Több méterre egymástól értünk partot. Az, hogy ezt túléltük kész csoda volt, hisz mielőtt az utolsó csepp erőmet is elengedtem, már csak arra voltam képes, hogy elfogadjam a véget. Rengeteg vizet köhögtem fel ébredés után. Arccal lefelé feküdtem, talán a víz mellé homok is jutott a tüdőmbe. Az első összegyűjtött erőmből a hátamra fordultam, ami nagy hiba volt, mert a szárnyaim még mindig szabadon voltak.

– Ezt jól megcsináltad – morogtam magamnak. – Tuti, hogy megint napokig nem fogok repülni.

Mikor legutóbb sztrájkolt a szárnyam, egy kisebb áramütés miatt, rettenetesen szenvedtem. Először balra, majd utána jobbra néztem. Will a hátán hevert mozdulatlanul. Pár percig csak feküdtem, és az eget figyeltem. Nem volt semmi mozgás. Nem voltak madarak, nem voltak felhők. Nem volt szokásosan szürke az égbolt, inkább kék és napsütéses. Ilyet utoljára Eganban tapasztaltam, de ott is meglehetősen ritkán.

Minden egyes porcikám fájt, amikor megkíséreltem felkelni. Mint mikor magasról zuhantam a mélybe. Végül mégis csak odavonszoltam magam az eszméletlen férfihez.

– Will – elkezdtem szólongatni. Letérdeltem a fejéhez és megráztam a vállát.

Kivert a víz attól, hogy nem mozdult. Túl gyakran éltem már át a halálát és mivel azt sem tudtam, hogy én hogyan úsztam meg, abban sem lehettem biztos, hogy ő él-e még egyáltalán. Utólag visszanézve, talán nagyobbat ütöttem, mint amire szükség lett volna. De hirtelen kétségbe esésemben, akkora pofont adtam neki, hogy attól akár egy ténylegesen halott ember is fel ébredt volna. Kinyitotta a szemét, felült, de a tüdeje tele volt vízzel, így levegőt nem tudott venni. Segítettem négykézlábra fordulnia, hogy kiköhöghesse magát.

– Hol vagyunk? – kérdezte, mikor végre meg tudott szólalni.

Akkor néztem csak igazán körül. Óceán az egyik oldalon, homok alattunk és sosem látott növények a másik oldalon.

– Az biztos, hogy nem a teknősön.

A fejét lehajtva tartotta, de a válaszomra felemelte.

– Ismerős? – kérdeztem, miután körülnézett.

– Sosem láttam még ezt a helyet – ingatta erőtlenül a fejét.

– Akkor nem Abenzioban vagyunk?

– Nem – válaszolta kurtán.

Gyönyörű színek játszottak a szemünk előtt. Élénk kék, lila, piros, narancs. Pálma szerű növények nyújtózkodtak az ég felé. A hely varázslatos volt, és csak akkor vettem észre, hogy a hőmérséklet szokatlanul magas, annak ellenére, hogy közvetlen az óceán mellett voltunk.

– Az egész olyan... – kerestem a szót, de Will előbb talált rá.

– Trópusi – fejezte be helyettem.

– Legjobb tudomásom szerint még a trópusokon sincsenek ilyen érdekes növények.

– Ne feledd, nem a saját világodban vagy. Nem ott, ahol születtél és felnőttél.

– Hogy kerültünk ide? – kérdeztem, bár tudtam, hogy Will sem tud egyértelmű választ adni rá.

– Talán a teknős mozgástere nagyobb, mint gondolnánk – találgatott.

– Az egész világot körbe járhatja – állapítottam meg, más ötlet híján..

Egy pillanatra sem vettem le a szemem a csodás jelenségről. Egyre inkább kezdett kitisztulni a fejem, és ahogy a saját gondolataim szépen lassan elcsendesedtek, úgy egy idegen hang kezdte átvenni az uralmat az elmémben. Szólongatott hívogatott, be fele az erdőbe, be a sziget közepére.

– Sziszi – Will megfogta a csuklóm és enyhén megrántott.

Akkor döbbentem rá, hogy jobban bele merültem, mint hittem. Nem tudom, hogy és mikor, de álltam és méterekkel arrébb tértem magamhoz.

– Mi ütött beléd? – kérdezte, már sokkal erőteljesebben. – Beszéltem hozzád, szólongattalak, de te nem figyeltél, csak elindultál a furcsa erdő felé.

Valószínű elég zavartan nézhettem rá, mert az arcára ki ült az ijedtség.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Persze! Csak nem gyakran látok ilyet.

– Hát, ilyet én sem – jegyezte meg tanácstalanul.

Will számára is különleges helyre kerültünk. Kíváncsi voltam, izgatott és feldúlt egyszerre. Féltem attól a hatalmas erőtől, ami szólongatott.

– Most mi legyen? – kérdezte meg halkan.

– Mi lenne? Bemegyünk – mutattam a rengeteg felé. Át sem gondoltam igazán, csak látni akartam, hogy mi van odabent.

– Oda? Be? – bökött agresszívan aprócska ujjával a különös rengeteg felé. – Én ugyan be nem megyek oda – jelentette ki határozottan.

– Hát pedig nincs más választásunk.

– Nem tudhatod milyen lények vannak a fura növényzet sűrűjében.

– Nem tudhatod milyen lények vannak itt – közelebb léptem hozzá. Nem akartam kiabálni, úgyhogy szinte némán suttogtam az arcába. – Miattad kerültünk ebbe a helyzetbe. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe, hogy beleveted magad az óceánba?

– Ha neked visszatért az erőd, akkor nekem is – az arckifejezése arról árulkodott, hogy dühös, de ő sem emelte fel a hangját. – Egy veszély helyzet előhozza az ilyesmit. Általában.

– Általában – ismételtem meg ingerülten.

Hosszú percekig tartottam vissza a levegőt a válaszommal együtt. Jól át kellett gondolnom, hogy kimondjam-e azt, ami abban a pillanatban megfordult a fejemben.

– Idióta – végül csak ennyit mondtam neki.

Az erdő felé fordultam és elindultam.

– Ennyi? – szólt utánam a hátam mögött.

Nem reagáltam csak mentem a célom felé.

– Hol van a Cessilly féle dühkitörés? Miért nem ütsz meg? Végül is csak ki juttattalak a szigetről. Ezt akartad, nem? – egyre hangosabban beszélt, szinte már kiabált, de én nem törődtem vele.

