Órák óta ültem egyedül. A nap már lement, a hold pedig teljes egészében tündöklött fölöttem. A fénye csillogott a tó felszínén. Will nem jött vissza. Már fáztam. Ezt az érzést utoljára Eganban éreztem. Mehettem volna Will után, vagy vissza a tó másik oldalára, ami sokkal szebb volt és komfortosabb. Ehelyett a hátamra dőltem és folytattam az önsajnálkozást. Közel s távol nem volt élet. A növények halottak voltak. Semmi sem adott ki hangot. Körül vett a csend és a sötétség. A testen kívüli kirándulás, az úszás és a sok sírás teljesen kimerített. Mikor már úgy tűnt elengedem azt, hogy visszajön, már nem vártam rá reménytelenül, elnyomott az álom.

*

A palotában ébredtem, a régi lakosztályom ágyában. Will az ágyam előtt állt, fehér pólóban és fekete öltönyben. A fekete hosszú haja a vállára hullott. Elmaradhatatlan vigyorával vészjóslón meredt rám.

– Mit akarsz? – mordultam rá.

– Kellj fel! Készülnöd kell a koronázásra! El fogsz késni!

– A koronázásra? Hogy mi? – értetlenül és idegesen ültem fel.

– Ha már most elrontod, mi lesz később? – kérdezte rosszindulatúan. Mintha Margeretet hallottam volna.

– De... Én...

– Ne magyarázkodj! Alkalmatlan vagy a vezetésre.

A mosolya eltűnt. Meglepően komoran nézett rám. A tekintete feszült volt. Kezdett egyre inkább mérgesnek tűnni.

– Nem akarok koronázást! Nem akarok királynő lenni – válaszoltam zavartan.

– Lemondasz?

– Le!

– És akkor ki lép a helyedre?

– Hát, Nicolas.

A zavaros és szürreális álom teljesen elnyomott. Kezdett elveszni a valóság érzetem.

– Ki az a Nicolas? – kérdezte úgy mintha nem ismerné.

– A testvérem!

– Neked nincs testvéred – tényként közölte velem.

Ki másztam az ágyból, de ahogy a padlóra léptem, már nem a szobában voltam és nem is pizsamában. Álltam értetlenül, báli ruhában a palota leghatalmasabb termében. Rengeteg ember vett körül, mind táncolt és mind farkas álarcban volt. Párosban keringőztek, hangos zenére, de én egyedül voltam a bálterem közepén. Azután elhallgatott a zene. Az összes vendég felém fordult és elkezdtek lassan közeledni. A fények kialudtak és vaksötét lett. Remegve magam elé tettem a két karom és vártam a legrosszabbra, de nem jött el. Egy idegen helyen találtam magam. Sziklák vettek körül és egy vízesés csobogása hallatszott a távolból. Páncél volt rajtam és ami a leginkább meglepett egy lovon ültem.

– Parancsnok – szólalt meg valaki a hátam mögött. – Megszökött. Sehol sem találjuk.

Patadobogás és fém zörgése közeledett. Egy lovas lépett mellém a lovával. Ő is fényes páncélban volt. A férfi fiatal volt ugyan, de látszott rajta, hogy harc edzett.

– Keressék tovább! Valahol itt kell lennie – a szavakat én mondtam ugyan, de idegen, erőteljesebb hang hagyta el a szám. A gondolatok nem az enyémek voltak. Inkább megfigyelőként voltam jelen bezárva az idegen testében.

Levettem a sisakot és hosszú fehér, fonott haj hullott a vállamra. Belenéztem a kezemben tartott páncéldarab tükröződésébe, és egy 35-40 éves nő arcát láttam benne. A tekintete szigorú, és az érzés, ami elfogott kőkemény harag volt.

