom szerint nem képesek világ határokon átlépni.

Nem volt okom kételkedni benne, és ha igaza volt, akkor nem kellett aggódnom. Talán hagytam is volna az egészet, ha az előtte lévő percekben nem éltem volna át azt az eszméletlenül furcsa élményt. Hihetetlenül valóságos volt, mintha valóban ott álltam volna, abban a szobában Nick háta mögött. A tenyeremben éreztem a vállát. Éreztem az illatát, de a székre mégsem tudtam leülni. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán igaza volt és tényleg szellemként jelentem meg előtte.

– Egyet viszont biztosan tudok! Rettentő veszélyesek. Anno teljesen ellepték Abenziot és elüldözték az isteneket a saját városukból.

Azonnal megütötte a fülemet a város neve, amit azon a napon már a harmadig személytől hallottam. Régóta nem öntötte el az agyamat úgy a lila köd, ahogyan abban a pillanatban. Szegény férfinak nem mondtam semmit, csak felreppentem a tenyeréből és messzire szálltam. Még nem tudtam pontosan mit fogok mondani annak a szélhámosnak, de biztos voltam benne, hogy nem teszi zsebre. Először a tündér városban keresetem, a házunkban, de látszólag azóta nem ment vissza oda. Körbe jártam az erdőt, de sehol sem találtam. Sehol sem, ahol számítottam volna rá. Aztán a teknős hátsó felénél néztem meg, a sziklák utáni homokos parton, de nem volt ott. Át repültem az ösvény fölött és a fák között, de sehol sem volt. Végül leszálltam a legszélesebb út közepére, a magasba emeltem a fejem és amilyen hangosan csak bírtam, elkezdtem üvölteni.

– Will!!! – nem érkezett válasz.

Várhattam is volna, hiszen előbb-utóbb megkerül, nem volt annyira nagy az a sziget. De olyan eszméletlenül dühös voltam, hogy azonnal le akartam tépni a fejét. Egy valaki tudott segíteni, aki folyamatosan látta, hogy mi zajlik a helyen. A teknős minden pillanatban tudta pontosan, hogy ki hol van.

Mikor oda értem, teljesen ledöbbentem, hiszen a szokásos helyemet valaki elfoglalta. Szerencsére se Will, se Nuireadhach nem vett észre, így kihallgathattam a beszélgetésüket, ami eleinte eléggé egy oldalú volt.

– Makacskodhatsz akárhogy, de én tudom, hogy beszélsz. Többször is kihallgattam, ahogy Sziszivel társalogtatok – a hangja ingerült volt és türelmetlen. Várt egy kicsit, hátha kap választ, de hiába. – Nekem így is jó. Nem fogok tovább könyörögni neked, csak hallgass végig! Sziszinek szüksége lenne a segítségedre. Erős lány, tud magára vigyázni, ráadásul én is mellette leszek. El kell vinned minket Abenzioba! – a férfi csendbe maradt a válaszra várva, de a teknős továbbra is néma maradt. – Nem értem. Miért nem válaszolsz? – láttam már Willt kimérten, ingerülten, sőt volt, hogy kiabált velem, de az akkor mutatott viselkedése teljesen új volt számomra. Szabályosan hisztizett. Felállt és dühöngve folytatta. – Én mutattalak meg neki téged, nekem köszönheted, hogy ismered. Az ég szerelmére, isten vagyok, szóba kellene állnod velem! – látszólag nagyon dühítette az állat állhatatossága.

Pár pillanatig állt ott, már ő is csendben volt. Nézte a kéklő óceánt, ami előttünk hullámzott és várta, hogy átszeljük. Majd mindkettőnk legnagyobb meglepettségére a mély túlvilági hang megszólalt.

– Voltál!

– Tessék? - kérdezett vissza meglepetten.

– Csak voltál isten! Most egy aprócska, jelentéktelen, mihaszna tündér vagy – úgy tűnt Will kijelentés kellőképp felbőszítette a hatalmas lényt. Ő pedig a férfi legérzékenyebb pontjára tapintott.

– Istenként parancsolom, hogy vigyél Abenzióba! – rátalált az eredeti hangjára. Ismét az az ember lett, akit annak idején megismertem. Rideg, kimért és kegyetlen. Felöltötte rég nem látott széles vigyorát, vett egy nagy levegőt és folytatta. – Az istened vagyok, és ezen nem változtat semmi – annyira kihúzta magát, talán még nőtt is egy centit, de lelkesedését hamar letörték. Nem azt a reakciót kapta, amit várt.

– Talán isten vagy, de nem az enyém! Most pedig távozz, ne gyere vissza és üzenem a barátnődnek, hogy innentől kezdve ő sem szívesen látott vendég!

Will igyekezete, hogy meggyőzze Nuireadhachot küldetésünk fontosságáról elhalványította haragomat. Azonban a gőgössége mindent elrontott. Ha nem lettem volna annyira dühös akkor lehet máshogy cselekszem, de sosem voltam híres a megfontolt viselkedésről.