Ahogy a növények közé értem, már tompa gondolatként hatott a hangja. Odabent még csodálatosabb világ várt rám, mint amire számítottam. Nem volt egy szabad négyzetméternyi talaj sem. Mindenhova virágok, bokrok, fák nőttek. Az erdő zsongott a benne rejlő élettől. Az én méreteimhez viszonyítva egy pipacs is hatalmas volt. Ebben a világban mindennek a magassága a fejem fölött ért véget. Az állatokat nem láttam, de hallottam őket. Próbáltam mindent alaposan szemügyre venni, de nem volt elég ahhoz a szemem, hogy minden újat befogadjon, amit akkor láttam. Talán csak percek teltek el, talán órák óta sétáltam, nem tudtam eldönteni. A kirándulásomat egy tó partja szakította meg. Nem volt nagy. Láttam a másik oldalát is. Nem jutott eszembe, hogy megkerüljem, csak leültem. A lábam finoman belelógott a vízbe én pedig fölé hajoltam. Nem a tükörképem nézett vissza rám, hanem egy medve komor, búslakodó arca. A látvány nem ijesztett meg, csak ledöbbentett. Próbáltam megfejteni, hogy mire gondol az állat, de nem jutott más eszembe, csak a saját nyomorúságos helyzetem.

– A tóban a gondolataidon kívül mást nem látsz – az idegen hang, ami megszólalt érdes volt és mély. A helye pedig teljesen meghatározhatatlan. – A medve ereje jellemez téged.

Körbe néztem. Felpattantam, hogy a tengelyem körül is meg tudjak fordulni, de nem láttam senkit.

– Ki vagy? Hol vagy? – választ nem kaptam. Csak elkezdtem szédülni

Hogy ne essek össze, leültem a földre, de nem lett jobb. A térdemre álltam, a vízbe nyúltam, és meglocsoltam az arcom. Elfogott az idegesség. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Igaza volt Willnek. Nem lehetett tudni, hogy milyen lények élnek azon a különös helyen. Nem ismertem a szándékukat, nem tudtam, hogy mennyire veszélyesek. Együtt kellett volna maradnunk.

– Ne ijedj meg tőlem – a hang, amit hallottam ismét megszólalt, de sokkal közelebbről, tisztábban és meglehetősen barátságosabban. – Sajnálom, hogy megrémítettelek. De régóta nem találkoztam senkivel.

Nem mertem felnézni, csak a víz felszínére meredtem, ahol már nem a medvét láttam, hanem a saját tükörképemet.

– Nem vagy veszélyes? – kérdezte meg kicsit szégyellős hangsúllyal.

– Nem – morogtam mogorván az orrom alá. – Jelenleg egy legyet sem tudnék lecsapni.

– Nem tudom mi az a “legyet”. – jelentette ki olyan ártatlansággal, hogy megmosolyogtatott.

Óvatosan felemeltem a fejem, hátha meglátom a rejtélyes idegent. A magasba néztem, mert hozzászoktam, hogy mindennél és mindenkinél kisebb vagyok. Hozzászoktam a gigászi lényekhez, akik a teknős szigetén éltek. De magam felett nem láttam semmit.

– Hol vagy?

– Idelent – egy rózsaszín pálmalevél alól jött a válasz.

A bal kezemre támaszkodtam, a jobbal pedig óvatosan félrehúztam a növényt. Amint megláttam, ijedtemben hátraugrottam.

– Áhhh- kiáltottam fel.

– Te sem vagy ám szebb nálam – jegyezte meg sértetten.

Az illető, aki vélhetően hozzám beszélt egy százlábú szerű lény volt. Emberként irtóztam minden apró, soklábú rovartól. Nem javított a hozzáállásomon az sem, hogy abban a helyzetben közel egyméretűek voltunk. De a kijelentésén el szégyelltem magam.

– Sajnálom.

Az a valami, aminek akkor még nem tudtam a nevét, spirálként volt össze tekeredve saját maga körül. Felálltam a bizonytalan lábaimra, hogy ha menekülni kell, akkor megtehessem. Elkezdte kitekerni saját magát, és elindult felém. Óvatosan hátráltam.

– Mit akarsz? – kérdeztem gyanakodva.

– Csak megnézlek magamnak – elkezdett apró iszonytató lábaival körbejárni engem. – Sosem láttam még hozzád fogható teremtést – mondta szórakozottan.

Borsódzott a hátam a hangtól, amit a járása okozott. Apró koppanások, minden egyes alkalommal, mikor egy láb a kemény talajhoz ért.

– Te félsz – jelentette ki, mikor végül a tekintete a szememhez ért.

– Tartok tőled – helyesbítettem.

– Nem foglak bántani, csak azt szeretném tudni, hogy hogyan kerültél ide, és mit akarsz?

– Miért mondanék el magamról bármit is, ha én sem tudok rólad semmit? - a kérdésre kérdéssel válaszoltam, és lélegzet visszafojtva vártam a reakcióját.

A százlábú felemelte a fejét, azután egyre magasabbra ágaskodott, egészen a fejem magasságáig.

– Ez az én otthonom. Te vagy a betolakodó.

Ezzel a ténnyel nem tudtam vitába szállni. Leültem a földre, és törökülésbe húztam a lábaim. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy csapdába kerültem.

– Nem szándékosan jöttem ide. Az óceánba estem. Elvesztettem az eszméletem és a víz, ennek a helynek a partjára sodort.

– Hogy estél az óceánba? – folytatta a faggatózást.

– Egy másik helyre akartam menni, de túl hosszú útnak bizonyult ezekkel az apró szárnyakkal. Elfáradtam és lezuhantam – hazudtam. Nem akartam elmondani, hogy nem egyedül érkeztem.

– Talán jó helyen vagy.

Nevetségesnek tartottam a kijelentését. Honnan tudhatta volna, hogy hol akartam lenni, hiszen még én sem tudtam.

A százlábú visszaereszkedett a földre, majd szó nélkül elment. Azonban a hang folytatta a mondandóját.

– Lehet, hogy okkal kötöttél ki ezen a szigeten – egy apró, lila tollazatú madár szállt le előttem.

Teljesen ledöbbentem. A csőre nem mozgott, de lemertem volna fogadni, hogy a hang, amit addig a százlábúból véltem hallani, belőle jött.

– Nézz bele ismét a vízbe! – szólított fel, és arrébb reppent, hogy utat engedjen nekem.

Én szót fogadtam. Felálltam, odasétáltam, ahol azelőtt a medvével találkoztam.

– Mit látsz? – kérdezte már sokkal kedvesebben, mint a százlábú.

– Semmit – feleltem türelmetlenül.

– Mielőtt idejöttél, valakit meg akartál látogatni, ha jól sejtem.

Ahogy ezt kimondta, Nicolas arca jelent meg a víz tükrében, a sajátom helyett.

– Hogy csináltad ezt? Ki vagy te? – nem néztem a madárra, csak megbabonázva bámultam a testvérem arcát. Kábultan nyúltam felé, de ahogy a kezem a vízbe hatolt, az apró fodrozódások elkergették a képet.

– Van egy öreg fa, nem messze innen, ha megtalálod, annak az üres, lakatlan odvában zavartalanul és biztonsággal megkeresheted és megtudhatod, hogy jól van-e. – azzal a gyönyörű kismadár elrepült.