*

Ezután felébredtem. Az ismeretlen szigeten feküdtem és ahogy kinyitottam a szemem a déli nap pár pillanatra megvakított. Kellett pár perc, hogy magamhoz térjek a zavaros álomképek után. Az első kettő nem lepett meg. De a harmadik teljesen ismeretlen volt számomra. Nem is álomnak tűnt, inkább emléknek. Nem értettem miért álmodtam egy vadidegen nővel. Sosem láttam még és nem is hallottam róla. Abban sem voltam biztos, hogy létezik-e egyáltalán. Nem ülhettem tovább ott a csodára várva. Visszamenni csak a tavon át tudtam volna, de taszított a gondolat, hogy ismét körül vegyen a fojtogató mélység, így csak az maradt, hogy elinduljak Will után. A kopár, kihalt táj nem rejtegetett meglepetéseket. Ugyan nagyjából tudtam merre ment, de a száraz talaj nem nyújtott segítséget, hogy megmutassa a lábnyomait. A nap nagyon erősen sütött. A tikkasztó hő csak hátráltatott abban, hogy tovább jussak. Talán a meleg tette velem, de ahogy egyre előrébb jutottam kezdett homályosodni a látásom. Majd miután minden elsötétült a térdemre estem. Próbáltam erőltetni a szemeim, de hiába, nem láttam semmit. Pár másodperc küzdelem után képek kezdtek el bevillanni. A feketeség helyett idegen tájakat láttam. A vízesésről az álmomban, sziklákról, tengerpartról, majd újra sötét lett. De a mindent körülvevő feketeségből előlépett egy öregember. A szomjúság és a fájdalom elmúlt. Egyértelmű, hogy nem a szigeten voltam. A tenyeremre támaszkodva felálltam, akkor tűnt fel, hogy ismét ember voltam. Körülnéztem, de sehol sem volt fényforrás, magamat és a velem szemben álló férfit mégis tisztán láttam.

– Ki maga? Hol vagyok? – kérdeztem erőltetett keménységgel.

Kedvesen mosolygott rám. Hosszú ősz szakálla a mellkasáig leért. A haja rövid volt és fehér.

– Nincs semmi baj – a hangja ismerős volt. – Csak beszélni akartam veled, de nem tudtalak követni, mert a tó annak az oldalán nincs élet.

– Azt mondta Will, hogy veszélyes vagy – jelentettem ki, miután rájöttem, hogy ki is jelent meg előttem.

– Nem vagyok veszélyesebb nála.

Az arca bölcsességet sugárzott. Fáradt tekintetétől együttérzés kezdett el munkálkodni bennem.

– Miért mondtad azt, hogy elragadta egy madár?

– Őszintén? – kérdezte sóhajtozva. – Nem akartam, hogy megtaláljon. Egyedül nagyobb esélyed van arra, hogy kijuss erről a helyről.

– Miért akarsz nekem segíteni?

– Sietned kell! Gyere vissza és segítek! – vette figyelmen kívül a kérdésem.

– Nem hagyom itt Willt – vetettem meg a lábam.

– Miért, ő mit tett?

– Itt hagyott – hajtottam le a fejem.

– Gyere vissza. Innen haza juthatsz. Vissza a fivéredhez.

Ez volt az utolsó, amit hallottam. A következő pillanatban ismét az elviselhetetlen hőségben voltam. Már nem térdeltem, hanem a hasamon feküdtem. A melegben alig kaptam levegőt. Próbáltam felkelni, de az erőm csak annyira futotta, hogy a hátamra forduljak.

– Segítség – suttogtam erőtlenül.

Próbáltam Willre koncentrálni, hátha meg tudok jelenni előtte és akkor visszajön értem. De miután összeszedtem a maradék erőm valamiért Vorgena jutott eszembe. Az utolsó kép, amit láttam mielőtt elvesztettem az eszméletem az ő arca volt.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – hallottam a hangját a távolból.

Résnyire kinyitottam a szemem és homályosan láttam az arcát, ahogy felém hajol. Nem tudtam sokáig nyitva tartani, vagy megmozdulni, megszólalni. Enyhén éreztem a mozgást, ahogy felvett és elvitt arról az átkozott helyről. Nem tudom hova vitt, de amint megérkeztünk ismét elájultam, de akkor kicsit tovább maradtam eszméletlen.

*

Ismét azon a gyönyörű pej lovon ültem. A testemet a páncél súlya húzta. Rajtam volt a sisak. Egy sötét, sziklákkal beárnyékolt területen voltam és sarokba szorítottam valakit.

– Nem menekülhetsz tovább – az idegen nő hangja fenyegető volt.

A férfi, akit kerestünk és ezúttal megtaláltuk, sírva kuporodott össze és kegyelemért könyörgött.

