Attila egy átlagos ifjú srác Magyarországon. Nincs más dolga csak iskolába járni, tanulni és a barátaival lógni. Az élete hibátlan. A szüleivel, az öccsével és húgával él együtt egy aprócska kis faluban. Hunor és Emese folyamatosan azon munkálkodnak, hogy a bátyjuk agyára menjenek. Ugyan mérhetetlenül felnéznek rá, ezt mégsem vallanák be soha.

A fiú közel három évvel idősebb az ikreknél, de legalább tíznek érzi. Főleg, hogy állandó csínytevésen kapja őket. A legutolsó annyira kiborította, hogy egyenesen a falu széli erdőbe menekült előlük.

Dühöngve baktatott a jól ismert ösvényen, amit már két éve tapos, amikor egy kis nyugalomra van szüksége. Még mindig szorongatta a szék lábát, amit a testvérei törtek el alatta. Mikor elzsibbadtak az ujjai, dühösen eldobta, de az egy közeli fatörzsnek ütközött, visszapattant és homlokon találta őt.

– Áhhhh! – üvöltött fel. – Miért? – kiáltott fel hangosan, de senki nem hallotta.

Az ikrek jól tudták, hogy mindig hintázik az ebédlőszéken, ezért, amíg Emese elterelte a figyelmét a bugyuta kérdéseivel, addig Hunor egy madzagot kötött a szék háttámlájára és mikor hátradőlt, megrántotta. Az egyik láb reccsent egy nagyot, Attila pedig hanyatt vágódott. Na és persze mi volt a szülei reakciója...? Csak nevettek. Miután nagy nehezen sikerült levegőhöz jutnia felállt és felvette a széklábat. Nem is volt tudatában, de elkezdte szorongatni.

– Ezerszer mondtam fiam, hogy ne hintázz a széken! – dorgálta meg az anyja.

– De tönkre tették a széket – kezdett bele a reménytelen védekezésbe.

– Ez egy öreg szék. Magadtól is hátra estél volna, és akkor is ugyan úgy eltört volna a lába.

– De... – kezdett bele a hápogásba. – Ki sem kapnak?

– Hunor, Emese! Hagyjátok békén a bátyátokat!

– Ennyi? – háborodott fel a fiú.

– Mit vársz tőlünk? – kérdezte az apja.

– Ezek a kis vásott szörnyetegek nem hagynak élni! Ideje lenne elkezdeni nevelni őket! – ahogy kimondta ezeket a szavakat rögtön meg is bánta.

– Ha szerinted olyan egyszerű gyereket nevelni, csak rajta. Átadom a lehetőséget – mondta anya kimérten.

– Nem az én dolgom – a hangja már bizonytalanabb volt, de ebben a helyzetben már nem visszakozhatott.

Anya felállt az asztaltól és elkezdte összeszedni a tányérokat. Az ikrek eddig lapultak, de Hunor felugrott, hogy segítsen az anyjának. Nem úszta még meg. Tudta nagyon jól, hogy amint Attila kilép a helyiségből ők is kikapnak. Igyekezett jó pontokat szerezni.

– Ha nem a te dolgod, akkor ne bírálj – anya még mindig meglepően nyugodt volt. Legalábbis ezt mutatta a családjának.

Most már apa is nagyon izgult, hogy mi lesz a végeredmény.

– De muszáj vagyok, hiszen kivételezel velük!

Anya vett egy nagy levegőt, majd válaszolt.

– Szerintem menj a szobádba, mielőtt teljesen felbőszítesz!

Attilának más sem volt a vágya, hogy eltűnjön az anyja szeme elől, de az istenért sem akart szót fogadni neki. Ezért döntött úgy, hogy nagy ajtó csapkodások közepette kiviharzik a házból, és elindul az erdő felé.

Miután az öreg székláb lepattant a homlokáról, úgy érezte a világ is ellene van. De akkor történt valami, ami elterelte a figyelmét. Meglátott egy állatot, aminek hatalmas teste volt. Elsőre csak egy villanás volt, de a színe azonnal kivehető. Hófehér szőr borította, de olyan gyorsan szökkent tova, hogy nem tudta megállapítani, milyen állatot látott. A mérete megegyezne egy medvéével, de hát ki hallott már jegesmedvéről Magyarország erdejében? Talán az esés nagyobb volt, mint gondolta, vagy a fadarab erősebben találta el, mint ahogy érezte, és hallucinált. De a jószág ismét feltűnt, majd újból nyoma veszett. Mintha körülötte körözött volna, és a fákon keresztül figyelné a fiút.