A titokzatos idegen nem jött vissza más állat képében. Magamra hagyott az utolsó mondatával a fülemben. Ijesztő volt az, hogy tudott Nicolasról, vagy arról, hogy mit terveztem. Ijesztő volt az, hogy nem tudtam, mi történt akkor, és ott valójában. Hogyan tudott megjelenni két különböző testben? Ijesztő volt a gondolat, ha tudott a fivéremről, akkor tudnia kellett arról, hogy hazudtam neki, hogy nem egyedül érkeztem és arról, hogy pontosan ki vagyok.

Nem sokkal azután, hogy az idegen elment, kezdtem felocsúdni a pillanatnyi sokkból. Igaza volt, nem bolyonghattam céltalanul egy ismeretlen helyen. A teknős szigetén az volt a tervem, hogy ismét felkeresem Nicket, de Will idióta húzása mindent felborított. Reméltem, hogy a tanács, amit kaptam jószándékú volt. Továbbra is el akartam jutni Abenzioba. Továbbra is meg akartam menteni a testvéremet valamitől, amit még én sem ismertem. Úgyhogy folytatnom kellett az utam, bármi is akadályozta. Felálltam, hátat fordítottam a titokzatos tónak, és megpróbáltam ösvényt keresni a sűrű növényzet között. Nem volt könnyű dolgom, saját utat kellett törni magam előtt. Úgy tűnt itt nem járta ki senki sem a növényzetet. Volt egy olyan halvány érzésem, hogy a sziget közepén kellett keresnem azt a bizonyos fát. Minél beljebb kerültem, annál zsúfoltabb és sötétebb volt a hely. Minden színes volt. Zöld, kék, lila, narancssárga. Mikor megérkeztem, tudtam, hogy jó helyen vagyok. A hatalmas, kérges, ősöregnek látszó fa törzse fekete volt. Olyannyira kitűnt a környezetéből, hogy azt is elhittem volna, ha azt mondják, akkor helyezték oda. Mikor közelebb értem a lombkoronája is elém tárulkozott. A levelei is feketék voltak, mégsem tűnt halottnak a növény. Ellenkezőleg. Sugárzott belőle az élet és hívott magához. Akkor jöttem rá, hogy ő hívott engem. A fa, akkor is mikor a parton voltam Willel. Valahogy megbabonázott és az volt a célja, hogy megtaláljam. Mikor megkerültem megláttam a hatalmas lyukat a törzsében, de túl magasan volt. A szárnyaim még nem működtek, ezért fel kellett másznom. Ahogy közelebb léptem hozzá, óvatosan megérintettem a kérgét. Kemény volt és érdes, könnyen meg lehetett benne kapaszkodni. A kezeimmel felhúztam magam, a lábaimmal pedig toltam. Mire felmásztam elfáradtam, és ahogy felértem a hátamra borultam, és pihentem egy kicsit. Miután jobban lettem, felültem. Magam alá húztam a lábaim, becsuktam a szemem és erősen koncentráltam. Az odú tágas volt és sötét, mégis biztonságérzetet adott. Ahogy sikerült egyre inkább elmélyülnöm a gondolataimban és kitisztítani a fejem, úgy éreztem, hogy a lelkem elindult a testem nélkül. Láttam a szigetet, amin voltunk. Mintha felette repültem volna el. Láttam a növényeket, láttam a partot és láttam Willt, ahogy tanácstalanul és búslakodva ült a homokban. Le akartam mellé szállni, de nem tudtam. Elkezdett gyorsulni minden és hirtelen az egani palotában találtam magam. A király szobájában álltam egyedül. Ott volt az ágy, az asztal, ami mellett Nicolas ült, a múltkori látogatásomnál. Miután körbe néztem, magamat vizsgáltam meg. Ismét emberként jelentem meg. A kedvenc dzsekim volt rajtam, a hosszú vörös hajam a vállamra hullott, és egészen a derekamig ért. Valaki közeledett kintről az ajtó felé. Mikor kinyílt és megláttam kilépett be, akaratlanul mosoly került az arcomra.

– Nicolas – kiáltottam fel.

A férfi, mikor meglátott ledermedt. Becsukta maga mögött az ajtót, de nem jött közelebb.

– Már megint itt vagy – jelentette ki kissé ijedten.

– Nem örülsz nekem?

– Nem tudom örülhetek-e.

– Miért ne örülnél? – tártam szét a karjaim.

– Meghaltál. Eltemettelek, megsirattalak. Nem lehetek biztos abban, hogy te vagy.

– Hogyan bizonyíthatnám?

– Nem hiszem, hogy menne – rázta meg a fejét.

– Én vagyok az. Miután meghaltunk, Willel visszakerültünk a szigetre, ahol ezerötszáz évig voltam fogságba.

– Akkor élsz? – kérdezte bizonytalanul.

– Legjobb tudomásom szerint.

Láthatóan kezdett bátorodni, ugyanis közelebb lépett.

– Hogy kerültél ide?

– Ezt pontosan magam sem tudom. Csak annyit tudok, hogy ha eléggé koncentrálok meg tudok jelenni előtted, de a testem ott marad – oda mentem hozzá, a keze után nyúltam, megfogtam és magamhoz húztam. – Téged megtudlak érinteni – megöleltem és szorítottam, ahogy bírtam. Majd elengedtem és Nick asztalához léptem. – De mást nem – fel akartam venni valamit, de nem ment. Semmit sem tudtam megfogni.

Ő is oda jött és viszonozta az ölelést.

– Tényleg te vagy – könny szökött a szemébe, és a hangja elcsuklott.

– Veszélyben vagy – váltottam hirtelen témát.

– Ezt, hogy érted? – elengedett és a szemembe nézett.

– Egy sötét és veszélyes lény követ, és ha Willnek igaza van, a halálodat akarja.

– Ő honnan tudja?

– Nem rég volt egy álmom. Te szerepeltél benne, és az a lény ott állt mögötted. Szerintem egy látomás volt. Valósnak tűnt.

Lesütötte a szemét majd lopva az asztalra nézett. Elkaptam a tekintetét. Egy könyv feküdt az asztal közepén. Csukva, írás nélkül, fekete borítással.

– Az mi? – kérdeztem gyanakodva.

– Semmi – vágta rá túl hirtelen.

– Mi az a könyv, Nick? – emeltem fel a hangom.

– Lényegtelen. Csak egy tanulmányhoz kellett – hebegte bizonytalanul.

– Miféle tanulmányt végez Egan királya? – kérdeztem hitetlenkedve.

Meg kerültem az asztalt, hogy közelebb kerüljek a könyvhöz, de hiába. Nem foghattam meg. Próbáltam megérinteni, de nem ment, így nem tudtam kinyitni.

– Válaszolj Nicolas! – utasítottam türelmetlenül. – Mi van a könyvben?

A fiú vett egy mély levegőt, és próbált a lehető legóvatosabban fogalmazni.