– Kérem. Nem én voltam!

– Ne hazudj! Láttalak! Láttam, hogy te voltál. Te tetted.

Felnézett rám. Az arckifejezése megváltozott. A tekintetében olyan aljasságot láttam, amit előtte még senkiében. Gonoszul elvigyorodott.

– Azt hiszed megállíthatsz? – a hangja eltorzult. Fenyegetővé vált. – Ha most megölsz, azt nagyon meg fogod bánni.

A nő, akinek a szemén át figyeltem az eseményeket, felemelte a karját, amiben egy hatalmas és nehéz kard volt. Nem habozott, nem gondolkodott, nem ijedt meg a fenyegetéstől, csak lesújtott. Szíven szúrta a pasast, aki azonnal belehalt a sérülésébe. A katona visszatette a fegyvert a hüvelybe, megfordult a lovával és elvágatott velem együtt. Három másik katona jött velünk szembe.

– Megtalálta? – kérdezte az egyik. Majd megfordultak és csatlakoztak hozzánk.

– Vele már nem lesz több problémánk – csak lelassított, úgy ment tovább.

Ahogy az erdőből kiértünk, egy erőd jelent meg előttünk. Nem tudtam eldönteni, hogy az emlék, amit látok, milyen korba játszódott.

*

Ismét felébredtem, még az előtt, mielőtt megismerhettem volna a részleteket. Vorgena sebzett arca hajolt fölém.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Nem éppen. Kegyetlenül fáj a fejem.

– Igyál! – egy idegen eredetű, fa jellegű poharat nyújtott felém.

Kínlódva felültem és az ital után nyúltam. Mohón elkezdtem inni. Mikor már nem voltam veszettül szomjas, csak akkor vettem észre, hogy a kezem csupasz, bőrszínű és akkora, hogy belefér egy lidérc pohár. Örömömben annyi adrenalint kezdett termelni a testem, hogy azonnal felugrottam.

– Ember vagyok – kiáltottam nem törődve semmivel. – És meg tudom fogni a poharat!

A rebellis lidérc arcán látszott, hogy zavarban érzi magát, úgyhogy hamar elcsendesedtem.

– Mi történt? – kérdeztem meg végül.

– Őszintén? Nem igazán tudom – tette szét a kezeit tanácstalanul. – Egyszer csak megjelentél előttem, segítséget kértél, majd eltűntél. Most, az előző alkalommal ellentétben megtaláltalak és ide hoztalak.

Ahogy ezt kimondta körülnéztem. Nem igazán mondanám kényelmesnek a helyet. Mintha egy sziklaüregben lettünk volna. A falakat körül rakta lámpásokkal, más fény nem volt. Ablakokat nem láttam, ahogy bejáratot sem. Pár ülő, fekvő alkalmatosság, asztal és nagyon kevés használati eszköz. Visszaültem az ágyra.

– Ahogy visszahoztalak azonnal emberi alakot vettél fel.

– Hol vagyunk?

– Üdvözöllek az otthonomban – tette szét a karjait.

– Ez az otthonod? – láthatóan elfintorodtam, ugyanis a nő sértetten reagált.

– Nem tetszik?

– Hát... Nem ehhez vagyok szokva.

Kezdett lenyugodni a testem és kezdtek kérdések felmerülni benne. De mielőtt feltettem volna, alaposan átvizsgáltam magam. A pohár még mindig a kezemben volt. Felálltam és letettem az asztalra. Abban a ruhában voltam, amiben akkor, mikor Scota lelőtt. A hajam hosszú volt, a sötétben nem látszott, de reméltem, hogy megtartotta eredeti, vörös színét. Mindennél jobban tudni akartam, hogy visszatért e az aktív erőm, de nem mertem kipróbálni.

– Ha most megtaláltál, akkor első alkalommal miért nem?

– Miután eltűntél, próbáltalak megkeresni, de mintha nem is léteznél. Mikor másodjára megjelentél előttem, segítséget kérve, újra megpróbáltalak megkeresni. Habár nem fűztem hozzá sok reményt, mégis szinte azonnal megtaláltalak.

Abból, amit és ahogy mondta, úgy vettem ki, hogy ő sem tud többet a történtekről.

– Más nem volt ott? – kérdeztem reménykedve.