Attilát elfogta a félelem. Úgy érezte, hogy az a valami kinézte magának, és le akarja vadászni. Nem mert mozdulni sem.

Az állat gyorsan mozgott, ezért nem tudta kivenni, hogy mi lehetett. A fiú próbálta összeszedni magát, hogy mikor alkalma nyílik menekülhessen. Most már bánta, hogy elhajította a szék lábát, talán azzal tudna védekezni. Óvatosan lépett egyet hátra. Arra, amerről jött, de az állat mozgását még mindig nem tudta követni. Úgyhogy vett egy nagy levegőt, majd neki állt szaladni. Rövid futás után valamibe beleütközött. Vélhetően a hatalmas bestiába. A lendülettől hanyatt vágódott, és beverte a fejét.

Olyan hirtelen ébredt fel, hogy ijedtében felült az ágyában. Teljesen átizzadta a pólóját. A fejét pedig beütötte a nyitott ablakba.

– Áu – mordult fel.

A történtek csak álomnak bizonyultak. De vajon a veszekedés is? Kinézett az ablakon. Reggel volt. Úgyhogy felkelt, felöltözött és óvatosan lesétált a lépcsőn. Megszólalni sem mert, hiszen még mindig szégyellte magát amiatt, amit az anyjának mondott. Remélte, hogy csak álmodta és békésen reggelizhetnek közösen. Csendben leült az asztalhoz és várt. Mikor körül nézett a helyiségben, meglátta a fal mellé téve a törött lábú széket.

– Jó reggelt! – köszönt anya gyanakodva. – Miért vagy ennyire kuka?

– Rosszat álmodtam – morogta halkan az orra alatt.

– Mert üres gyomorral feküdtél le, azért. Pedig én mondtam neked, hogy egyél.

– Hát persze, pont ez volt a baj – válaszolta gúnyosan.

– Ezek szerint folytatod a tegnapi stílusodat?

– Ha már ilyen jól bevált.

– Ne feleselj az anyáddal! – lépett az étkezőbe apa.

– Bocsánat – adta meg magát Attila. Nem volt ereje egy nagyobb veszekedéshez.

– Inkább meséld el, hogy mit álmodtál – kérlelte fiát a nő, remélve, hogy hátra tudják hagyni a rossz hangulatot.

– Elég zavaros volt. Nem tudnám leírni.

– Akkor egyél – utasította, majd egy jó nagy adag rántottát lapátolt a fiú előtt ott termett tányérra.

A reggeli csendben eltelt. Majd miután összepakoltak, mindenki ment a maga útjára, hiszen szombat volt.

Attila egyre inkább biztos volt benne, hogy csak álmodott. Nem él Magyarországon ekkora állat. Pláne, ami ennyire fehér. Talán akkor ájult el, amikor az az átkozott fadarab fejen találta. De hogyan jutott haza? Minden esetre hajtotta a kíváncsiság. Vissza akart oda menni, bár nem tudta miért. Hiszen az állat már csak elment, de ha mégsem, akkor elég veszélyes kirándulás lenne. Mégis cipőt húzott, de mielőtt elindult volna, felhívta a legjobb barátját. A beszélgetés rövid volt, és lényegre törő. Hol? Mikor? És hozzon magával baltát.

– Nem győzöm elégszer mondani, hogy dilis vagy – méltatlankodott Csongor. – Sőt, tovább merészkednék... egyenesen őrült.

– Maradj már csendben!

– Mit vársz? Hogy hirtelen itt terem az a hatalmas valami, amit tegnap látni véltél, és ha ránk támad, majd meg tudjuk védeni magunkat egy baltával?

– Ha beszélsz, akkor elijeszted.

– Helyes! Nekem ide ne jöjjön egy fenevad se. Esélyes, hogy ezzel a vacakkal még a bőrét sem sértjük fel – Lóbálta meg, az apja szerszám tárolójából elcsent tárgyat.

– Tegnap sem bántott – győzködte barátját az igazáról.

– Te magad mondtad, hogy körülötted körözött.

– Igen – válaszolt hezitálva.

– És hatalmas volt...

– Legalább akkora, mint egy medve.

– És fehér volt? – kérdezte hitetlenkedve a barátja.

– Ö... igen – Attila tudta, hogy amit mond nagyon nagy hülyeségnek hangzik.

– Szóval, vagy egy jegesmedvét láttál Magyarország kellős közepén, kora ősszel, vagy hallucináltál, vagy álmodtál – vázolta fel a helyzetet, kételkedve a barátja ép eszében.