– Miután elmondtad a származásunk, utána akartam olvasni, meg akartam tudni, hogy pontosan ki is vagyok valójában. Ki akartam próbálni, hogy mire vagyok képes. Ehhez kellett pár könyv.

– És ez a könyv pontosan mihez kellett? – folytattam a faggatózást.

– Egy varázslathoz – titkolózott.

– Miféle varázslathoz? – szigorúan felhúztam a bal szemöldököm, hogy nyomatékosítsam a kérésemet.

– Meg kell értened – kezdett bele a magyarázkodásba. – Nagyon fájt a halálod, nagyon hiányoztál – Nicolas kifakadt és kiabálva folytatta. – Megpróbáltam de nem történt semmi. De ez már egy éve történt. Azután, hogy meghaltál. Akkor vettem elő újra, mikor múltkor megjelentél a szobában. Azt hiszem miattam jöttél vissza, de nem vagyok benne biztos.

– Mit tettél? – a választ már tudtam. Engem akart visszahozni. De egy ilyen bűbáj csak bajjal járhatott. Talán a lidérc annak a varázslatnak a hatására jött ebbe a világba, és azért szemelte magának ki pont Nicolast.

Mielőtt válaszolt volna megláttam valamit a szemem sarkából. Odafordultam. A falon át érkezett. Egy darabig csak néztem. Sötét volt és szinte alaktalan. Azután egyre inkább kezdtek kirajzolódni a körvonalai. Mintha akkor alakult volna át. Előkerültek a kezei, a lábai, az arca. És mikor már a szemeit tisztán láttam visszanézett rám.

– Mi történik? – kérdezte zavartan Nicolas.

Nem válaszoltam, csak farkasszemet néztem a hívatlan idegennel. Mikor rájött, hogy látom ijedten megfordult és távozott ott, ahol jött.

– Várj! – kiáltottam rá.

Félre löktem a testvéremet és utána siettem.

– Hova mész? Kihez beszélsz? – Nick nem értette, hogy mit csinálok.

– Maradj itt! – utasítottam, vissza se nézve.

A fal előtt megtorpantam, de reménykedtem abban, hogy ahogy a tárgyak is kicsúsznak a kezeim közül, úgy szellemként át mehetek a falakon. Ahogy a szilárd téglák közé léptem először sötétség fogadott, majd a folyosóra értem. Az idegen már jóval előrébb járt, de még láttam. Ismét csak egy fekete felhőnek látszott és gyorsan haladt. Futásnak eredtem és a folyosó végén utol is értem.

– Állj meg! Ki vagy? Mi vagy? Mit akarsz a testvéremtől? – ömlesztettem rá a kérdéseimet utána sietve.

Az alak megállt méterekkel előttem. Szembe fordult velem és hosszasan meredt rám. A sötét köd, ami körülötte áramlott kezdett eltűnni és ismét láttam az igazi vonásait. Magas volt, a bőre szürke, az arca keskeny és magas, az álla szögletes, a két füle pedig hosszú és hegyes.

– Te látsz engem – jelentette ki, a hangjában érzések nélkül.

– Igen, látlak. És nem örülök, hogy bántod a fivérem.

Erre már nem reagált. A vékony, hosszú kezeit felemelte, a csontos ujjaival mutatott pár ismeretlen jelet, majd lassan körözni kezdett az egyik karjával. A levegő elkezdett mozogni és mintha délibábot látnék. A színek mintha megváltoztak volna.

– Mit csinálsz? – léptem egyet előre, hogy jobban lássam.

Nem válaszolt, csak folytatta. Majd mikor majdnem minden fekete és lila lett körülöttünk, belépett az örvény szerű légkörbe. Eltűnt, de elég gyorsan reagáltam ahhoz, hogy utána ugorjak. A kapu kettőnk között volt és két-két külön oldalán léptünk be. Ahogy beértem, minden eltűnt körülöttem. Teljesen sötét lett és elkezdtem zuhanni. Sokáig úgy éreztem a semmiben lebegek, de végül földet értem. Egy modern épületekkel teli utcán landoltam. Nappali világosság volt, de az égboltot szürkeség uralta. Az utakon nem volt senki, a város kihaltnak tűnt. Ugyan a házak modernek, sőt futurisztikusak voltak, mégis öregnek, lelakottnak, és helyenként romosnak hatottak. A lidércet nem láttam sehol. Bizonytalanul elindultam valamerre. Óvatosan lépkedtem és közben próbáltam mindent megnézni. Volt egy olyan érzésem, hogy tudom hol vagyok. Az utcatáblákon ismeretlen jelekkel voltak felírva a nevek. A szürke, magas fickó egy lerobbant fal mögül nézett rám. Mintha azt akarta volna, hogy megtaláljam és kövessem, de mielőtt megtehettem volna hirtelen sűrű fekete felhő vett körül. Öt különböző részre szakadt és elkezdtek lökdösni, egyre erősebben. Az egyik áthatolt rajtam, ami olyan fájdalmat okozott, mintha kiszakítottak volna a lelkemből egy darabot. Akkor és ott nem azt éreztem, hogy csak az asztrális létem vált volna áldozatul. A többi lidérc is követte a példáját, próbáltam vissza jutni a testemhez, de valahogy blokkoltak. Legnagyobb meglepetésemre egy hatodik lidérc sietett a megmentésemre. Felkapott és kirántott a többiek közül. A levegőben repültünk. A fekete árny nem változott át, csak a kezei, amivel szorosan fogott. Több méterrel a felszín felett voltunk és valahova vitt. Egy nagyon magas épület tetején szálltunk le. Annyira magasan voltunk, hogy körül vettek a felhők. Üdítő változás volt a fekete ködös szerű teremtmények után. A lidérc alakot váltott. Kész voltam menekülőre fogni, ha rám akart volna támadni, de nem tette. Egy magas, és meglepően kedves arcú lény nézett rám. A nőnek hatalmas, hosszú fülei voltak és szürke bőre, mint annak a társának, akit Eganban láttam, akit idáig követtem. Csodás hosszú, csillogó lila haja és széles mosolya volt.

– Szia! Voregna vagyok! – nyújtotta a kezét lelkesen, de én nem viszonoztam.

– Miért segítettél nekem? – kérdeztem bizalmatlanul. – Miért mentettél meg?

– Mert védtelen voltál, és egyedül. Velük ellentétben – bökött fejével arra, amerről jöttünk.

– Köszönöm – nyögtem ki erőtlenül.

– Honnan jöttél? – kérdezte kíváncsian.

Elkaptam a tekintetem. Volt egy olyan érzésem, hogy ha a szemembe néz látja a gondolataim. Nem akartam, hogy megtudja honnan jöttem. Válasz adás helyett inkább megpróbáltam eltűnni, vissza a titokzatos trópusi szigetre, ahol a testem volt. De valamiért nem ment. Megfordultam és koncentráltam, mégsem sikerült.

