Ott ültem a nagybátyám foteljében, szemben a frissen választott miniszterelnökkel. Egy-egy csészét fogtunk a kezünkben.

– Megtiszteltetés felség, hogy önnel dolgozhatok – kezdett bele, vigyort erőltetve az arcára.

– Tudom, hogy ebben az országban senki sem örül ennek a tisztségnek – mondtam együttérzően.

– Nem erről van szó, csak... – nem merte előttem kimondani azt, amire gondolt.

– Alig több mint egy éve vezetem az országot, és azóta ön a hetedig miniszterelnök. Ez kicsit sem természetes. Azt mondják, hogy az országon átok ül, mióta a hercegnő meghalt.

– Minden tiszteletem uram... – a nő hangja halk volt, de határozott. – Nem a hercegnő halálával párosítják össze ezt a szóbeszédet, hanem azt ön trónra lépésével.

Lehajtottam a fejem. Hibásnak éreztem magam mindenért.

– Csodálom, hogy van még jelentkező a posztra.

– Szerintem az emberek tévednek – folytatta már kicsit hangosabban, és keményen a szemembe nézett.

A nő már közelített az ötvenhez. Vékony volt, szinte már csontsovány. Az arca elszántságról árulkodott. Hosszú, fekete haját kontyba tűzte.

– Miről akar tárgyalni miniszterelnök asszony? – próbáltam a tárgyra térni.

– Az arisztokrata támogatók nélkül nagyon sok bevételtől estünk el – a hangja és a tekintete teljesen megváltozott, mintha nem is ugyan az az ember lenne. – Van pár javaslatom, hogy hogyan jusson az ország pénzhez.

– Hallgatom – húztam fel a bal szemöldököm.

Elővett a háta mögül egy mappát, letette a közöttünk álló kis asztalra és kinyitotta. Kivette a lapot, ami legfelül volt.

– Pár adónem bevezetésével, illetve emeléssel, megszerezhetjük a szükséges összeget.

– Adóemelés? – kérdeztem aggódva. – Ehhez csak végszükség esetén szeretnék hozzá nyúlni.

– Ez már a végszükség utáni helyzet – a kezembe adta a papírt, amin rengeteg szám volt.

Beláttam, hogy ehhez Cessilly értett jobban, hiszen őt ezekre képezték ki egész gyerekkorában.

– Nincsenek állami vállalatok, amik termelnek? – kérdeztem reménykedve.

– A vállalkozáshoz pénzre van szükség. Az országnak most abból van a legkevesebb. Mostanra már minden vésztartalék kiürült.

– Miért nem intézkedtünk hamarabb?

– Véleményem szerint az elődjeim alkalmatlanok voltak a feladatra – jelentette ki gőgösen, és magabiztosan.

– Ha adót emelek az emberek fel fognak lázadni- közöltem vele az aggályom.

– Ha nem, akkor éhen fognak halni. Kemény kézzel kell vezetni egy olyan országot, ami az összeomlás szélén áll.

– Nem tudtam, hogy ez a helyzet – hajtottam le szégyenkezve a fejem.

– Mert senki sem akarta beavatni. Az emberek szerint...

– Alkalmatlan vagyok királynak – vágtam a szavába. – És igazuk is van – rettentő bűntudatom támadt.

– Tisztelettel... Téved, ahogy az emberek is. Ha megbízik bennem, együtt rendbe szedünk mindent.

– Szeretném átgondolni, és alaposabban megnézni az adatokat – mutattam a dossziéra.

A nő felvette az asztalról és a kezembe adta. A lapot, ami a másik kezemben volt, beletettem és becsuktam.

– Köszönöm, hogy időt szánt rám – felállt, tiszteletteljesen biccentett és kisétált a teremből.

Az emberei követték, én pedig egyedül maradtam. Marcust egész nap nem láttam, reméltem, hogy a feladatát végzi.