– Nem.

Aggódtam Willért. Ott maradt egyedül, erőtlenül, aprón, kiszolgáltatva a környezetének. Bár, ha az öregnek igaza volt, akkor nem volt ott semmilyen lény, ami fenyegethette volna az életét.

– Kinek kellett volna még ott lennie?

– Senkinek – tudtam, hogy Will és Vorgena ősellenségek, így nem volt szerencsés elmondanom, hogy kivel társultam. – Köszi, hogy segítettél. Haza megyek!

– És azt, hogy tervezed? – vetette fel a nő szkeptikusan.

A lidércekkel ellentétben, az istenek képesek voltak gond nélkül átjárót nyitni a két világ között. És ugyan én nem vagyok teljes értékű isten, mégis megpróbáltam.

– Mit csinálsz?

Vorgena elkezdett faggatni miután behunytam a szemem.

– Próbálok koncentrálni!

– Miért?

Türelmetlenül sóhajtottam egyet és kinyitottam a szemem.

– Szeretnék haza menni.

Nem tudtam, hogyan kell, és azt sem, hogy képes vagyok-e rá, de mindenképp meg kellett próbálnom.

– Itt hagysz?

Ránéztem, egyenesen a szemébe. Akkor döbbentem rá, hogy a nő magányos. Nem is csoda, hiszen egyedül él, kitudja mióta.

– Sajnálom, nem jöhetsz velem.

– Miért nem? Az emberek számára képes vagyok láthatatlanná válni. Sőt, ha akarom, az istenek számára is.

– Akkor én miért láttam a társad, a másik világban?

– Talán azért, mert ott sem voltál teljesen.

Nem árultam el neki a teljes igazságot. Megfordult a fejemben, hogy nem egyből haza megyek. Aggódtam Willért. Vissza akartam menni, megkeresni és nem akartam, hogy a lidérc ezt megtudja.

– Miért akarsz velem jönni? – érdeklődtem.

– Segíteni akarok.

– Rengeteget segítettél. De ha velem jönnél, az azt jelentené, hogy végleg hátat fordítasz a fajtádnak, a népednek.

A nő tekintetében bűntudat bujkált. Lehajtotta a fejét és úgy folytatta.

– Szeretném, hogy végre véget érjen.

– Micsoda? Háború nincs. Szimplán kiüldöztetek minket az otthonunkból – ezt olyan gyűlölettel és indulattal mondtam, mintha átéltem volna az ezer évvel ez előtt történteket. A hangom mély lett és rekedt, mintha más szólalt volna meg.

Vorgena ismét felnézett. Egyenesen a szemembe. A tekintetében ijedtség látszott.

– Utálsz engem – jelentette ki.

– Nem – ezt magas, fejhangom mondtam. Elszégyelltem magam hiszen láthatóan megbántottam, pedig nem akartam. – Hiszen megmentetted az életem, csak nem akarlak veszélybe sodorni! Visszajövök, ígérem. De ezt egyedül kell elintéznem.

A világon belüli teleportálás könnyen ment, gyerekjáték volt, még számomra is. Felelőtlenség volt visszamenni, hiszen nem tudhattam milyen hatással lesz rám. Akár azt is eredményezhette, hogy ismét elvesztek mindent, amit az elmúlt órában visszakaptam. De nem hagyhattam Willt egyedül azon a szigeten. Legnagyobb szerencsémre, mikor visszaértem nem történt semmi. Álltam a kopár síkságon, egy teljesen másik szögből láttam mindent. Máshogy érzékeltem a forró napot és máshogy a szellőt.

– Will – kiabáltam bele a semmibe.

Futva indultam el arra, amerre legutóbb láttam. Emberként hamar körbejártam a területet, de nem találtam sehol. Végül leültem a tó mellé, amin keresztül átjöttünk a gyönyörű helyről, erre a kopár, kihalt síkságra. Az is megfordult a fejemben, hogy visszament, de oda már igazán nem követhettem. Nicolásnak szüksége volt rám. Végül rászántam magam és kihasználtam a csendet, amit a környezet biztosított. Törökülésbe tettem a lábam, becsuktam a szemem és elkezdtem koncentrálni, szinte már meditálni. Sosem csináltam még ilyet és biztos sem voltam benne, hogy képes vagyok rá. Azt sem tudtam, hogy a hely, ahol vagyok, engedi-e azt a hatalmas varázslatot, amire készültem. A testvéremre gondoltam és a hazámra, Eganra. Arra, hogy át akarok jutni a másik világba és a fekete örvényre, amin keresztül Willék jutottak át legutóbb. A meditáció nem azt az eredményt hozta, amire számítottam. Az elmém olyan fázisba került, hogy rengeteg emlékkép tört fel a felszínre. Olyan emlékek, amik mélyen el voltak nyomva. Nem az én emlékeim. Emlékek egy másik, régi életből.