A nő a vállamra tette hatalmas csontos kezét.

– Mi a baj?

– Te egy lidérc vagy.

– Igen – a hangjában különös bűntudat bujkált. – Tisztában vagyok vele.

– Az istenek ellenségei vagytok – visszafordultam és vádlón néztem rá. Csak akkor tűnt fel, hogy magasabb volt az emberi testemnél. Fel kellett emelnem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Ez ritka volt otthon, Eganban.

– Te pedig egy az istenek közül – állapította meg.

– Honnan tudod?

– Érzem. Tudod a lidércek érzik az istenek közelségét. Te is az vagy, de veled valami nem stimmel.

– Ennek az egyik oka az lehet, hogy valójában nem vagyok itt. Csak a szellemem van itt. A testem messze van innen, de valamiért nem tudok visszamenni.

– Itt nem is fogsz tudni. Ősi lidérc rúnák veszik körül a várost, ami blokkolja az istenek képességeit. Sajnálom.

– Mond csak, miért vagy ilyen kedves hozzám? – összeszűkült szemekkel néztem az ő szemeibe.

A tekintetét fürkésztem, nem láttam semmi gonoszságot a szemében, amiről Will mesélt.

– Én nem értek egyet velük. Eleinte nem úgy indult a viszály, ahol most tart. A lidércek egyenlőséget akartak. Az istenek elnyomtak minket, mert féltek tőlünk, mert sokan vagyunk. Végül nem csak annyit vettünk el amire szükségünk volt, hanem sokkal többet. A városaikat elfoglaltuk és az emberek világába kényszerítettük őket. Ezer éve nem láttam egy istent sem, de akit utoljára láttam, majdnem megölt engem – az arcát enyhén oldalra fordította.

Eddig észre sem vettem és nem tudom, hogy miért, hiszen elég feltűnő volt. A bal szeme hiányzott, az arcán egy hatalmas heg éktelenkedett, a szemöldökétől egészen az álláig.

– Én... – nem tudtam mit mondjak neki. – Sajnálom. Eddig fel sem tűnt....

– Mert úgy akartam – vágott a szavamba. – El tudom rejteni előled, és azt látod, amit én akarok láttatni veled.

– Ne haragudj, de nem tudok megbízni benned – elindultam és kikerültem. Azután rádöbbentem, hogy egy tetőn vagyunk.

– Megértelek. Félsz tőlem, de nem kell. Sokat harcoltam az istenek ellen, sokat meg is öltem – ismét azt a bűntudatot hallottam a hangjába, amit nem sokkal az előtt. Lehajtotta a fejét. – A népem azt állítja, hogy a te néped megérdemli a halált, de már nem értek velük egyet. Nem volt jogunk elvenni tőletek mindent.

– Ha nem értesz egyet a népeddel, akkor mit keresel itt? Miért vagy még mindig velük? – fordultam ismét felé.

Válasz helyett a számra tette a kezét, hogy elhallgattasson. Lerántott a földre és halkan megszólalt.

– Keresnek minket.

Pár perc csendes várakozás után elengedett és elindult egy ajtó felé, ami a tetőről nyílt, le az épületbe.

– Gyere – suttogta.

Utána indultam és pár emelet lépcsőzés után megfogtam a csuklóját és megállítottam.

– Vissza kell mennem a testemhez. Tudsz segíteni?

Vorgena némán bólintott és ő is elkezdett furán hadonászni a karjával, ahogy a társa tette Eganban. Ugyan olyan lilás-fekete átjáró nyílt meg, amin ide kerültem. Belépett én pedig utána mentem. Egy elhagyott, kissé romos épületben kötöttünk ki. Másodjára már sokkal simább volt az utazás.

– Itt egy darabig nem találnak ránk.

– Hol vagyunk?

– A városon kívül, de nem messze tőle.

– Ha már ezer éve lakjátok, miért ilyen romos minden?

– Nem itt lakunk, nem a város kellett nekünk...

Nem fejezte be a mondatot. Rövid várakozás után rá kérdeztem.

– Hát mi?

– Abenzió szívében van egy ereklye, egy amulett, ami jelentősen felerősíti a varázslények erejét. Azóta sem találtuk meg, de a közelében mi is erősebbek vagyunk.

Will valószínű arról a valamiről beszélt, és azért akart visszatérni, akármilyen veszélyes is.

– Azóta sem válaszoltál a kérdésemre. Miét vagy még velük?

– Ők a népem. Hova mennék? Mikor már soknak éreztem, felszólaltam az igazságtalanság ellen. Megfosztottak a rangomtól és kizártak mindenből, de az otthonomat nem akarom elhagyni, se a népemet, se a barátaimat.

Még mindig nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne, de segített elmenekülni. Elég sok információt kaptam, hogy tudjam mit tegyek. Többet, mint Willtől. Körbe néztem a helyiségben, kerestem egy megfelelő tárgyat. Volt egy asztal, ami tele volt poros dísztárggyal. Oda sétáltam és megpróbáltam az egyiket levenni. Nem jártam sikerrel. A kezem átment rajta, épp úgy, ahogy Nicolas szobájában is. Tanácstalanul lehajtottam a fejem.

– Ettől féltem.

Vorgena mögöttem állt.

– Mi a baj?

– Mindenképp vissza kell mennem a testemhez.

– Mit tervezel? – kérdezte gyanakodva.

– Sajnálom, többet nem árulhatok el – ott helyben leültem a földre törökülésben, becsuktam a szemem. – Köszönöm, hogy megmentettél és segítettél nekem – mondtam búcsúzóul, és megpróbáltam koncentrálni. A különös szigetre gondoltam, a fára, aminek az üregében a testem volt, de nem történt semmi.

– A rúnák ereje itt is érvényesül? – kérdeztem mozdulatlanul.

– Miért? Mi a baj?

– Nem tudok visszamenni a testemhez. Miért nem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem tudom. Én nem értek az asztrális kivetítéshez. És legjobb tudomásom szerint a legerősebb istenek sem képesek rá. Ez egy nagyon erős varázslat. Elvileg itt már nem blokkolhatnának a rúnák.

– Erősebb a teleportálásnál? – Willre gondoltam, aki szigeten belül ott jelent meg, ahol akart.

– Jóval erősebb – mondta döbbenten. Talán azon lepődött meg, mennyire nem értek az istenek képességeihez.

– Kik képesek rá? – felálltam és megfordultam, hogy lássam.

– Nem ismerek olyan lényt – a hangjában félelem csengett. Ijesztő volt ekkora teremtményt félni látni.

– Most már igen – állapítottam meg, de nem árultam el neki, hogy ez számomra is egy új képesség.

A nő mosollyal próbálta leplezni az érzéseit.

Elkezdtem gondolkodni azon, hogyan oldjam meg a problémát.

– El tudsz vinni messzebbre.