– Olyan valóságos volt.

– De te magad mondta, hogy azt sem tudod, hogyan kerültél haza.

– Rendesen bevertem a fejem.

– Gratulálok, haver, ez minden szavadat igazolja – emelte a kezét, és a szemeit az égnek.

– Ha nem hiszel nekem, akkor minek jöttél velem?

– Hogy ne etesd meg magad, egy hatalmas, meleget kedvelő jegesmedvével, vagy egy albínó barnamedvével – gúnyolódott széles vigyorral. – Láttál már egyáltalán medvét életedben?

– Persze, gyakran járunk anyáékkal állatkertben.

– Felvágós – szúrt oda a barátjának.

A srácok úgy vitáztak egymással, hogy közben haladtak az erdő legmélyebb pontja felé. Attila megállt, lehajolt, majd felvette a törött szék lábát a földről, amit ott hagyott.

– Itt láttam az állatot.

– Vagyis itt vágott fejbe egy nagy fadarab.

– Igen.

– És utána láttad a nagy fehér izét.

– Lehetnél kicsit nyitottabb – kérlelte a barátját.

– Ó, én elég nyitott vagyok. Nyitott vagyok arra, hogy haza menjünk, és hasznosan töltsük el a szombatot.

– Villőt kellett volna hívnom. Ő sokkal vagányabb nálad – próbálta provokálni a barátját Attila.

– Na, látod, ebben egyetértünk. Az a lány egy egész favágó szettet elhozott volna, hogy megvédjen téged.

– Csak barátok vagyunk – reagált kéretlenül arra, amit hangosan ki sem mondott Csongor, csak utalt rá.

– Vajon ő is így gondolja? – húzta fel a fiú a szemöldökét.

– Igen – válaszolt túlzottan is hirtelen a kérdésre.

A vitájuk nem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja azt a meglehetősen furcsa zajt, ami közeledett feléjük. Mintha egy beteg kutya ugatott volna. Egy pillanatra ledermedtek mind a ketten.

– Mi volt ez? – kérdezte Csongor ijedten.

– Talán az a valami, amit tegnap láttam – válaszolt reménykedve Attila.

Csongor már nem tudott reagálni arra a hülyeségre, amit a barátja mondott, mert megjelent előttük az állat, amit előző nap is látott az egyik fiúnak.

– Aztaaaa. Csodaszép – ámult el Attila barátja.

A jószág hatalmasra nőtt. A mara bőven a fiúk feje felett helyezkedett el. Hófehér bundája ezüstösen csillogott az erdőbe beszűrődő napsugaraktól. Farka rövidke volt és izgatottan járt jobbra-balra. A feje impozáns formája kedvességet sugallt, a szarvai pedig önmagában akkorák voltak, mint egy átlagos méretű ló. Mintha faragványok díszítették volna a szarus fejdíszét.

Az állat megállt előttük és nézte őket, mintha akarna tőlük valamit.

– Na jó, ez ijesztő – váltott a csodálatból dermedt ijedtségbe.

Attila nem reagált barátja döbbentségére. Állt a szarvas előtt és meredt a szemébe. A karja elernyedt, annyira, hogy kiejtette a kezéből a szék lábát.

– Ati – szólította meg Csongor a fiút, de ő még mindig csak bámult.

Olyan mélységbe került, ami emberileg felfoghatatlan. Nézett az állat szemébe és mintha kommunikáltak volna.

– Attila figyelsz rám? – megfogta a karját és megrántotta egy kicsit, de a barátja nem reagált.

A hatalmas lény lépett egyet feléjük. Csongornak nem kellet több. Elengedte a kezéből a baltát és elkezdte az ellentétes irányba vonszolni a barátját. Tudta nagyon jól, hogy milyen veszélyes lehet egy ekkora szarvas, ha megvadul. Mentek legalább tíz métert, mire Attila végre magához tért. Ideje volt, hiszen Csongor már kezdett fáradni.

– Mi történik? – kérdezte ijedten.

– Majd elmondom, csak menjünk!

Mivel látta Csongoron, hogy nagyon fél, nem habozott, futott utána. Miután kiértek az erdőből egy kicsit megálltak.

– Miért futunk? – kérdezte meg erősen lihegve.

– Nem egyértelmű?

– Nem. Mit láttál meg, ami ennyire megijesztett?

– Neked nem volt elég a medve méretű szarvas? – Csongor teljesen felháborodott. Akkor még nem tudta, hogy Attila nem emlékezett a szarvasra.