Egy darabig céltalanul bolyongtam a gigászi épületben. Abban reménykedtem, hogy ismét látom Cessillyt, ezért minden sötét sarokba benéztem. Végül hangos kiabálás zökkentett ki a gondolataimból.

– Beszélnem kell hercegnővel – egy fiatal lány hangját hallottam.

– Ide nem jöhetsz be – figyelmeztette egy mogorva őr.

– Ismer engem, kérdezzék meg! A királynő unokatestvére – erre kijelentésre lettem igazán figyelmes.

Az étkezőből könnyen lehetett hallani, ahogy az őrrel veszekszik a hátsóbejáratnál. Felkeltem az asztaltól és odasétáltam.

– Intézem – fordultam az őrhöz.

– De fels...

– Intézem! – ismételtem meg, kissé ingerültebben, a szavába vágva.

Miután elzavartam az emberemet, a lányra néztem. Az arca meglehetősen ismerős volt. Fiatal, még gyerek.

– Gyere be! – utasítottam.

Becsuktam mögötte az ajtót, és az ebédlőhöz kísértem. Rendeltem neki ételt, és amíg vártunk elkezdtem faggatni.

– Miről beszéltél odakint? A királynőnek nincsen unokatestvére – mentem bele a játékba, úgy csinálva, mintha Cessilly még élne, és ő lenne a trónon.

– Hiszen találkoztam vele – a szemembe nézett. – Ismerős vagy nekem. Találkoztunk már?

– Nem tudom. Te is az vagy. Hogy hívnak – láthatóan nem ismert fel. Nem tudta, hogy már több mint egy éve leváltottam a testvéremet.

– Amily – válaszolt kurtán.

Mikor megérkezett az étel, és elé rakták, mohón belekezdett az evésbe.

– Nem lehet, hogy a királynővel találkoztál? – kérdeztem óvatosan.

Tele szájjal rázta meg a fejét, majd miután lenyelte a falatot folytatta.

– Nekem úgy mutatkozott be, hogy a királynő unokatestvére.

– Bemutatkozott? – kérdeztem érdeklődve.

– Inkább rákérdeztem – ismerte be a lány.

– És ő helyeselt... – ez inkább kijelentés volt a részemről, mintsem kérdés.

Csillogó szemmel harapott a frissen sült húsba, majd bólintott.

– Miről beszéltetek?

– Megkért, hogy vigyek el egy üzenetet... – akkor esett le neki, hogy honnan ismer. –...neked – annyira eltátotta a száját döbbenetében, hogy majdnem kiesett a falat, amit éppen rágott.

Addigra már én is tudtam, és mosolyogva konstatáltam, hogy felismert.

– Tartozom neked – fejeztem ki a hálámat. – Megmentetted az életem. Miért jöttél?

– Beszélni akarok vele.

– Kivel? – értetlenkedtem, bár tudtam, hogy kire gondol.

– A királynővel – mordult rám kissé türelmetlenül. – Vagy az unokatestvérével, vagy tudom is én kicsodával.

– Mond csak, hol élsz te, hogy nem ismered a királynőt? A hercegnőt? – helyesbítettem. – Vagy engem?

– Miért? Ki vagy te? – kérdezte flegmán.

– Cessilly meghalt – váltottam szándékosan témát, és téptem le a fájdalmas tapaszt. – Egy éve már... Én léptem a helyére.

Bánatosan lehajtotta a fejét.

– Sajnálom – suttogta. – A házban nincs tv vagy rádió. Az iskola ott van helyben, ki pedig nem nagyon engednek minket a szökők miatt.

– Milyen házban? – faggattam rosszat sejtve.

– Az árvaházban. A nevelők pedig nem beszélgetnek velünk ilyenekről. Igazából nem nagyon beszélgetnek velünk egyáltalán semmiről.

Ahogy ott ült előttem szegény kislány, összeszorult a szívem. Nem lehetett több tizenhétnél. Együtt éreztem vele, hiszen én is árva vagyok. Hiába gondoskodott rólam Margaret, a tudat mindig is ott volt, hogy nincsenek szüleim.