– El, de nem javaslom. A portálok megnyitásával olyan energia szabadul fel, hogy az által megtalálhatnak.

– Akkor sétálok. Köszi mindent.

Kisétáltam az épületből. Kívül is olyan hatást keltett, mint belül. Pár méter után Vorgena utánam szólt.

– Rossz irányba mész!

Megpróbáltam úgy megfordulni, hogy az a kevés méltóságom, ami idáig kitartott mellettem, megmaradjon.

– Az a másik rossz irány – folytatta.

Megálltam, és fáradtan lehajtottam a fejem, majd a nő felé fordultam és ránéztem.

– Van kedved elkísérni a világ végére? – kérdeztem reménykedve.

Mintha erre várt volna. Hatalmas lábaival, lendületesen indult el.

– Örömmel.

Zord, ijesztő külsője ellenére kedvesség és lelkesedés sugárzott belőle. A városon kívüli épületek körül kopár síkság vette át az uralmat. Vorgena nagy lábaihoz képest az enyémek aprók voltak, annak ellenére, hogy emberi alakomban sétáltam mellette. Loholnom kellett, hogy tartsam vele a tempót. A házak és a semmi közti elválasztó vonal éles volt. Azok az istenek, akik ezer évvel ezelőtt itt éltek szerették a közelséget, így nagyon sűrűn telepítették be épületeiket. Ameddig a szem ellátott nem volt semmi.

– Honnan tudod, hogy merre kell menni? – kérdeztem kissé gyanakodva.

– A lényeg, hogy minél messzebbre kerüljünk a házaktól – ezzel azt vallotta be, hogy ő sem nagyon tudja.

– Nem félsz attól, hogy így még könnyebben megtalálnak?

– Egyelőre nem tudják, hogy hol keressenek. Csak a nyíló kapu energiáját érzik. Azt, ahova visz, azt nem.

Rengeteg kérdés volt a fejemben és reménykedtem benne, hogy Vorgena tud majd választ adni rájuk. Az előttünk álló hosszú út pedig lehetővé tette, hogy faggassam. Azonban, azok után, hogy addig is megannyi információt kaptam tőle, ő is felbátorodott, hogy kérdezzen.

– Tudod... nem voltam éppen a városban mikor odapottyantál. Nincs sok értelme ott lennem. Sőt, igazából általánosságban senki sem szokott ott lenni. Csak is okkal megy oda valaki. Ha nagy varázslatot tervez megtenni...

– Például a másik világba átmenni? Az emberek világába? – vágtam a szavába.

– Például. Vagy segíteni valakinek visszajönni a másik világból. Hogy kerültél onnan ide?

– Egy lidércet követtem – adtam meg a választ. – Ha nem voltál ott, hogy kerültél oda? – kérdeztem vissza.

– Körülbelül akkor, amikor megérkeztél hatalmas energia robbanást éreztem pont onnan, ahogy a többiek is. Ők a város védelme érdekében mentek oda, én kíváncsiságból. Akkor láttam, hogy megtámadtak téged.

– És te közbeléptél – fejeztem be helyette.

– Szóval, ha jól értem: az emberek világában voltál, mikor megláttad azt a bizonyos lidércet, aki ott volt és követted egy átjárón keresztül, amit ő nyitott meg? – folytatta egyre bátorodó kérdéseit.

– Félig meddig.

– Félig meddig?

– Nem tervezlek minden részletbe beavatni. Még mindig nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Inkább azt mond meg, hogy mit keresett ott az a lidérc? – a hangom egyre magabiztosabb lett.

– Nem jótól kérdezed – nézett a szemembe őszintén. – Nem tudok sokat. Nem tudom, hogy mit terveznek, mivel engem nem avatnak be. Csak annyit tudok, hogy egy hatalmas erő szólított onnan minket. Egy igézet, amit csak is egy hatalmas erőjű könyvben találhattak. Most azt a könyvet keresik és azt, aki a valakit használta.

Vorgena válasza egyértelművé tette, hogy Nicolas nagyobb trutymóba nyúlt, mint gondoltam.

– Talán nem jó irányba haladunk – jelentettem ki hosszas gondolkodás után.

– Nem kell aggódnod. – nyugtatott meg. – Minél messzebb annál jobb!

– Tudnál nyitni egy átjárót az emberek világába? Hátha onnan könnyebben visszatalálnék a testemhez.

– Nem. Ahhoz, hogy világok közti kaput nyisson egy lidérc, a város közepében kell lenni, az amuletthez a lehető legközelebb. Most kizárt, hogy visszamenjünk. Ellepték egész Abenziót, téged keresnek.

Nem tudtam megmondani, hogy mióta sétáltunk a semmiben és fáradtságot sem éreztem, mert lényegében ott sem voltam. Inkább tanácstalan voltam. Ha visszajutok a szigetre, ahol a tündér testem várt rám, akkor sem jutok semmivel sem előrébb. De legalább már tudtam, hogy nagyjából mivel állok szemben.

– Nem vagy olyan, mint a többi – kezdett bele egy teljesen más beszélgetésbe. A hangja álmodozó volt.

– Többi micsoda?

– A többi isten. – válaszolt a kérdésemre. – Régen a háború idején, akár hánnyal találkoztam, nagyképű volt, fellengőz, gőgös, arrogáns. Úgy érezték övék a világ. Te meghallgatsz és nem érzem a hangodon, hogy jobbnak éreznéd magad nálunk.

– Hát... megmentettél. Sokkal tartozom. Na meg... Nagy leckét kaptam az élettől, hogy megváltozzak. Én sem voltam mindig ilyen – azt már nem árultam el nekik, hogy pont az istenek hatására változtam meg. – Nem is vagyok teljes értékű isten – ez volt az, amit nem akartam elmondani neki, de mégis kicsúszott a számon.

– Ezt, hogy érted? – érezhetően felkeltettem az érdeklődését az elszólásommal.

– Sehogy, csak... nem igazán tartozok közéjük. És ezzel le is zárnám a témát.

A nő vett egy nagy levegőt, mondani akart valamit, de azt már nem hallottam. A következő, amit láttam az erdő volt. A hatalmas fa odvában ültem. Valószínű elég messze kerültünk a várostól ahhoz, hogy meg szűnjön a kötés, így automatikusan visszakerültem a testembe.

A tervezettnél hosszabbra nőtt utazásom, teljesen kimerített. Amint teljesen magamhoz tértem felhúztam a térdeim és a hátamra feküdtem. Mohón kapkodtam a levegőt, és ziháltam.

– Szerintem sietned kéne, ha nem akarod, hogy a barátodból madár eledel legyen – mondta egy titokzatos hang.

Felemeltem a fejem, hogy lássam ki szólt hozzám. Felismertem, és tudtam, hogy bármilyen alakban megjelenhetett.

– Már megint te? – sóhajtottam türelmetlenül.

Egy pók lépett ki a sötét fa árnyékából.