*

Egy tükör előtt álltam, magamat figyeltem, de mégsem én voltam. Könnyű, ujjatlan ruha volt rajtam, A két karom tele volt tetoválva, amik egészen a nyakamig kúsztak fel. Az arcom fiatalos volt, de a hajam hófehér. A tekintetemben fájdalom, keserűség és bosszúság ült. Nem csináltam semmit, csak néztem magam a tükörben, szinte teljesen elvarázsolva. Akkor ocsúdtam fel, mikor kopogtattak.

– Gyere – fordultam az ajtó felé.

Egy férfi lépett be az rajta. Lehajtott fejjel szólalt meg. Egyszerű öltözékben volt, aprócska összeesett termet.

– Parancsnok – hajolt meg.

– Miért jöttél?

– Betolakodót fogtunk.

– Hozzátok be! – utasítottam.

A férfi kitárta az ajtó mindkét szárnyát. Két katona lépett a terembe, egy másik férfit rángattak be és elém lökték. Will volt az. Oda akartam volna lépni hozzá, leguggolni és felsegíteni, de nem én irányítottam.

– Azt hitted, hogy bejutsz a nélkül, hogy észrevesszük? – a szigorú női hang az én számon jött ki.

– Pont ez volt a célom – vigyorgott, ahogy mindig szokott.

A kezei össze voltak kötözve a háta mögött. A térdén állt és úgy nézett fel rám. Az arca és a frizurája pontosan olyan volt, mikor megismertem. A ruhája viszont korabeli lehetett.

– Miért jöttél? – mordultam rá.

– Vissza kell jönnöd. Mindenki számít rád.

– Felejtsétek el!

– Ha én megtaláltalak, akkor a többiek is megfognak.

– Nem, ha nem mész vissza.

– Mi a terved? Megölni nem tudsz. Talán bezársz?

Léptem egyet felé, és egészen közel hajoltam hozzá.

– Pontosan.

– Háború van odaát! Nem húzhatod ki magad belőle! Nem bújhatsz el a halandó szolgáid mögé!

– A háború nem tartozik rám. Ti akartátok, hogy eljöjjek, már rég nem tartozom közétek!

– Azt azért tegyük hozzá, hogy én nem akartam, hogy elmenj.

– Az nem számít, nem segítettél, pedig számítottam rád.

– Vesztésre állunk – folytatta a könyörgést. – Nem ismerek nálad erősebb lényt. Te megváltoztathatnál mindent.

– Nekem már ez az otthonom. Az istenek nem találnak meg, és már téged sem fognak. Kár volt idejönnöd – hátat fordítottam neki, úgy folytattam. – Vigyétek el, és zárjátok be!

A tükörből láttam, ahogy a katonák felrángatták a földről és elmentek. A férfi, aki elsőnek jött be, belülről csukta be az ajtót.

– Ha szabadna... – kezdett bele.

Dühösen visszafordultam.

– Nem, nem szabad – üvöltöttem rá, ami után azonnal ki is menekült a férfi.

*

Ezt a mondatát olyan erőszak és indulat kísérte, hogy azonnal magamhoz tértem. Az egész jelenet olyan élethű volt, mintha épp akkor történt volna meg. Will látványa teljesen összezavart, de nem zökkenhettem ki a koncentrálásból. Abban bíztam, ha felállok, talán nem történik meg ismét. A szememet is kinyitottam és úgy próbáltam meg előidézni az átjárót. Végre sikerült. Az alattam lévő talaj instabillá vált és szép lassan kirajzolódott egy örvény előttem. Mikor már elég nagy lett a mérete, csak elengedtem magam és beleugrottam.