– Megszöktél? – igyekeztem nem ítélkezőre fogni a hangom, nehogy bezárkózzon.

– Először igen. Utáltam ott lenni. Eleinte csak bolyongtam az utcán. Majd elkezdett üldözni három kutya. Egészen idáig kergettek.

– Utána mi történt?

– Akkor találkoztam a… – hezitált egy kicsit. Nem tudta, hogy mit mondjon.

– A testvéremmel – fejeztem be helyette.

– Ő a testvéred volt? – meglepettségét nem leplezte.

Csendben bólintottam. Ő pedig folytatta.

– Enni adott, megfürödhettem, ruhát adott. Nagyon jó volt hozzám – mind ezt mosolyogva mondta, és ahogy hallgattam én is elmosolyodtam. – Majd megkért, hogy vigyem el neked azt a kis füzetet. De mielőtt elindultam azt mondta, hogy hagyjam abba a hisztit és menjek vissza a szüleimhez – hajtotta le a fejét még szomorúbban.

– Nem tudta, hogy nincsenek szüleid?

– Nem kötöttem az orrára – rázta meg a fejét.

– Önszántadból mentél vissza? – kérdeztem naivan.

– Dehogy. Miután elvittem neked azt a valamit, napokig csavarogtam Keganban.

– Nem ettél, nem ittál? – elképzelni sem tudtam, hogy milyen éhezni. Margaret mindig gondomat viselte.

– Néha sikerült lopni egy kis kenyeret, egy üveg vizet.

Hiába sajnáltam, és tudtam, hogy kényszerből tette, mégis ítélkezve húztam fel a szemöldököm.

– Végül elkaptak a rendőrök – folytatta. – Visszavittek a házba. Utána minden csak rosszabb lett.

– Kénytelen vagyok felhívni az árvaházat. Biztosan őrülten keresnek már – elővettem a telefonom, de a lány cinikus horkantása megállított.

– Hívhatod őket, de nem fogja senki sem felvenni.

– Ezt meg hogy érted? – megijedtem. Elsőként valami szörnyűségre gondoltam. Például, hogy megölt mindenkit. De a valóság talán még rosszabb volt.

– Nincs már árvaház.

– Hogyhogy nincs?

– Bezárták. Azt mondták, hogy túl sokat kell költeni rá. Nem engedhetik meg, hogy ingyen élőket tartsanak el.

– És a gyerekek? – kérdeztem rá félve.

– Szélnek eresztettek minket.

– Hányan vagytok?

– Velem együtt tizenhárman. A nagyobbak vigyáznak a kisebbekre. Én vagyok a legidősebb.

– Azért jöttél, hogy segítséget kérj?

– Nem miattam. Miattuk – utalt ezzel a többi gyerekre.

– Várj meg itt!

Felálltam az asztaltól, és felmentem a lakosztályomba. Kinyitottam a ruhásszekrényem és kivettem amire szükségem volt. Igyekeztem úgy felöltözni, hogy az utcán ne legyek feltűnő. Mire visszaértem az étkezőbe, Amy az utolsó falatig megette azt, amit elé raktak. Akkor döbbentem rá, hogy a többi gyerek is farkaséhes lehet. Berohantam a konyhába és szóltam a szakácsnak, hogy csomagoljon el annyi ételt, ami egy csapat gyereknek elég lesz.

– Mi a célja vele uram? – kérdezte meg kíváncsian.

– Elviszem egy csapat árva gyereknek.

A férfi elmosolyodott, majd mögém nézett. Mikor hátra fordultam láttam, hogy Amy áll ott.

– Ha megengedi uram, szívesen segítenék – ajánlkozott a férfi.

– Én arra gondoltam... – kezdett bele óvatosan a lány. – Annyi hely van itt...

– Sajnálom, ide nem tudtok jönni – vágtam a szavába. – Jobb ötletem van.

A szakács annyi ételt készített, hogy kézben el sem bírtuk volna.