– Meg tudtad látogatni, akit akartál? – nem törődött az én kérdésemmel, inkább feltett egy másikat.

– Meg – miután válaszoltam, rádöbbentem, hogy mit mondott először a rejtélyes jó akaróm. – Várj, mit mondtál? Milyen madár eledel?

– Ja, a másik tündért elkapta egy nagyra nőtt madár. Vacsorára viszi a fiókáinak.

Ijedtemben azonnal szárnyra kaptam és be is vertem a fejem az üreg plafonjába. Pár zavaros másodperc vergődés után kijutottam és a magasba repültem. Örömmel állapítottam meg, hogy a szárnyam ismét működik. A színes növények látványa fejfájást okozott, de az erdő fölé kellett jutnom, hogy megtaláljam Willt. Hiába repültem a fák felett, mégsem láttam semmit. Sehol egy madár, sehol egy fészek és sehol nem láttam azt a megkeseredett istent. Próbáltam felmérni a sziget méretét, de ott, ahol épp voltam csak az a széle látszott, ahol partra mosott minket a víz. A homokos részen szálltam le.

– Will – hangosan üvöltöttem a férfi nevét, de választ nem kaptam. – Will!

Aprócska lábnyomok vezettek az erdőbe, amik nem az enyémek voltak. Minden jel arra utalt, hogy elindult utánam, hogy megkeressen. Nem tudhattam, hogy a titokzatos idegen igazat mondott-e, azonban nem kockáztathattam Will életét, úgyhogy gyorsan meg kellett találnom. Elkezdtem követni a lábnyomokat és nem törődve a rám leselkedő veszélyekre bevettem maga az erdőbe és torkom szakadtából kiabáltam.

– Will! Hallasz?

Lehet nem hallott, de ha hallott is valószínű nem tudott felelni. Elmentem a tóhoz. Reméltem, ha belenézek és az elveszett istenre gondolok, akkor megláthatom, hogy hol van. A víz fölé hajoltam, de hiába koncentráltam nem láttam mást csak magamat. A vízbe nyúltam, amivel felbolygattam a felszínét. A hullámok elindultak az ujjamtól a tó partja felé. A tükörképemet megtörte, de semmi más nem történt. A magasba emeltem a fejem, kinyitottam a szám és elkezdtem artikulálatlanul üvölteni.

– Ááááááá! – egészen addig nyújtottam, amíg el nem fogyott a levegőm.

Ahogy végeztem hanyatt vágtam magam.

– Mond csak mindent tudó idegen, ha segíteni akarsz nekem, miért nem mondod meg konkrétan, hogy hol van?

– Azt nem lehet – ugyan nem számítottam rá, mégis megjelent mellette.

– Miért nem? – kérdeztem dühösen.

– Mert nem tudom.

Hirtelen pattantam fel és körül néztem.

– Hol vagy? Hadd fojtsalak meg!

– Nyugodj meg! – nyújtotta el hipnotikusan a hangját.

Ugyan ott voltam, ahol első találkozásunk pillanatában, de nem láttam egy lényt sem, aminek az alakjában megjelenhetett.

– Mégis, hogy a francba nyugodhatnék meg? Nem tudom hol vagyok. Nem tudom hol van Will. Nem tudom, hogyan jussak haza és ami mindennek a teteje, az otthonomat és a testvéremet veszély fenyegeti.

Nem vesztegethettem tovább az időm rá. Egyértelmű volt, hogy csak szórakozik velem. Hátat fordítottam a tónak és elindultam az erdő legsűrűbb része felé. Mind össze pár lépést tettem. Valaki az utamat állta. Nem volt időm felfogni, hogy aki elém ugrott és hihetetlen erővel a tóba lökött, az pont az a tündér bőrbe bújt isten volt, akit kerestem. Háttal estem a vízbe. Will utánam ugrott, megragadta a csuklóm és a mélybe húzott. Vészesen süllyedtünk, kezdtem kétségbe esni, hogy egyre távolabb kerülünk a levegővel dús felszíntől. Visszatartottam a lélegzetem, amíg csak tudtam, de eljött az a pillanat, amikor már nem bírtam tovább. Kinyitottam a szám és a testem kényszerített arra, hogy mohón beszívjam a körülöttem lévő vizet. Ha tudtam volna, hogy csak egy egész másodpercet kell várnom, megtettem volna. E helyett hatalmas fájdalmak közepette annyi víz került a tüdőmbe, hogy elkezdtem fuldokolni. Nem tudtam követni az eseményeket, csak annyit vettem észre, hogy valami csoda folytán szárazföldre kerültünk. Kezdtem szédülni és egyre homályosabban látni. Amint megtapintottam a homok selymes érintését négykézlábra húztam magam és minden erőmmel azon voltam, hogy maradéktalanul kiköhögjem a folyadékot.

– Rájöttem hol vagyunk – szólalt meg Will mikor már kezdtem magamhoz térni.

– Szólhattál volna, mielőtt majdnem megöltél – hánytam a szemére.

– Nem tehettem, egy percet sem maradhattunk tovább ott.

– Miért? Hol voltunk? És most hol vagyunk? – miután sikerült valamennyire megnyugodni, a hátamra fordultam és nagy csomókban nyeltem a levegőt.

– Ugyan ott, csak ide nem jön utánunk. Remélem – adta meg az elég zavaros választ.

– Kicsoda?

– Még jó, hogy rád találtam – hagyta figyelmen kívül a kérdésem.

Will kezdte ugyan azt játszani, mint annak idején, mikor megismertük egymást. Nem mondott semmi hasznos információt, csak magyarázott összevissza. Mérgemben felálltam. Bár még fájt a tüdőm, de dühösen ráordítottam.

– Elég!- kiabáltam rá – Válaszolnál végre a kérdéseimre?!

A szemébe néztem. Legnagyobb meglepetésemre haragot láttam benne és csalódottságot.

– Miért tenném? Te sem mondtál el nekem mindent.

– Nem láttam szükségét – enyhítettem a hangerőmön. – Nem akartam, hogy feleslegesen reménykedj.

– Veszélybe sodortad mind kettőnk életét. Nem tanultad még meg, hogy ne bízz meg mindenféle jött ment idegenben? – alig lehetett hallani a férfi hangját. Ismét ugyan olyan visszafogottan viselkedett, mint régen.

Közelebb léptem hozzá. Egészen az arcába nyomtam az arcom és meghazudtolva lobbanékony természetemet én is halkan szólaltam meg. Minden érzésemet elnyomva kérdeztem meg tőle.

– Ezzel most magadra céloztál?

Nem kaptam választ. Hosszú óráknak tűnő percekig néztünk egymás szemébe. Tündérként egy magasak voltunk, nem kellett felnéznem rá. Mégis az istenség emberi arcát láttam magam előtt.

– Mennyit tudsz? – tettem fel egy újabb kérdést. Be kellett ismernem, hogy már nem titkolózhatok előtte.