– A mi? – kérdezett vissza értetlenül.

Csongor elkezdett kételkedni a saját épelméjűségében. Hiszen eleve olyan dolgot látott, ami nem is létezhet, és az egyetlen ember, aki vele volt nem emlékszik semmire.

– Hiszen te is láttad. Egyenesen a szemébe néztél.

– Egy szarvas…?

– Igen…

– Ami akkora, mint egy medve?

– Igen…

– Te most csak szórakozol velem, igaz? – találgatott. – Piszkálódsz azért, amiért idehoztalak.

– Esküszöm, hogy nem. Láttam, és te is láttad – bizonygatta Csongor.

– Én nem láttam semmit – ingatta lassan a fejét Attila.

– Tudod mit… Hagyjuk – fújtatott dühösen Csongor, és elindult haza.

– Most mi ütött beléd? – kérdezte értetlenül a barátja.

De Csongor nem válaszolt. Hátra sem fordult, csak legyintett egyet a válla felett és megszaporázta a lépteit. Attila utána indult.

– Esküszöm, hogy nem láttam semmit.

– Nem tudom mit mondjak erre. Ott volt, tisztán láttam.

– De mit láttál? – kérdezte egyre ingerültebben a fiú.

Csongor megállt. Az úttest frissen volt aszfaltozva. Alig járták autók, hiszen a falu legeldugottabb részében volt. Így nem zavart senkit, hogy középen csámpáztak. Megfordult és a barátja szemébe nézett, hogy lássa a tekintetét.

– Nem hiszem el, hogy te nem láttad. Ott állt előttünk két méterrel. Te pedig egyenesen a szemébe néztél. Leblokkoltál. Csak nézted őt. És ő is téged. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akar tőled… Azt hittem meg fog támadni. Iszonyúan rettegtem.

– Sajnálom – Attila csak ennyit tudott kimondani. Majd Csongor folytatta.

– Emellett gyönyörű volt, és fenséges. Nem tudom mihez hasonlítsam. Akkora volt mint egy medve, a szarvai pedig… mint egy átlagos szarvas. Egy nagy átlagos szarvas. És… – folytatta volna de bele fagyott a szó.

– És? – kérdezett vissza türelmetlenül Attila.

– Mintha faragványok lettek volna benne.

– A szarvában?

– Talán még fénylett is.

– És fehér volt?

– Fehér… – bólogatott a srác bizonytalanul.

– Lehet, hogy őt láttam tegnap? – kérdezte Attila izgatottan.

– Talán… – bólogatott lassan Csongor. – Lehet…

– Akkor vajon most miért nem emlékszem rá?

– Nem tudom. De egy biztos… Apám ki fog nyírni.

– Miért?

– Imádta azt a baltát – válaszolt teljesen komolyan Attila barátja.

– Hát visszamegyünk érte.

– Én vissza nem megyek oda – jelentette ki Csongor, majd ismét elindult haza.

– Egyedül menjek?

– Te se menj! Ki tudja mit csinálna veled az az izé…

– Gondolod tényleg létezik?

Csongornak ez már tényleg sok volt. Mindig is ő volt a reálisabb gondolkodású, és Attila álmodozott állandóan. Most nem csak, hogy megkérdőjelezte saját magát, de még a barátja is. Nem is válaszolt csak ment tovább.

– Jól van, akkor megyek egyedül – kiabált utána, mert már egyre messzebb került. – És ki tudja, lehet meg fog enni, és soha senki nem tudja meg, hogy mi történt velem…

Próbálta hergelni a barátját, de Csongor igazán meg volt rémülve. Komolyan gondolta, hogy távol tartja magát az erdőtől.

– Vidd magaddal Villőt. Ő apró, gyorsan fut. Amíg rajtad rágódik, a hírét tudja vinni a végednek – kiabálta át a válla fölött, majd megszaporázta a lépteit.

Attila elbizonytalanodott, és inkább nem ment vissza. De haza sem, helyette sétálni indult. El kellett gondolkodni a történteken. És ugyan bele sem gondolt hova megy, a lábai automatikusan a lány otthona felé vezették őt. Szívesen elmesélte volna neki, hogy mi történt, de nem volt benne biztos, hogy jó ötlet e.

– Mond! – rivallt rá a lány az ajtóban állva, miután becsöngetett, ajtót nyitott neki, de köszönni sem köszönt, annyira leblokkolt.

Attila vett egy nagy levegőt.