– Nem kellene annyira fenn hordanod az orrod – mikor közelebb léptem hozzájuk, mind a ketten azt hitték, hogy Willhez beszélek. De mind ketten tévedtek. – Csak segíteni akart a maga módján. Nem muszáj kedvelned, de attól még nem beszélhetsz vele így! Igen is ő egy isten, akármi is történt velünk, akárhogy nézünk ki most, isten marad örökre.

– Nem viselkedik ahhoz méltón. Sosem volt elég a saját népéhez – nem hallottam még annyira szigorú hangon beszélni. – Benned is csalódnom kellett.

– Nem te vagy az egyetlen, aki csalódott – a szárnyaim segítségével leereszkedtem a férfi mellé és mikor már elértem a karját, csuklón ragadtam. – Nélküled is megoldjuk. Nem kell a segítséged – olyan erővel rántottam el onnan Willt, hogy fájdalmában nyekkent egyet.

Addig húztam, amíg biztos nem voltam abban, hogy a teknős feje halló távolságon kívülre került. Mikor megálltunk az erdő határ után jó pár méterre, akkor jutott eszembe, hogy hiába vonszolom el bárhova, Nuireadhach állítólag mindent lát, és mindent hall, ami a páncélja területén zajlik.

– Rendesen beolvastál neki – az önelégült vigyor ismét ki ült az arcára. – El sem hiszem, hogy megvédtél.

– Nehogy azt hidd, hogy rád nem vagyok mérges!

– Mit csináltam?

– Mit NEM csináltál!? – a lendület vitt tovább és egyre hangosabban kiabáltam. – Hogy jut eszedbe így beszélni egy ilyen fenséges és méltóság teljes lénnyel? Lehet, hogy isten vagy és megéltél pár évezredet, de ő létezik mióta világ a világ. Az őseid ősei teremtették azért, hogy a jót szolgálja te meg lekezeled, mintha a szolgád lenne.

Az istenből lett tündér nem talált szavakat, talán életében először. Nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem tudta mit mondjon.

– Hazudtál – ezt már olyan halkan mondtam, hogy talán ő sem hallotta. – Ismét.

Pár percig meg sem szólalt, talán tényleg nem hallotta, de végül válaszolt.

– Sosem hazudtam neked. Nem mindig mondtam el a teljes igazságot, de sosem hazudtam – ő is ugyan olyan halkan beszélt, ahogy én.

– Miért akarsz olyan helyre vinni, ami tele van lidércekkel?

– Mert csak ott tudsz segíteni a testvérednek!

– Nem hiszek neked. Megannyiszor kerültem már miattad veszélyes helyzetbe. Semmi okod nem volt beküldeni az erdő legsötétebb részébe, mégis megtetted. Akkor is hazudtál. Azt mondtad ott talállak téged, letagadva, hogy te.... te vagy.

– Nem mondhattam el.

– Oh tényleg? Miért nem? Valaki megtiltotta? – kérdeztem gúnyosan. – Megöltek volna valakit, ha elmondod? Kétlem- Tudod mit...!? Elegem van belőled. – ismét elkezdtem egyre hangosabban beszélni, majd finoman emelve a hangerőmet átváltottam halk beszédből madarakat felbolygató kiabálásba. – Nincs rád szükségem.

– Oh tényleg! Javíts ki, ha rosszul emlékeznék, de nem miattam haltunk meg – ő nem emelte fel a hangját, sőt, a beszélgetés témájához képest meglehetősen halk volt és nyugodt. – Én mondtam, hogy hagyjuk, de te erősködtél és oda rángattál engem is.

– Mert Nicolas bajban volt.

– Mond csak, hányszor akarod még kihúzni a pácból. Felnőtt ember, tud magára vigyázni.

– Ahányszor csak kell – üvöltöttem. Lehajtottam a fejem. Azt kívántam bár ne emlékeznék arra az érzésre, de tudtam, mindig kísérteni fog. – Azok után, amit tettem vele – fejeztem be elcsukló hangon.

Álltunk az ösvény közepén. Néztünk egymás szemébe. Valamit láttam a tekintetében, de nem tudtam kivenni mire gondol. Az a nap jutott eszembe mikor megismerkedtünk. Arra gondoltam, hogy azóta mennyit változtam, és arra, hogy Will változott-e valamit. Azóta sem sikerült kiismernem talán semennyire. Állandóan titkolózott, és erre kellett a jövőben is számítanom. Nem bízhattam meg benne.

– Igazad van – törtem meg a csendet. – Túl gyakran rángattalak veszélyes helyzetbe. Egyedül megyek.

– Mi? – kérdezte megrökönyödve.

– Neked semmi közöd Nicolashoz, ahogy ehhez az ügyhöz sincs. Nem kell jönnöd. Egyedül is képes vagyok rá.