– Azt hiszed válaszolok, hogy ne kelljen elárulnod nekem mindent? Miért nem mondtad el, hogy visszatértek a képességeid?

– Nem tértek vissza – a válaszom igaz volt, félig. Elvettem a tekintetem és akkor először néztem körül a tó alatti világban.

Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, hogyan kerültünk oda. Ugyan egy tó partján álltunk, de ott minden kopár volt. A fű pedig sárga a szárazságtól. A fákról lehullott az összes levél. A másik hellyel ellentétben alig voltak színek, életnek pedig semmi nyoma.

Willnek igaza volt. Túl sok mindent titkoltam el előle. Még abban a hitben élt, hogy csak egy druida vagyok, akit ő teremtett.

– Ezt, hogy érted? – kérdezte meglepetten.

– Nem változtam át, nem ugrottam térben, nem játszottam az elemekkel...

– Kivéve, mikor a fához csaptál, még a másik szigeten – emlékeztetett a férfi.

– Nem vagyok benne biztos, hogy az én voltam.

– Áruld el, mi folyik itt? – váltott könyörgésbe a hangja.

Nem tudom, miért nem akartam elmondani neki, hiszen azon a helyen ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam. Talán féltem attól, mit szól majd az igazsághoz. Nem mertem bevallani neki, hogy ki vagyok valójába, hogy mi vagyok valójában. Nem tudtam, hogyan reagálná le. Nem kockáztathattam.

– Azzal az álommal kezdődött, amiben Nicolas szerepelt – kezdtem bele. – Utána elmentem a tisztásra, reméltem, ha eléggé koncentrálok, akkor ismét láthatom. Eleinte azt hittem, hogy egy látomás. Láttam őt, a lakosztályán. De mikor hozzá szóltam, hallott és látott engem. Legközelebb már itt, ezen a szigeten sikerült kapcsolatba lépnem vele. És ha ez nem lenne elég... Amíg a testem itt volt, a szellemem nem csak arra volt képes, hogy megjelenjen a másik világban Nicolas előtt, de egy kapun is át tudtam menni, ami egyenesen Abenzióba vezetett.

Will teljesen ledermedt. Az arcán félelem jelent meg. A szemei üvegessé váltak. Lépett egyet hátra és felemelte a kezét, mintha védekezne. Amit akkor láttam rajta, fájdalmat okozott nekem. Félt tőlem.

– Az asztrális kivetítésre még a legerősebb istenek sem képesek. Azok, akik képesek voltak rá, rég halottak. Mind!

– Mitől erősebb képesség a teleportálásnál?

– Az, hogy egy azon világ különböző helyein tudunk ugrálni egyszerű trükk. De elszakítani a testet a lélektől, úgy, hogy életben maradj szinte lehetetlen, és nagyon nagy energia szükséges hozzá. Az, amit csináltál, nagyon veszélyes. Bele is halhattál volna – az utolsó mondatot aggódva és szemrehányóan mondta.

Nem engedte, hogy közelítsek. Minden egyes lépésemmel hátrált.

– Mi bajod van? Mi ütött beléd? – kérdeztem kétségbe esve.

– Te nem egy egyszerű druida vagy. Ez már nem boszorkányság.

Bűnbánóan lehajtottam a fejem. Ezzel mindent beismerve.

– Te tudtad? – kérdezte megrökönyödve. – Mikor akartad nekem elmondani?

– Nem nagyon volt a terveim között – vallottam be.

– Végig az orromnál fogva vezettél – a férfit talán életében először verték át, vagy csak akkor fájt neki igazán. Látszott rajta, hogy csalódott.

– Félre érted a helyzetet. Én sem tudtam. A börtönszigeten tudtam meg – még akkor is erősen gondolkodtam elmondjam-e honnan is származom. – Scotátol – ismertem be.

Nem bírtam a szemébe nézni, rettegtem attól, hogy mit látok benne. Will pedig félve kérdezte meg.

– Scota honnan tudta?

– Az unokája vagyok – összeszorítottam a fogaim és úgy préseltem ki a szavakat.

Addig a pillanatig nem nagyon tudtam semmi újat mondani Willnek. De akkor, azzal a kijelentésemmel teljesen lesokkoltam. Próbálta feldolgozni az új információt. De mikor már elég hosszú ideig nem szólalt meg, én törtem meg a csendet.

– Pontosan ezért nem akartam neked elmondani. Nem jelent semmit az egész.

– Már hogy ne jelentene? – fakadt ki belőle. Úgy tűnt a dühroham kerülgeti.

– Scota halott. Számomra ő csak egy vérszomjas, és irracionálisan viselkedő isten volt. Sőt annyi se, csak egy alkalmazott, aki a koronának dolgozott.

– Ez még akkor sem magyarázza meg, hogy voltál képes kétszer is asztrális kivetítésre. Egy másik világba – az utolsó három szót már kiabálva mondta.

Nem volt alkalmas a hely és az idő arra, hogy megtudja a terhelő igazságot. Nem volt megengedett abban a helyzetben, hogy egy igazán hidegvérű személy kiboruljon. Mégis megtörtént. A kopár környezet Abenzió külterületére emlékeztetett. Csak, hogy ott lepusztult épületek helyett halott fák tornyosultak körülöttünk. Bántott, hogy ennyire kiborult. Azt hittem, hogy közel állunk egymáshoz, de a jelenet, amit akkor, rendezett másról árulkodott. Az érzés, ami akkor kerülgetett, egy különös egyveleg volt. Dühös voltam, csalódott, szomorú, és aggódtam, hogy megváltozik a viszonyunk. És hát lássuk be, az után a beszélgetés után, ez elkerülhetetlen volt. Tüntetőlegesen leültem a földre. Magam alá húztam a lábaim és vártam.

– Most meg mit csinálsz?

– Nem megyek addig sehova, amíg nem válaszolsz te is a kérdéseimre – makacsoltam meg maga.

A hangomon nem érződött, mert keményen és érzelem mentesem mondtam, de valójában nagyon bizonytalan voltam. Will nem törődött velem, nem ült le mellém, és nem közölt velem semmit, csak szó nélkül elsétált. Ott maradtam egyedül. Az eltelt percek érzelmi hullámai arra kényszerítettek, hogy sírással adjam ki magamból azt a feszültséget, ami felgyülemlett. Szokásomhoz híven, mindent elrontottam. Egyedül maradtam. Nem tudtam mivel állok szemben. Nem tudtam hol vagyok. Még azt sem tudtam, hogy mi vagyok. A világom összeomlott. Az az élet, amit nem is lehetett igazi életnek nevezni. Addigra már biztosan tudtam, hogy mindennél jobban vágyom az otthonomra és a testvéremre. Ha a sorsnak nagyobb terve is volt velem és az erőmmel, nem igazán tervezte világossá tenni előttem, hogy mi a feladatom.