– Ráérsz? – kérdezte meg gyorsan.

– Arra, hogy álljunk egymással szemben némán? Nem! – rázta meg a fejét.

– Bemehetek? – kérdezett ismét, mit sem törődve a lány cinikus megjegyzésével.

Most Villő sóhajtott egyet. Majd nagyobbra tárta az ajtót, és elállt a fiú útjából.

– Elég zaklatottnak tűnsz. Mi történt? – kérdezte, bár előre tartott a választól.

Attila általában a családjára, és azon belül is a testvéreire panaszkodott, de most valami egészen mással hozakodott elő.

– Azt hiszem megőrültem – vágott a közepébe kertelés nélkül.

Villő felhúzta a bal szemöldökét, és némán várta a folytatást.

– Láttam valamit… – folytatta jelentősen óvatosabban a történetet. Még mindig nem volt biztos benne, hogy el akarja mondani neki. –...ami nem biztos, hogy ott volt.

– Az bizony gond lehet – Villő próbálta visszafogni a mosolyát, de érezte, hogy ez nem ment százszázalékosan.

– Vagyis Csongor látta, és én nem. Vagyis… én is láttam, csak nem emlékszem rá. Vagyis láttam, előzőnap, de állítólag ma is csak…

–...nem emlékszel rá – fejezte be kissé türelmetlenül a lány.

– Azt hiszem igen.

– De ha ő emlékszik és te nem, akkor nem lehet, hogy ő bolondult meg? – tette fel a lány a logikus kérdést, ami kissé megnyugtatta a srácot. Majd eszébe jutott az előző nap.

– Én is láttam valami hasonlót, csak nem ma, hanem tegnap.

Villő kissé unottan a konyha pulthoz sétált, majd rámutatott az étkezőben álló egyik székre. Attila leült, és igyekezett összeszedni a gondolatait. A lány töltött két bögre kávét, megízesítette, majd leült a fiú mellé.

– Van egy ötletem – tolta a bögrét a barátja elé. – Kezd az elejéről.

Attila felemelte a bögrét és elkezdett kortyolni a kávéból. Igyekezett leplezni, hogy mennyire keserűnek, és erősnek tartja a lány által főzött italt.

– Tegnap elmentem sétálni – indította a történetet.

– Megint felidegesítettek az ikrek? – Villő nagyon is ismerte a barátját. Tudta, ha sétálni megy akkor ideges, és ha ideges, akkor a testvérei csináltak valamit.

– Teljesen rám szálltak.

– Talán ha békén hagynád őket…

– Ezt meg hogy érted? – emelte fel a hangját a fiú.

– Ácsi Rambó! Én nem a családod vagyok. Higgadj le és folytasd.

Ati csendben maradt egy kis időre. Ismét össze kellett szednie a gondolatait.

– Az erdőben láttam valamit. Akkor még nem tudtam kivenni, hogy micsoda az. Fehér volt és nagy…

– Mint egy jegesmedve? – kérdezte cinikusan a lány.

– Mint egy jegesmedve – morogta halkan, és bosszúsan a fiú.

– Éééés… az volt? – Villő belebújt a bögréjébe, hogy elrejtse a mosolyát.

– Természetesen nem.

Egy kis ideig csendben ültek egymás mellett. Feszültség kezdte felütni a fejét, végül Attila folytatta.

– Egy óriási szarvas volt.

Ismét csend ékelődött közéjük. Villő már nem mosolygott, hanem teljesen ledöbbent.

– Legalábbis Csongor ezt mondta.

– Nagy ügy – fújtatott hangosan a lány. – Van egy albínó szarvas a Bakonyban! – úgy érezte, az a legjobb ha félvállról veszi a dolgot.

– Csongor azt mondta, hogy úgy néztem rá, mintha megbabonázott volna.

– Hát, elhiszem, hogy annyira gyönyörű volt. Kár, hogy én nem láttam.

Attila elgondolkozott azon, amit a lány mondott. Talán ő tényleg visszamenne vele az erdőbe.

– Eljössz velem megnézni, hátha még ott van? – kérdezte reménykedve.

A lány válasz helyett felpattant a székből, és felrohant az emeletre. Egyenesen a szobájába. Pár perccel később ismét megjelent egy hatalmas, profi fényképezőgéppel a nyakában. A lány imádott képeket lőni. Főleg a természetről. Ha sikerülne lefotóznia az óriási, fehér szarvast, az lenne a gyűjteményének a koronája.

– Ez igent jelent? – kérdezte a fiú mosolyogva.