– Nem szeretnék feltűnést kelteni, és az én autóm, a sofőrrel együtt, elég kirívó – mondtam a férfinak, aki egyből értette is, hogy mire célzok.

– Majd elviszem az enyémmel – ajánlotta fel.

A férfi eddig is nagyon kedves volt velem, de most mintha régi barátok lennénk, úgy mosolygott rám.

– Messze vannak a többiek? – fordultam a lányhoz.

Amily megrázta a fejét. Letéptem egy lapot a pulton heverő jegyzettömbből, és felírtam annak a háznak a címét, ahol felnőttem. Odanyújtottam a férfinek, de mielőtt elvette volna, még visszahúztam egy pillanatra és megkérdeztem:

– Mi is az ön neve?

– Nigel, uram.

– Nigel. Erre a címre vigye el kérem az ételt. Én oda viszem a gyerekeket. Ott találkozunk. Hálásan köszönöm – meg sem vártam a reakcióját. Nagy lendülettel megfordultam, és intette a lánynak.

Én és Amy gyalog indultunk útnak. Nem lehetett messze, hiszen ő is úgy sétált ide. Pár utcányit mentünk, mire egy eldugott kis zsákutcában találtam magam. Az utca végén állt egy elhagyatott park. A gyerekek négy padot toltak egymással szembe. Azon ültek. Vegyesen fiúk, lányok. A nagyobbak ölében a kisebbek. Csendesek voltak, és letörtek. Mikor odaértünk hozzájuk, Amy bemutatott nekik.

– Ő fog segíteni nekünk. A neve...

– Nicolas – bizonytalanul intettem a kezemmel.

– A bácsinál fogunk lakni? – kérdezte az egyik kislány.

Odaléptem hozzá, és leguggoltam mellé.

– Még jobb – mosolyogtam rá. – Saját otthont kaptok.

A gyerekek egyszerre néztek fel Amyre, aki bíztatóan bólintott.

– Bízzatok benne. Jó ember.

– Kell egy kicsit sétálni, de nincs messze – mondtam a gyerekeknek és felálltam.

A legidősebb lány felvett egy két év körüli kisfiút. Követtem a példáját és én is felkaptam az egyik kisebbet. Nigel már ott várt minket a régi házam előtt. Csak akkor szállt ki az autóból, mikor meglátott minket.

Miután beköltöztem a palotába nem akartam eladni a házat, ahol felnőttem, így azóta üresen állt. A bejárati ajtó kulcsa egy porcelán béka üregében volt elrejtve, ami a verandán éktelenkedett. Bent mindent úgy találtam, ahogy anno hagytam. A gépeket kihúztam a hálózatból, de el nem mozdítottam semmit. Bedugtam a hűtőt a konnektorba és elkezdtünk pakolni. Miután végeztünk, kicsit félre hívtam Amyt.

– Ez az én otthonom, itt nőttem fel. Most nem lakja senki. Nem fognak zaklatni titeket. Nigel, vagy én hozunk majd rendszeresen ételt. Van tv, számítógép, használjátok bátran. Használhattok mindent, ami a házban van. Csak arra kérlek, hogy ne menjetek el innen – az asztalhoz sétáltam, aminek a fiókjából kivettem egy papírdarabot, és ráírtam, a telefonszámom. – Ha baj van hívj – nyomtam a kezébe. – de ne add oda senkinek!

– Nincs telefonom.

– Ott a vezetékes a falon. Tudod, hogy kell használni? – kérdeztem, feltételezve, hogy sosem volt olyan a kezében.

– Majd kitalálom – mosolygott kedvesen.

– Előveszem azt az embert, aki felelős azért, hogy utcára kerültetek. Ezt megígérem. Vigyázz rájuk!

Elbúcsúztam tőlük, és Nigellel együtt visszamentünk a palotába.

Tudtam nagyon jól, hogy az új miniszterelnök tehet a dologról. Csak kerüljön a kezeim közé, majd megemlegeti a költségcsökkentés programját.