– Dehogy vagy képes. Azt sem tudod hol van Abenzio.

– Erről nem nyitok vitát. Egyedül megyek.

Ki akartam kerülni és elsétálni mellette, de elállta az utam. Vállon löktem. Esküszöm nem toltam nagyot rajta, mégis három métert repült, és egy fa törzsének csapódott. Olyan lökés hullámot generáltam, hogy a körülöttünk lévő bokrok, mind nyugtalanul mozogni kezdtek a széltől. Will az ütközés után a földre esett. Miután sikerült levegőt vennie, a kezeire támaszkodva lassan felállt.

– Mi volt ez? – kérdezte két fájdalom ittas nyögés között.

– Nem tudom.

– Ezt tuti nem izomból csináltad.

– Én csak arrébb akartalak tolni.

– Tudod mit jelent ez? – kérdezte vigyorogva.

– Mit?

– Hogy nem veszett el az erőnk, csak bujkál.

– Én nem lennék annyira biztos benne. Lehet, hogy csak pont elkapott egy nagyobb szellökés és az vitt el a fáig.

– Az erdőben?

Nem akartam elmondani neki, hogy van esély az elméletére. Mi más lenne a magyarázata annak, hogy meg tudtam jelenni Eganban, Nicolas szobájában. Talán az álom sem álom volt. Csak akkor valamiért nem látott engem.

– Mire készülsz? – láttam a szemében az őrültséget, ami mindig megjelent mielőtt tett valami megkérdőjelezhetőt.

– Ha meg van még az erőnk, akkor csak elő kell csalogatni – jelentette ki titokzatosan.

– És azt hogyan tervezed?

– Egyszerű. Veszélyhelyzetekben az ember sok mindenre képes.

– Bármit is tervezel, inkább ne tedd!

Erre már Will nem válaszolt. Az ütéstől kissé ingatag volt, ennek ellenére felreppent a fák fölé és olyan sebességgel indult el a sziget másik végéhez, hogy alig tudtam követni. Csak akkor állt meg mikor elértük a vizet. Az óceán igazi monstrumként ostromolta a teknős hátsó felét. A páncélja szélét homok borította, a farka pedig mélyen a felszín alatt volt. Így aki nem tudta, hogy valójában mi, elhitte, hogy csak egy szimpla szigeten él. A férfi egy darabig csak lebegett 30 méter magasan, majd legyőzte a félelmét és elkezdett zuhanni. Fejjel lefelé, torpedóként csapódott a mély vízbe. Utána lódultam, de nem értem utol időben. Vettem egy nagy levegőt és én is alámerültem. A sós víz égette a szemem, de nem csukhattam be mert meg kellett találnom. Eleinte nem láttam sehol, aztán rádöbbentem, hogy sokkal mélyebbre süllyedt, mint amire számítottam. A levegőm fogyott, de elszántan úsztam lefelé. Végül sikerült elkapnom a csuklóját és ugyan, egyre gyengébb lettem, mégis sikerült felhúznom a felszínre. A gond csak az volt, hogy mire felértünk a teknős már messze járt. És a börtönt körülvevő pajzs sehol sem volt. Nem tartott minket a szigeten.

– Nagyszerű! Mond csak, mi ütött beléd? – vártam a választ, de mikor ránéztem, akkor döbbentem rá, hogy Will eszméletlen. – Nagyszerű! – ismételtem meg dühösen.

Egyedül kellett tempóznom a lábammal, hogy ne süllyedjünk el ismét. Próbáltam kiugrani a vízből, hogy fel tudjak szállni, de Will súlya lehúzott. Egyre fáradtabb voltam. A hab a tortán az volt, hogy mielőtt a vízbe vetettem magam nem csuktam össze a szárnyam, nem húztam be a védő tokba, ami ilyen esetekben gátolja a sérülést. Így teljesen elázott, használhatatlanná vált.

– Will! Ébredj! Szükség van rád! Kérlek!

Fél kézzel elengedtem, hogy a másikkal tudjam pofozgatni, de ez csak azt eredményezte, hogy elkezdtünk ismét süllyedni.

– Ó, hogy az a.…! – elkezdtem rázni. – Ébredj már fel! Térj magadhoz!

Körbe néztem, de nem volt semmi, amiben megkapaszkodhattunk volna. A lábam elfáradt és kezdtünk egyre lejjebb ereszkedni. Fel-fel emeltem a fejem, hogy időnkét levegőt is kapjak. Willt próbáltam fent tartani, hogy ne fulladjon meg. Nem tudtam eldönteni, hogy a nap ment le, vagy én is már az ájulás szélén voltam, de sötétedett. Az ezután történt dolgok kiestek. Nem emlékeztem arra, hogy hogyan kerültünk a szárazföldre. Talán partra mostak minket a hullámok, vagy valaki elvitt minket oda, de az biztos volt, hogy egy homokos parton tértem magamhoz.