Villő vigyorogva bólogatott a srácnak.

– És ha veszélyes?

– Szerintem ő jobban fél tőlünk, mint mi tőlük.

– Ez a baj. Ha fél, annál veszélyesebb – háborodott fel Attila.

– Nem megyünk hozzá közel. Nem lesz baj – unszolta a lány. – Nem értelek. Te akartál visszamenni, hogy megnézzük. Most miért rezeltél be?

– Csongor eléggé megijedt tőle.

– Csongor mindentől fél. Ne is törődj vele. A kíváncsiságom úgy sem fog hagyni. Lehet elmegyek egyedül. Ezt szeretnéd? – trükközött a lány. – Talán most már te is emlékezni fogsz rá. Nem akarod tudni, hogy mi sokkolt le annyira?

Villőnek nagyon jó érvei voltak. És valójában Attila is el akart menni, de nem tudta helyes e ilyen veszélybe rángatni a lányt. Végül sóhajtva leerőszakolta a maradék kávét, amitől elkezdett hevesebben verni a szíve, és felbátorodott.

– Csináljuk! – felállt. – Nézzük meg a giga szarvast. És ha még képet is csinálsz róla, akkor talán még meg is gazdagszol a képből.

– Eszemben sincs megmutatni másnak – háborodott fel a lány. – Még csak az kéne, hogy orvvadászok kezdjék el üldözni.

– Nagyon fura lány vagy – lassan ingatta a fejét, és elkezdte követni Villőt, aki már a bejárati ajtón kívül volt.

Bakonycsernye utcái csendesek voltak, és ha találkoztál is emberrel, ő mosolyogva köszönt neked. Akár ismerted, akár nem. De Villőt mindenki ismerte. Vidáman járkált a faluban, nyakában a gépével, hogy megörökítse a legszebb, és legérdekesebb pillanatokat. A lány most talán még izgatottabb volt, és gondolkozás nélkül rohant az erdőbe, ahhoz az ösvényhez, ahol Attila kóborolt mindig, mikor bánatos, vagy dühös volt. A családján kívül talán ő ismerte a legjobban a fiút. A srác alig tudta követni a tempóját. De az erdő szélén utolérte, és megragadta a vállát.

– Azért óvatosan! – kérte halkan, miután a lány megállt, és hátranézett. – Rossz érzésem van a dologgal kapcsolatban.

– Neked mindig rossz érzésed van – mosolygott gúnyosan.

– Te meg mindig meg akarod simogatni a hatalmas és veszélyes állatokat – vágott vissza.

– Odamegyünk. Megnézzük, hogy ott van e még, ha nem lép le, lefotózom, és jövünk is vissza.

Ati bólintott, majd tovább követte a lányt. Az ösvény hepehupás volt, sőt időnként annyira meredeken emelkedett, hogy szaporábbra kellett venniük a légzésüket. Villő el sem gondolkozott azon, hogy hol kell megállnia, ugyan is elég feltűnő volt a földön heverő székláb, és balta.

– Fogadjunk, hogy ezt Csongor hagyta el – hajolt le a tárgyért vigyorogva. – Csak ezt tudnám micsoda – rúgott bele a széklábba.

– Az ok, amiért idejöttem.

– Le merném fogadni, hogy benne van az ikrek keze is a dologban.

– Az ő kezük mindenben benne van – jelentette ki morogva Attila.

– Túl szigorú vagy hozzájuk.

– Azt értem, hogy te bájosnak tartod őket, főleg Emesét. De anyáék velük élnek, tudniuk kéne, hogy milyen ördögfiókák – bosszankodott.

– Neked nem az ikrekkel van a bajod, hanem azzal, hogy a szüleid lazábban fogják őket, mint téged.

– Nem is értem, hogy miért van ez…? - bosszankodott a srác.

– Szerintem hálás lehetnél nekik – csevegett könnyedén a lány. – Nagyon sokat köszönhetsz nekik.

– Mit? – kérdezte felháborodva.

– Kitűnő tanuló vagy. Mindenre meg van a lehetőséged. Sportra, szakkörökre, amikkel fejlesztheted magad.

– Nem ők tanulnak rengeteget az ötösökért! – húzta fel magát a srác.

– De ők adják meg a lehetőséget, hogy tanulhass – Villő kezdte elveszteni a türelmét. A téma érzékenyen érintette. – És ne mond, hogy nem szoktak emlékeztetni arra, hogy tanulni kéne.

– Ezek az én eredményeim – kötötte a karót az ebhez. – Emeséék meg csak szórakoznak, és hozzák haza a rossz jegyeket. Még is mindent elnéznek nekik.

– Arra nem gondoltál, hogy azért foglalkoznak veled többet, mert sokat látnak benned? – emelte fel a hangját a lány.

– Neked tök jó. Téged nem zaklat senki – ejtette el a megjegyzést felelőtlenül.

Villő most igazán felhúzta magát, és észre sem vette, hogy fenyegetően felemelte a baltát.

– Tényleg nagyon jó nekem – kezdett bele bosszúsan. – Iskola mellett dolgozhatok, mert a papám nyugdíja nem elég arra, hogy fizessük a rezsit, a hitelt, a kaját és az egyebeket. Ráadásul egyre inkább romlik a papa egészsége, tehát ha otthon is vagyok, róla kell gondoskodnom. Nem mintha ez teher lenne a számomra, mert szeretem, de most is csak azért találtál itthon, mert augusztus huszadika van!

Hát igen… Villő sorsa nem volt olyan szerencsés, mint Attiláé. A szüleit sosem ismerte, mert meghaltak mikor még nagyon kicsi volt. Az özvegy nagyapja vette magához, aki akkor még egészséges volt. De azóta eltelt 14 év, és sokat romlott az állapota. Már nem tud nyugdíj mellett dolgozni, így a lánynak kellett diákmunkát vállalnia, hogy besegíthessen a költségek fizetésébe.

– Ne haragudj – sütötte le a tekintetét a fiú. – Nem akartalak megbántani.

– Ilyenkor nem engem bántasz meg. Inkább a testvéreidre gondolj. Az nem jutott eszedbe, hogy azért viselkednek veled így, mert imádnak, és veled akarnak lenni?

– Időnként elég idegesítőek.

– Mit meg nem adnék azért, ha lenne testvérem… – sóhajtott vágyakozva a lány.

– Van két eladó példány. A tieid lehetnek – ajánlkozott vigyorogva.

Villő erre már nem reagált. Mikor kicsit lenyugodott, arra lett figyelmes, hogy feszülten szorongatta a balta nyelét. Visszadobta a földre és izgatottan körbenézett. Abban reménykedett, hogy meglátja az állatot.

– Akkor itt láttátok? – váltott témát.

– Igen – bólintott a fiú.

A lány a gépére tette a kezét, felkészülve, ha meglátja lefotózhassa. Nem bíztak túlságosan benne, hogy a szarvas parancsszóra megjelenik, de ismét csoda történt. Attila arra lett figyelmes, hogy valami bökdösi a hátát. Az állat mögötte állt, és szórakozottan elkezdte rágcsálni a fiú pólóját.

– Áhhh – ugrott hátra ijedten, miután megfordult, és meglátta, hogy mi áll mögötte.

Villő dermedten nézte a csodálatos lényt. Meg is feledkezett arról, hogy le akarta fotózni. Úgy jelent meg a fiú mögött, hogy észre sem vették. Nem hallották se a lépteit, se a fújtatását. Ismét csak Attilával törődött. Nézte őt elszántan, mintha akarna tőle valamit.

– Szerintem akar tőled valamit – súgta a fiúnak halkan a lány.

De a srác nem válaszolt. Nem nézett a lányra. Nem is hallotta őt. Ismét megbabonázta a hatalmas lény. Hogy mi zajlott akkor a fejében? Egy megmagyarázhatatlan érzés. Egy hallucináció. A szarvas a mélységekig elvitte, de nem az ő fejében, hanem a fiú saját elméjében. Látta a családját, látta a barátait, az otthonát, és az egész életét. Villő nem volt annyira szégyellős, mint Csongor és a helyett, hogy elrángatta volna onnan a barátját, közelebb lépett az állathoz.

– Szia – köszönt halkan a szarvasnak. – Közelebb fogok lépni hozzád, de nem akarlak bántani.

De a monstrum nem törődött a lánnyal. Csak is Attila érdekelte. Mélyen a szemébe nézett, hogy megbabonázza.

Villő óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, de csak a nyakáig ért fel. Finoman megsimogatta. Az állat ekkor vett róla először tudomást. A lány kezének tapintása annyira kedves, és meleg volt, hogy kiesett abból a transzból, amit fiúval éltek át.

– Áhhh – ugrott meg ijedtében Attila.

Akkor vette észre, hogy előtte áll az a hatalmas állat.

– Shh – csitította halkan a barátját a lány. – Még megijed.

– Ő? – kérdezte felháborodottan.

Attila kihasználta, hogy magánál van, ezért jól megnézte tetőtől talpig.

– Ezt sosem fogják nekünk elhinni – mondta, miután jó alaposan megnézte a szarvas agancsát.

Hatalmas volt, és gyönyörű faragványok díszítették, amik világos fénnyel izzottak.

A fiú kijelentésére, a lánynak eszébe jutott, hogy a nyakában van a fényképezőgép. Óvatosan a szeméhez emelte, hogy kattintson vele. Azonban elfelejtette, hogy a vakut felkapcsolva hagyta, amitől a szarvas megijedt, megvadult, a hátsó lábaira emelkedett. Átugorva őket, szélsebesen elszaladt. A patái hangosan dübörögtek az erdő talaján.

– Ügyes! – rivallt a fiú a lányra. – Most elkergetted.

– Én nem akartam – hajtotta le a fejét Villő bűntudattal. – De beléd meg mi ütött? – kérdezte ijedten. – Nem válaszoltál, mikor szóltam hozzád. Nem reagáltál egyáltalán.

– Nem tudom – rázta meg a fejét a fiú. – Nem is hallottam, hogy szóltál hozzám. Igazából arra sem emlékszem, hogy hogyan került ide a szarvas.

– Pedig a te pólódat kezdte el rágcsálni – közölte vigyorogva a lány. – Mintha megbabonázott volna téged.

– Mi látszik a képen? – kérdezte Attila kíváncsian.

Villő megfogta a nyakában lógó fényképezőgépet, hogy bekapcsolja, és megnézze az utolsó képet. Szomorúan állapította meg, hogy feleslegesen kergette el a lényt, ugyan is az utolsó kép a gépen az volt, amint még előző nap készített.

– Sehogy – válaszolt lehangoltan. – Nem mentette el a gép.

– Az, hogy lehet?

– Nem tudom. Ilyet még nem csinált.

– Talán kezd elromlani – tanakodott a fiú. – Elég régi már az a gép

– Kétlem, hogy pont most csinálná.

A lány nagyon csalódott volt, de nem csak a kép miatt. Attila hajlamos volt úgy megbántani őt, hogy észre sem vette. Megfordult és elindult vissza felé.

– Hova mész? – kérdezte a srác felháborodva.

– Mit gondolsz? – visszanézett a fiúra, és széttárta a karjait. – Haza.

– Még is mi rosszat mondtam?

– Gyakorlatilag mindent – válaszolta ingerülten. – Azért jöttem, hogy segítsek neked, de te nem tudsz mást csinálni, csak panaszkodni. Panaszkodsz az életedre, a barátodra, a családodra, még rám is! Mikor hagyod már abba?

A fiatal srác némán nézett a lány szemébe. Elszégyellte magát, de egy kis dühöt is érzett. Várta, hogy a lány folytassa. Mert tudta, hogy folytatni fogja.

– Az elmúlt percekben olyan élményben volt részed, amiben senki másnak, de te nem örülsz neki, hanem csak elégedetlenkedsz. Lehet, hogy elijesztettem, lehet, hogy nem sikerült lefotóznom… De ha nem is menekül el, akkor is mit kezdesz vele?

– Én…

– Nem is beszélve arról, hogy háromszor is megjelent előtted. Láthatóan akar tőled valamit. Nem gondolod, hogy fogsz még találkozni vele?

– Befejezted? – vágott dühösen a szavába.

– Egyelőre – forgatta Villő a szemét. – Talán magyarázkodni akarsz?

– Sajnálom – hajtotta le Attila a fejét. Miután visszaemelte a lányra, folytatta. – Nem akartalak megbántani.

– Még is megtetted. Jobb ha most haza megyünk – ismét megfordult, és elindult.

Attila felvette a földről Csongor baltáját, a néhai ebédlőszékének a lábát, és ő is haza indult. A családja otthon volt. Az ikrek videójátékoztak. Az apja az irodájában dolgozott, az édesanyja pedig kertészkedett. Kiment a ház mögé, odalépett az anyjához és hosszasan megölelte.

– Sajnálom – suttogta halkan a nő fülébe.

Hatott rá, amit Villő mondott neki.

– Semmi baj fiam – válaszolt mosolyogva, és szorosan viszonozta az ölelését.

Anya sem firtatta tovább a történteket, csak örült, hogy legidősebb fia bocsánatot kért. Egész hétvégét a szobájában töltötte, és a történteken gondolkozott. Meg azokon, amit a lány mondott neki.